A saját életem nem érdekel, a családomat akarom biztonságban tudni

Életemben nem hallottam még ilyet. A hároméves kisfiam engem nyugtatgatott, hogy semmi baj, apu, ez csak tűzijáték  

− mondta az Indexnek Kevin arról, hogyan élte meg Harkivban az első robbanások zaját. 

A feleségével, Tatjánával, kisfiával és anyósával éppen hogy megérkezett férfi aligha találkozhatott rakétákkal, ugyanis az üdülőparadicsom Mauritiusról származik. Megkérdeztük, ha családos ember, hogyhogy még csak most érkezett meg Lvivbe, hiszen az offenzíva a háború kitörésének első napja óta dúl Harkivban. 

Mint mondta, nem olyan egyszerű, mert nincs tömegközlekedés, gyalog kellett eljutniuk a pályaudvarra. Mutatott is egy videót, ahogy hófödte kis utcákon halad a családjával, amikor egyszer csak lövöldözések és robbanások zaja süketíti meg őket. 

Totálisan megzavarodtunk, látod, azt sem tudtuk, honnan jönnek a lövések. Tudod, a saját életem egyáltalán nem érdekel, nekem az a fontos, hogy a családomat épségben tudjam 

− szögezte le a videót kommentálva. Mindenesetre Kevin és családja már túl van a nehezén, terveik szerint Lengyelország felé veszik az irányt.

Vasúti sínekről aszfaltra

A lvivi pályaudvar mellett távolsági buszok hada sorakozik fel nap mint nap, hogy a keletről és délről érkezőket Lengyelországba szállítsa. A menetrendet sem lehet másképpen leírni, mint szisztematikus káosz.

A buszok elején kiírják, hová tart a járat, és ott a férőhelyek alapján kell sorban állni és jegyet vásárolni – magyarázta Dmitro, aki a tízéves kisfiát tette fel a buszra. Ő nem mehetett, mert nem engednék ki az országból, mivel sorköteles a vonatkozó háborús rendeletek értelmében. Nem volt ideges, mert a kisfia már a buszon volt, és folyamatosan kapcsolatban volt feleségével, aki bár Németországban dolgozik, az ukrán–lengyel határon fogja várni közös gyermeküket.

Olekszandr Dmitróval szemben szerencsésebb: elmondása szerint ő nem hadkötelezett. A Vöröskereszt által felállított sátor mellett a továbbjutásról információkat gyűjtő középkorú férfi nem győzte dicsérni az önkénteseket, akik szerinte ingyen és bérmentve utaztatják saját autóikkal a menekülteket a lengyel határra. Legalábbis az ő családja esetében így volt: a zaporizzsjai férfi előre küldte Lvivbe feleségét, tizenhét éves lányát és kétéves kisbabáját, akiket egy Petrik nevű férfi nemcsak elvitt Lengyelországba, de ott lakhatást is biztosított nekik. Olekszandr pedig igyekszik követni őket. „Győzni fogunk!” − mondta önbizalommal, bár ő épp hogy ebből az erőfeszítésből kivonta magát. 

Az öt kislány gyűrűjében a buszpályaudvar közepén tanácstalanul álldogáló Anasztázia a kemény harcok sújtotta herszoni terület felett található Dnyipróból érkezett. Ahogy sokan mások, ő is egyedül kénytelen menekülni, hiszen férje már a hadsereg kötelékében harcol az orosz megszállók ellen Dél-Ukrajnában. Mint mondta, Dnyipróban nyugalom van, de jobbnak találta nem megvárni azt, hogy az ellenséges erők elérjék a várost. Azt viszont még nem tudta pontosan, hova mennek tovább. Szlovákiát tippelte.

Mi jugoszláv cigányok vagyunk 

− tisztázta a származását a pillanatokkal korábban valamelyik rokonával lovári nyelven éles szóváltásba keveredő férfi. A népes családjával a pályaudvar előtt álló férfira rászóltak, hogy ne nyilatkozzon a médiának, képeket meg különösen ne engedjen készíteni magáról. Azután viszont, hogy felismertük a lovárit, és közöltük, hogy Magyarországról jöttünk, sőt, egyik kollégánk tanítja a cigány nyelvet, már önfeledten beszélgettünk.

Megtudtuk, hogy a család, mint megannyi cigány ember az állomáson, Harkivból menekült, és mint nagyon sok más sorstársuk, elképzelésük sem volt, hol fognak éjszakázni, vagy hova mennek tovább. 

Nyugatról jöttünk, keletre megyünk

A pályaudvar bevezető szakaszánál két fiatal férfi álldogált, akik azzal lógtak ki a tömegből, hogy a fél tucat bőrönd mellett golyóálló mellényeket cipeltek magukkal. 

„Ezt honnan hoztátok?” − tettük fel a kérdést, hozzászokva ahhoz, hogy mindenki kifelé jön a vonatállomásról, nem befelé. 

Most jöttünk Lengyelországból, onnan hoztuk. Most elég nehéz védőfelszerelést szerezni. Megyünk Kijev felé

− mondta egyikük félmosollyal, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna. Több információt azonban nem osztott meg, de sejteni lehetett, hogy önkéntes alapon indul a harcba. A vonatok ugyanis nemcsak Kijevből érkeznek, Lvivből is mindennap indulnak a fővárosba. 

Kijevben már felálltak a veteránok és a hadászatot legalább alapvető szinten ismerő emberekből álló önvédelmi alakulatok, így meglehet, hogy hozzájuk csatlakoznak. Hallani lehet arról is, hogy az ukrán fegyveres erők és a terrorelhárítás létszáma is kielégítő. Egy Kijevből érkezett férfi azt mesélte, hogy mindennap áll a sor az önkénteseket toborzó irodák előtt Kijevben, de egyelőre nincs szükség több emberre, így azt kérik a jelentkezőktől, jöjjenek vissza másnap, tartogassák az erejüket. Megerősítette azt is, amit a két golyóálló mellényes fiatal láttán feltételeztünk: a 2014-es kelet-ukrajnai háború után ismét újraformálódtak az önkéntes fegyveres szervezetek, s míg tömegek menekülnek keletről, más irányból tömegek érkeznek a főváros védelmére.

Az orosz–ukrán háború eseményeit percről percre követjük, folyamatosan frissülő cikkünket itt találja.

(Borítókép: Gorondy-Novák Edit / Index)