„A mi feladatunk túlélni az ágyúzást és megállítani a tankokat” – így készülnek Kijev ostromára

– Mikor kezdtetek készülni a háborúra? – teszem fel a kérdést a kijevi védelmi vonalakra utalva az egység parancsnokának. 

– Nyolc éve – jön a nevetéssel hintett válasz. 

S valóban, mintha a 2014-ben kitört kelet-ukrajnai háború folytatását élné Ukrajna. Nyolc évvel ezelőtt is hasonló jelenségekkel találkozhatott az ember. Az ukrán hadsereg akkori katasztrofális állapota és amiatt, hogy Kijev nem számított keleti irányból érkező katonai támadásra, önkéntesek ezrei alakítottak fegyveres csoportokat, az úgynevezett önkéntes zászlóaljakat (az Azov is egy ilyen formáció), amelyeknek az ellátásáért a polgári lakosság aktivistái feleltek, és mindenki azzal a kevés fegyverrel és felszereléssel indult harcba, ami éppen kéznél volt.

A helyzet mára megváltozott, fegyver és lőszer van, legalábbis az általam meglátogatott egyik területi védelmi állás vezetőinek elmondása szerint. 

– mondja nyugodt tekintettel a bázisban engem körbevezető fiatalember, aki egyébként megújuló energiában, napkollektorokban utazik békeidőben. 

A legtöbb vonatkozó kérdés hadititok: hányan vagytok, mennyi lőszer van, hol helyezkedtek el. Így csak annyit kérdeztem, hogy megvannak-e a megfelelő eszközök a tankok kiiktatására. „Meg” – jött a mosoly kísérte válasz. Később kiderült az is, hogy nem ártana több golyóálló mellény, de más katonai kiegészítő eszközt sem utasítanának el az Ukrajnát támogató országoktól. 

Az egység parancsnoka sem adott hangot semmilyen kétségnek afelől, hogy az ukrán harcosok képesek lesznek-e kitartani. 

Az embereink megvannak a feladathoz, semmi másra nincs szükségünk, csak fegyverekre. Elsősorban légvédelmi fegyverekre, mert az oroszok egyértelműen előnyben vannak a levegőben, az ellen nehéz védekeznünk. De a szárazföldön nincs esélyük

– hangsúlyozza. 

A bázist körbejárva nem a tüzes, csatába vágyó tekintet jellemezte az önkéntesek arcát, nekik is, úgy tűnik, kezd elegük lenni a várakozásból. Az atmoszféra viszont olyan volt, mint egy unalmas nap az irodában bárhol máshol: mindenki jön-megy, teszi a dolgát, nincs különösebb oka a közömbös feladatvégzéstől eltérően viselkedni. 

Általános higgadtsággal üldögélt az irodában a zenészből lett fegyveres, aki miután megtudta, hogy Budapestről érkeztem, méltatni kezdte a magyar fővárost. 

Tudod, koncerteztem ott az együttesemmel úgy tizenöt évvel ezelőtt. Volt egy kis közép-európai turnénk a Hajdamaki nevű zenekarral

– meséli. Azonnal rákerestem az interneten, és valóban, az egyik, a magyar Republic Szállj el, kismadár videóklipjét idéző Hajdamaki-videóban ott van, hosszabb hajtincsekkel és tizenöt évvel fiatalabban. 

Mint mondták, nem csak korban térnek el az önkéntesek, teljesen más szakmákban utaznak, amikor békeidő van. 

Túravezetőm maga is megjárta a kelet-ukrajnai frontot, már tapasztalt fenegyerek. Beszélgetésünk közben rátapintott Kijev lehetséges ostromának egy nagyon lényeges aspektusára: 

Árkokban meg bunkerekben csak a katonák tudnak meglenni hosszú ideig. A polgári lakosság ezt nem bírja hosszú távon.

Egy másik férfi arról beszélt eltökéltséggel a szemében, hogy – mint sokan mások – előbb biztonságba helyezte családját, majd visszajött Kijevbe harcolni a városáért. Muszáj voltam rákérdezni: mik a tervek hosszú távon? Mint fejtegettem, bizonyára mindenki felkészült arra, hogy sokáig nem látja szeretteit, sőt talán soha többet, de ha a pozitív forgatókönyv valósul meg, meddig tudnak a családtagok menekültként külföldön tartózkodni? Ha nem találnak munkát, meddig bírja a család ezt anyagilag? 

Mély, kellemetlen hallgatás volt a válasz. 

Ebből nem azt szűrtem le, hogy nem gondolkodtak el ezen. A valósághoz az állhat közelebb, hogy ebben az állandóan változó háborús helyzetben egyelőre nem lehet előre tervezni, csak alkalmazkodni. 

(Borítókép: Különböző korú és hátterű férfiak jelentkeztek Kijev védelmére, mindenki azt a feladatot próbálja ellátni, ami neki testhez áll. Fotó: Kiss Dániel / Index)