Belarusz ellenzéki vezető: A rezsim büntethetetlennek érzi magát

Vajon miért nem sikerült a hatalomváltás, a fordulat Belaruszban, annak ellenére, hogy már úgy tűnt, a nép elsöpri Lukasenkát? Az elmúlt másfél évben biztosan sokat gondolkodott ezen a kérdésen.

A hatalomváltás nem sikerült azonnal, de arról beszélhetünk, hogy ebben az azóta eltelt másfél évben a rezsimnek sincs semmiféle nyugalma. Nem érzik magukat győztesnek, tisztában vannak vele, hogy a társadalom összefogott, és a belaruszok folytatják a harcot az országon belül és a határokon kívül. Bár nagyon bíztunk benne, de a hatalomváltás nem sikerült, de a hit, hogy a fordulat meg fog történni, nem hagyott el bennünket. Ez egy hosszú, nehéz küzdelem, de senki nem ereszti le a kezét. Ha megnézzük a rezsim lépéseit, többek között a folytató repressziókat, úgy viselkednek, mintha még mindig embertömegek lennének kint az utcákon. Az ellenállás folytatódik.

Ugyanakkor az elmúlt időszakban Belaruszban, akit lehetett, letartóztatták vagy kiűzték az országból. A hatalom a megfélemlítések és a repressziók segítségével teljes mértékben kontrollálja a helyzetet. Lehet, hogy félnek, de ilyen körülmények között nehéz bármit is tenni.

Nehéz, de mégis tesszük a dolgunkat. Nem nehéz az erőszak, fegyverek és a repressziók segítségével megfélemlíteni az embereket. Ezzel szemben a belaruszok kitartóan, nyugodtan és békésen tudják félelemben tartani a rezsimet, anélkül, hogy meglennének azok az erőforrásaink, mint a rendszernek. Minden egyes nap vannak új letartóztatások, és ez természetes, hogy az emberek félnek. De ennek ellenére túllépnek a félelmeiken, illegális akciókat szerveznek, röplapokat terjesztenek és aktuális politikai témákról beszélgetnek a szomszédjaikkal vagy kollégákkal. Gyakorlatilag minden független médiát a hatóságok extremistának vagy terroristának kiáltottak ki, ám az emberek mégis megtalálják a módját az alternatív információszerzésnek. 

Ha már félelemről és megfélemlítésekről beszélünk, hogyan tükröződött a munkájukban Raman Prataszevics belarusz ellenzéki blogger tavaly májusi letartóztatása, amikor miatta Minszk földre kényszerítette a Ryanair Athénból Vilniusba tartó járatát? Azóta több lett a biztonsági protokoll, csinálnak valamit másként?

A kollégáim körében például azóta kötelező, hogy legalább egy ember tudjon róla, hová ment a másik. Ha valaki eltűnne, azonnal riadót fújunk és kapcsolatba lépünk a rokonokkal. Mindenki tisztában van vele, hogy folyamatos fenyegetettségben élünk. Látjuk, hogy mire képes a rendszer, és ezért gondoskodnunk kell egymásról. A veszély mindig is jelen volt, a Ryanair-incidens előtt is. Az emigrációba kényszerült embereket állandóan megfigyelték, folyamatos volt a nyomásgyakorlás a Belaruszban maradt rokonokon. Ugyanakkor, 

Innentől bármilyen váratlan dolog megtörténhet, mert a rezsim sarokba van szorítva, és olyan lépéseket tesz, amelyekben nincs semmiféle logika. Ez azonban nem akadályozza meg az embereket abban, hogy folytassák a munkát.

Mindazokkal a tapasztalatokkal a háta mögött, amióta másfél éve külföldről vezeti a Lukasenka rendszerével szembeni belarusz ellenállást, mit csinált volna másként az elnökválasztás után, 2020 augusztusában?

Talán nem hittem volna a rezsim racionalitásában. Azt gondoltam, hogy a hatalom látja, hogy mi történik, hogy vége van, az emberek felébredtek, az emberek változásokat akarnak. 

Valószínűleg például meg kellett volna hirdetni, hogy hétfőnként az emberek ne menjenek dolgozni. Több konkrét lépést kellett volna hirdetni, amit az emberek is értenek. Akkor teljesen eufóriában, a győzelem mámorában éltünk, hiszen úgy tűnt, hogy mindenkinek világos, mekkora tömegek állnak mögöttünk. Alábecsültük a rezsim hatalomba való kapaszkodását.

De továbbra is ellenzi akkor az erőszakos módszerek használatát? Mi lett volna a másik stratégia?

Hogy ott legyünk az utcákon és ne menjünk el sehová. Lehet, hogy ha lett volna egyetlen hét ilyen típusú ellenállás, akkor minden másként alakul. Soha nem fogom elítélni azokat, akik más eszközöket választanak a küzdelemhez, akik azt gondolják, hogy a lufik és virágok nem vezetnek el bennünket a változásokhoz. Mindenkinek joga van a véleményére, de én azt gondolom, hogy a belaruszok nem állnak készen arra, hogy lealacsonyodjanak a rezsim szintjére, és erőszakkal reagáljanak az erőszakra. A történelmünk során annyit szenvedett már ez a nép, hogy nem lenne jó, ha megint csak erőszakkal változtatnánk meg az országot. De megismétlem, hogy azok az emberek, akik ebben a kérdésben másképp gondolkodnak, semmi esetre sem érdemelnek kritikát.

