Helyzetjelentés az optimista fővárosból: „Kijev állni fog!”

Fél napot autóban töltöttem, részben azért, mert megint sikerült megtalálni az összes dugót a városban. De ha dugó van, forgalom is van, ami pedig azt jelenti, hogy ember is van. Bár Vitalij Klicsko kijevi polgármester csütörtökön azt közölte, hogy kevesebb mint kétmillió ember maradt a városban, azokba, akik nem a fegyvereseknél teljesítenek sorkötelezettséget vagy önkéntes szolgálatot, visszatérni látszik az élet.

A hatalmas, húsz-harminc emeletes lakóépületekben csak itt-ott pislákolnak fények, az utcaszinten nyitva tartó kis boltok, gyorsétkezdék, pizzázók és élelmiszerüzletek mennyisége arányosnak tűnik a városban maradtak számával.

Akinek nehézség beszerezni a szükségleteket, arra pedig ott van mintegy kétezer kisebb-nagyobb önkéntescsoport, akiknek a közösségi oldalakon lehet jelezni a segítségkérést, s akik területi elhelyezkedés és az igények alapján kiosztják maguk között a feladatokat.

A környezetemben is nyugodtabbak az emberek, amit a Kijev környéki ukrán katonai győzelmekről érkező hírek csak erősítenek. Igaz, jómagam egyoldalú információkból tájékozódom, ahogy mindenki más, így igyekszem óvatosan arra emlékeztetni a környezetemet, hogy korai még győzelmi mámorban úszni.

Beszélnek arról, hogy akár egy hónap múlva is vége lehet a háborúnak. Persze megtámadottként ezer cuki kismacskás videóval ér fel az a felvétel, amelyen a kelet-kijevi Brovari településen orosz tankokat csaltak tőrbe és pusztítottak el. Autózás közben pedig négy orosz tankot szállítottak teherautókkal a szemközti sávban, hogy az ukrán erőket erősítsék a hadizsákmányokkal. Valami igazságnak csak kell lennie az ukrán híradásokban.

Mindazonáltal több józan ésszel más lehetőségeket is figyelembe kell venni. Katonai elemzők rámutatnak, hogy az orosz hadsereg, amely egyelőre hajlandónak mutatkozik arra, hogy mindkét oldalon tömegeket áldozzon fel a győzelem oltárán, egyelőre csak a beetetés szakaszában jár. Rossz logisztika ide, benzinhiány oda, mégiscsak több százezren vannak. Egyelőre csak kóstolgatnak, és az ukrán erők lőszerkészleteit apasztják. Ha ez a stratégia.

Figyelembe kell venni azt a pusztítást is, ami Mariupolban, Harkivban és a Kijev körüli Irpiny, Bucsi és Brovari településeken végbement. A katonainak mondott célpontokról sorra derülnek ki, hogy polgári célpontok. A mariupoli gyermekkórház lebombázásáról készített képsorok jelentősége nem csekély, de még mindig ott a kérdés: az orosz erők félelmet és pánikot akarnak kelteni, vagy félrelőttek?

Ezek állatok, ilyet normális ember nem csinál!

– őrjöngött egy középkorú férfi. S valóban, egyre nehezebb magyarázatot találni arra, hogy az orosz akciók miként is minősíthetők „különleges hadműveleteknek”.

Mint említettem, egyoldalú hírfolyamból tájékozódom, bár még el tudom csípni olykor az orosz állami hírügynökséget appon, bár újat sose tud mondani, az ott megjelenő főbb híreket az ukrán hírcsatornák is továbbítják. Pedig most lenne érdemes nézni és olvasni őket, különösen azután, hogy az ukrán hírekben megjelent két, az ukránok számára rendkívül biztató felvétel. Az egyikben az orosz RTR Planyeta szokásos politikai vitaműsorában az egyik vendég egyértelmű kétségeinek ad hangot a háború felől, és hosszasan elemzi, mekkora baklövés volt megtámadni Ukrajnát.

A másik még hihetetlenebbnek tűnik: Vlagyimir Szolovjov, az orosz állami tévé híres műsorvezetője, mások értelmezése szerint egyik fő propagandistája sem tudta kontrollálni magát, és az egyik műsorában csak azt tudta ismételgetni, hogy „Mire jó ez a háború nekünk, ez nekünk minek kell?”.

Biztos jó sok pénzt veszített ő is

– jegyzi meg kárörvendően a fixerem a kocsiban a nyugati szankciókra utalva.

Ő is bizakodik, hogy valamilyen úton-módon leállnak a harcok. Hogy mit jelent a győzelem, és mit a vereség, az egyelőre vita tárgya. Az viszont tény, hogy sem Kijev, sem az ország érintetlen és viszonylag érintetlen része nem fogja túlélni azt gazdaságilag, ha itt hónapokig segélyeken kell az embereknek élniük.

Valami pénzmozgásnak be kell szépen indulnia, szép lassan, akár háború mellett is, de életet kell lehelnünk az országba. Olyan nincs, hogy hónapokig ne legyen bevételünk

– fejtegeti a maró igazságot.

Arra is rámutatott, hogy bár menekültek, nők és gyerekek százezreit fogadták a szomszédos EU-s országok, ha idővel nem tudnak a munkapiacon elhelyezkedni, minden tartalékukat felélik. És azután mi lesz?

Az optimista hozzáállást egy másik cimbora is osztotta csütörtök reggel. A srác két hétig volt idegbajos, és bár óvatosan kezeli a jó híreket Kijev környékéről, a háború kitörése után most jutott el arra a pontra először, hogy meglássa a jót a rosszban:

Majd ha ennek egyszer vége, valamikor, jó lesz itt lenni. Újraépíteni, újrakezdeni, újraindulni.

Ehhez viszont valóban az kell, hogy a harcoknak vége legyen mihamarabb. Sem az orosz, sem az ukrán gazdaságnak nem tesz jót, ezt mindenféle mutató igazolja.

A bártulajdonos Vlad, akinek középkorú emberként is még mindig eleme az éjszakai élet és a buli, arra a kérdésemre, hogy van-e menekülési terve, egyszerű választ adott. Dehogyis, a végsőkig itt, ha kell, puszta kézzel megyünk neki a megszállóknak – mondta, és rácsapva az asztalra nyomatékosan hozzátette:

Igen, konstatáltam, bár egy mondás minden rosszindulat nélkül azonnal eszembe jutott: ne igyunk előre a medve bőrére. 

Az orosz–ukrán háború eseményeit folyamatosan követjük, csütörtöki percről percre frissülő cikkünket itt találja.

(Borítókép: Kiss Dániel / Index)