„Ez már olyan, mint egy tűzhányóba besétálni, kérlek, ne gyere Kijevbe!”

Életem egyik legnehezebb döntését hoztam meg. Úgy döntöttem, hogy elhagyom Kijevet

– üzente meg péntek este a jó barátom, Misa.

Másnap arra ébredt Kijev, hogy civil épületeket értek rakétatámadások, bár aligha aludtak az ukrán főváros lakói, ugyanis helyszíni beszámolók szerint már a belvárosban is hallani lehetett a fegyverropogást, miközben légi csata zaja rázta meg a lakóházak ablakait. 

Misa a 2014–2015-ös kelet-ukrajnai háború veteránja, akinek az ott tett szolgálata miatt romlott meg annyira az egészségügyi állapota, hogy már nem tudja újra felvenni a fegyvert. A kelet-ukrajnai harcok után kisebb-nagyobb sikerrel visszatért a civil életbe, és ahogy egész Ukrajna, megszokta azt, hogy az orosz fenyegetés a mindennapi élet részévé vált. 

Az utóbbi hetek feszültségei miatt, még mielőtt kitört volna a háború, a munkáltatója többször felajánlotta neki, hogy áthelyezik Krakkóba vagy Isztambulba, és minden költségét állják. Ezt elutasította, mivel az őt felnevelő, immár betegeskedő nagyanyjára vigyázni akart a háború árnyékában is. 

Ígérd meg, hogy nem jössz ide. Ez már olyan, mint egy tűzhányóba besétálni, kérlek, ne gyere! 

– kötötte a lelkemre szombat reggel, amikor még az őrület határát súroló elképzelésből szálltam be az autóba, hogy – bízva az ukrán fegyveres erők kitartásában és elszántságában – nagyon megkésve bár, de eljussak egy másik barátomhoz, Makszhoz, aki kétszáz embernek nyújt menedéket a munkahelye alatt kiépített óvóhelyen. Az alábbi videót még csütörtök este küldte, mielőtt bevonultak az emberek az akkor még csak potenciális bombázástól és rakétatámadástól tartva. Azóta az eddig elképzelhetetlen is valósággá vált. 

Homo homini lupus

Maksszal rövid időre megszakadt a kapcsolatom, de azzal nyugtatgattam magam, hogy valószínűleg a föld alatt van. Szerencsére magyar idő szerint 11-re előkerült.

– Na mi van, mi történik?! – harsogtam a telefonba.

– Lőnek mindenhol, hidakat robbantottak fel – mondta tőle megszokott nyugalommal. 

– Sajnálom, nem jutok már el hozzátok. 

– Tudom. 

– És neked mi a terved? 

– Kétszáz embert etetek és látok el. Maradok. Nyilván. 

Nyilván. Azt Maksz nem tette hozzá, hogy bár vállalkozóként van pénze, a vállalkozása és vagyontárgyai Kijevben vannak. Ezzel nincs egyedül.

Maksz névrokona, régi barátom, Makszim csütörtökön még azt írta, lebeszélték arról, hogy elhagyja Kijevet. Amikor a fővárosi menekültek első hulláma megindult, nem látta értelmét autóba ülni, hiszen hatalmas dugók alakultak ki. Akkor még a távozást túl korainak találta. Szombati üzenetváltásunkkor pedig már túl késeinek. 

A helyzet jelenleg átláthatatlan, nem világos, hol zajlanak a harcok, hol robbantottak fel hidakat és utakat Kijev körül, és ami a legfélelmetesebb, nem tudni, útközben kibe fut bele az ember – magyarázta Makszim a hezitálásának okát. 

Ha az úton barikádot alkotó tankokba futok bele, akkor fordulhatok vissza. De a sajátjainktól is tartok: ilyenkor az emberek meghülyülnek, és mi van, ha megpróbálnak kifosztani és seggbe erőszakolni. Ugyebár kezd kialakulni a nélkülözés. Bár még ma reggel volt meleg víz 

– mondta, a homo homini lupus latin mondást (ember embernek farkasa) a sajátos módján tálalva.

Sorsok összefonódása

Misa és Makszim teljesen más hátterű emberek, mégis, Kijev ostroma, mint sok más ember esetében, rávilágít arra, hogy a bajban mennyire egy cipőben járnak. Misa a nagymamáját volt kénytelen hátrahagyni, persze nem felügyelet nélkül. Édesapja és más hátramaradó rokonai fogják gondozni, míg ő a kaotikus állapotú vasúti pályaudvarra siet feleségével és sógorával, hogy megpróbáljanak a nyugati, egyelőre békés Lvivbe elcsípni egy vonatot. 

Egy gyáva alaknak érzem magam, de meggyőzött apám és nagyanyám

– írta. 

Makszim édesapja évek óta ágyhoz van kötve több sztrókot követően, gépek tartják életben. Nővére és édesanyja a maradás mellett döntöttek, Makszim azonban komolyan gondolkozik azon, hogy barátnőjével autóba üljön, és legalább megpróbáljon nyugatabbra visszahúzódni. E cikk írása közben felhívtam, akkor még nem döntött, de hangjában érezhető volt a döntésképtelenség miatti feszültség. Említette, hogy családi ismerősük, Vitalij Klicsko kijevi polgármester is arra intett ma, hogy a harcok miatt az emberek maradjanak otthon, ott nagyobb biztonságban vannak. 

Ez idő közben az ukrán fegyveres erők parancsnoksága közölte: az orosz megszállók Kijev keleti oldaláról is offenzívát indítottak, a kormányzati negyedhez vezető hidakat próbálják elfoglalni. Helyszíni beszámolók szerint eközben keleti irányból orosz tankok vonulnak Kijev irányába. 

De miért nem menekül mindenki, miért nem mentik az életüket? – teheti fel a kérdést az eseményeket távolról szemlélő ember. 

Most legyek nincstelen menekült? 

Erre a választ talán a huszonéves Olga fejtette ki a legjobban:

Apám azt mondja, hogy ha most fogjuk magunkat, és elmenekülünk, sokkal nehezebb lesz visszatérnünk (Kijevbe – a szerk.) és bizonyítani, hogy az ingatlanjaink, a vállalkozásaink a mi tulajdonunk. Anyámmal nehéz dolguk lenne, mivel nem beszélnek angolul, passzív jövedelmük van, ami Kijevhez köti őket. Ha kormányváltás is lesz, ha helyben maradnak, újra tudják építeni az életüket, és lesz egy hely, amit még mindig otthonnak hívhatnak. Most annak semmi értelme sincs, hogy a tömeggel, pánikolva meneküljünk tábori körülményekbe – mondja apám. Azt tanácsolja nekem, hogy majd ha lecsillapodnak a dolgok, kérjek menekültstátuszt oda, ahol le szeretnék telepedni, és kezdjek ott új életet.

Makszim, Maksz és sokan mások is ebben a helyzetben vannak, a különbség csak az, hogy ki próbálja elhagyni az otthonát, és ki tart ki a végsőkig. 

Kijevbe eljutni azonban már tényleg nem ajánlott. A leggyorsabb út a nyugati Lvivtől a közép-nyugati Zsitomiron át vezet, de a szombati jelentések szerint azokat a településeket, melyeket keresztez az országút, már támadják az oroszok. Az alábbi videó szerint például Brodót, ahol harci helikopterek jelentek meg. 

(Borítókép: Ukrán katonák egy lakóépület közelében  Kijevben 2022. február 26-án. Fotó: Gleb Garanich / Reuters)