Valamivel több mint egy éve beszélgettünk. Az azóta eltelt időben, összegezve milyen fő irányokban folytattak munkát?

Elértük, hogy Lukasenkát ne ismerje el senki a demokratikus közösségben. 

Vagyis meg tudtuk magyarázni a nyugati országoknak a helyzetet, hogy miért nem szabad politikai foglyokkal kereskedni, miért nem szabad üzletelni ezzel a rezsimmel, miért fontos minden lehetséges módon nyomás alá helyezni ezt a rezsimet, hogy véget vessenek a represszióknak, és párbeszédbe kezdjenek a belaruszokkal. Szerintem az is egy fontos eredmény, hogy másfél év alatt teljes mértékben meg tudtuk őrizni az egységet a demokratikus erők között, és ez az összefogás nagyon sokat ér. Lehet, hogy nem mindig egyezik a véleményünk minden kérdésben, de nem vesztünk össze egymással és haladunk tovább a céljaink felé. Talán mindaz, amit a nemzetközi arénán elértünk és az összefogás megőrzése a legfontosabb eredményeinknek mondható. 

Korábban Belarusz és a Nyugat kapcsolatait mindig egyfajta ciklikusság jellemezte: a repressziók után a Nyugat szankciókkal válaszolt, majd eltelt egy kis idő, a politikai foglyokat amnesztiában részesítették, a szankciókat törölték, és ismét közeledés jött a belarusz rendszerrel. Ez a ciklikusság már nem fog visszatérni Ön szerint? 

Ezen dolgozni kell, mert természetesen tisztában vagyunk vele, hogy a világon más problémák is vannak, és szükségszerűen el fog terelődni a figyelem Belaruszról. Időnként már most felmerül, hogy lehet, hogy tárgyalni kell a belarusz külüggyel. A feladatunk, hogy elmondjuk és elmagyarázzuk, hogy ezt miért nem szabad megtenni. Pont a ciklikusságban van a lényeg. 

Ezt a szörnyeteget ezekkel a lépésekkel neveltük fel. Most van itt az idő, hogy megmutassuk, hogy a demokráciának is van foga, a zsarolásnak nem szabad engedni.

De az európai politikában mindig jelen volt az orosz tényező. Európa mindig tartott tőle, hogy egy határozottabb kiállás Lukasenkával szemben végképp Moszkva karjaiba taszítják Belaruszt, ami a szuverenitás elvesztésével járhat. Ezek a félelmek azért még mindig jelen vannak.

Ez a kérdés gyakorlatilag minden egyes találkozón előkerül: ha nem ismerjük el Lukasenkát, nem sodorjuk-e őt Moszkva felé. Ezt mindig magyarázni kell, hogy mi Oroszország szomszédjai vagyunk, és ezen nem tudunk változtatni, együtt kell élnünk egymással. A belaruszok számára a legnagyobb érték a függetlenség, és ezzel a rezsim sem fog tudni kereskedni. 

Ha egy halmazba keverik Minszket és Moszkvát, a kérdés nem fog megoldódni. Hogy hogyan viszonyultok Oroszországhoz, az a Nyugat saját külpolitikájának a része, nincs köze Belaruszhoz. Nálunk másról van szó: a diktátor ellen harcolunk, a rezsim ellen lépünk fel. Nekünk ez valahol meglepő, hiszen több évtizede szuverén országban élünk, mégis, úgy tekintenek ránk, mint Oroszország valamiféle mellékletére. Ezt a mítoszt le kell építeni. Nagyon szoros gazdasági kapcsolataink vannak, különböző gazdasági kérdésekben integrációban vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy egy ország lennénk. Ezt meg kell magyarázni.

Hogyan értékeli a szankciók hatását? Az Európai Unió eddig öt különböző szankciós csomagot fogadott el a belarusz hatalommal szemben, ez segített?

Kezdjük azzal, hogy az első, igazán hatásos szankciókat csak tíz hónappal az augusztusi választások után fogadták el. Lehet, hogy ennek is volt hatása, hogy nem történt meg a várt fordulat az országban. Ha a Nyugat gyorsabban reagált volna a hatalmi erőszakra, akkor elképzelhető, hogy már más lenne a helyzet. De az első igazi szankciókat csak a Ryanair-járat eltérítése után vezették be. Ráadásul ezek a szektorális szankciók is nagyon sok űrt hagytak maguk után. A meglévő szerződéseket sem érintették, azok változatlanul érvényben vannak. Tehát nem lehet azt mondani, hogy a bevezetett szankciók egyből működésbe léptek volna. Ez mind lehetőséget ad a rezsimnek, hogy alkalmazkodjon és kiskapukat keressen. Ebben sok tapasztalatuk van, korábban is átéltek már hasonló szankciós nyomást. Litvánia döntése a műtrágyatranzit teljes elzárásáról ebből a szempontból példátlan volt. Nemrég léptek életbe az amerikai szankciók. Mindezt most kezdi megérezni a belarusz rezsim.

Néhány héttel ezelőtt online beszélgetést szervezett belarusz tisztviselőkkel – névtelen formában. Tényleg maradtak még az országban olyan emberek, akik állami pozíciókban vannak, és nem félnek attól, hogy beszéljenek erről? 

Természetesen bőven vannak, az emberek változást akarnak. Az ilyen beszélgetésben a résztvevők általában nem mutatják az arcukat, és a hangjukat is eltorzítják, mert ténylegesen veszélyben vannak és félnek. Általában kérdéseket küldenek a chatbe, mi pedig megválaszoljuk ezeket. Történeteket mesélnek, hogy mi zajlik a rendszerben belül. A résztvevők különböző helyekről jönnek. Valójában gyakorlatilag minden nap vannak Zoom-konferenciáim – orvosokkal, tanárokkal, diákokkal, aktivistákkal, önkéntesekkel.

Fel szerettem volna tenni azt a kérdést, hogy honnan szerzik az információkat arról, hogy mi folyik az országban, hiszen minden független médiát Belaruszban felszámoltak, a külföldi újságírók akkreditációját pedig megvonták. Ám ezt a kérdést az előbb lényegében megválaszolta – az információ közvetlenül az emberektől jön, különböző szinteken.

Most már minden ember a maga nemében újságíró, különböző információkat osztanak meg a Telegram-csatornákon, Youtube-on – a letartóztatásokról, a kórházak állapotáról stb. Ráadásul a szervezetek magja lehet, hogy elhagyta az országot, de egyes emberek ott maradtak, és folytatják a munkát, bár tisztában vannak vele, hogy ennek lehet következménye rájuk nézve. Az engedély megvonása vagy egy újság bezárása az szervezeti kérdés, de maguk az emberek folytatják. Például felszámolták azt a civil szervezetet, amely mozgássérült embereknek segített. Természetesen senki nem fogja magára hagyni ezeket az embereket, mert ez már érzelmi faktorra épül.

A férje már több mint másfél éve börtönben van, és 2021 decemberében 18 év fegyházra ítélték. Ebben az időszakban hányszor tudott beszélni vele?

 Az én leveleimet nem adják át neki, az ő levelei sem jutnak el hozzám. Próbálunk ügyvéden keresztül kommunikálni és üzengetni, de ez nagyon korlátozott, mert semmilyen privát lehetőség nincs rá, ott minden beszélgetést lehallgatnak. Teljes az információs vákuum, leginkább a gyerekekről vagy általános dolgokról tudunk üzenetet váltani. Alternatív újságokat nem olvashat, a leveleket pedig alaposan cenzúrázzák. Semmit nem tudnak arról, hogy mi zajlik odakint. A férjemnek, Szergejnek, és a többi politikai fogolynak a kintről kapott levelek tudnak nagyon sokat segíteni. Csak egy része jut át, de már az is fontos. A börtönben azt sugallják nekik, hogy már mindenki megfeledkezett róluk és senkinek nem kellenek, mindenki éli a maga életét tovább. A levelek segítségével érthetik meg, hogy továbbra is küzdenek értük.

Február 27-én tartanak Belaruszban referendumot az alkotmánymódosításról, amelyen egyik válaszadási lehetőség sem tűnik jónak: ha nemmel szavaznak, akkor marad a régi, sokat vitatott alkotmány, amely széles körű hatalmi jogosítványokat és korlátlan újraválaszthatóságot biztosít Aljakszandr Lukasenkának. Ha az új alkotmányra szavaznak, akkor pedig létrejön egy új hatalmi szerv, az Összbelarusz Népi Közgyűlés, Lukasenka pedig akár 2035-ig elnök maradhat. Milyen stratégiát javasolnak a honfitársaiknak?

Nézze, a belaruszok tisztában vannak vele, hogy ez a referendum illegitim. Az emberek valódi változásokat akarnak, valódi, szabad választások által, ezen pedig ez a referendum nem fog segíteni. A stratégiánk az, hogy tudatosítjuk: a referendum illegitim, de ha elmentek szavazni, akkor ez nem azt jelenti, hogy ezzel elismeritek a referendumot. 

Ezenkívül arra készítjük fel az embereket, hogy nem szabad olyan nagy figyelmet szentelni ennek a referendumnak, hiszen ez semmin nem fog változtatni. Arra kérjük a partnereinket a demokratikus országokban, hogy fel se merüljön senkiben ezt a referendumot valamilyen változások felé vezető lépésnek nevezni, mert ez nagyon félrevezető.

(Borítókép: Szvjatlana Cihanouszkaja. Fotó: John Macdougall / AFP)