Évszázadokon át folyt a harc az ukrán szabadságért

Sok ukrán a IX. században alapított Kijevi Ruszt tartja a kiindulópontnak . A VIII–IX. század közötti időszak a vikingek kora volt Európában, amikor az észak-európai harcosok folyamatosan fenyegették a mai Nagy-Britannia és Nyugat-Európa lakóit, de eljutottak Szicíliáig, Kelet-Európa nagy folyóin keresztül pedig egészen Bizáncig.

A vikingek keletre húzódó csoportja, a varégok alapították Kijevet is a Dnyeper partján, amely stratégiai szempontból rendkívül fontos volt a Bizáncba vezető kereskedelmi utak szempontjából. A kereskedelemnek köszönhetően Kijev virágzásnak indult, és kulturális befolyása is megkérdőjelezhetetlen volt a kelet-európai sztyeppén.

Honfoglaló őseink is megfordultak a Kijevi Rusz területén. Valószínűleg emiatt fordulhat elő az, hogy a legújabb genetikai vizsgálatok szerint meglepően magas a skandináv génállomány a honfoglalók DNS-ében és hogy Szent István király kardja is varég eredetű, ahogy akkoriban a magyar királyi testőrség egy része is az volt.

Bár Vlagyimir Putyin fejtegetése történelmi esszéjében, amelyben az ukránokat nem létező nemzetnek titulálja, semmilyen szempontból nem állja meg a helyét,

Ez ugyanis olyasmi lenne, mintha a franciák vagy a németek egészen Nagy Károlytól és a Frank Birodalomtól számítanák önálló történelmüket. Fontos leszögezni, hogy a mai értelemben vett nemzetek csupán a XVII–XVIII. században kezdtek kialakulni, és pár száz év bőven elegendő arra, hogy kialakuljon egy új nemzeti identitás saját nyelvvel és kultúrkörrel.

Ahogy mind a francia, mind a német államiságnak fontos előzménye a Frank Birodalom, majd annak felosztása, úgy igaz ez – kisebb, de inkább nagyobb megszakításokkal – a Kijevi Rusz, valamint Oroszország, Ukrajna és Belarusz viszonyrendszerére is.

A XII. században már egyébként is meggyengülő Kijevi Rusz államalakulatának a mongol invázió jelentette a kegyelemdöfést, amelyet követően az orosz/rusz fejedelemségek évszázadokra tatár fennhatóság alá kerültek.

Ekkor kezdődött meg a keleti szláv népesség különválása, és ez meglátszik a mai Ukrajna etnikai, nyelvi és kulturális viszonyain is, hiszen a terület különböző befolyási övezetek határán fekszik.

Míg az orosz fejedelemségek nagy része keleten mongol uralom alá került, addig a nyugati területek a kor meghatározó államának, a Lengyel–Litván Uniónak váltak a részéve.

Az első ukrán nemzeti mozgalomnak az 1648-as kozáklázadást tekinthetjük. A kozákok a keleti szlávok egy sajátos csoportja volt, akik a XVII. században ébredtek politikai öntudatra a Lengyel–Litván Unió délkeleti részén, amely a mai Ukrajna központi része. A magterületek fontosságáról, valamint a folyók, köztük ukrán és orosz szempontból a Dnyeper fontosságáról ebben a cikkben írtunk.

Sok kozák felkelés után végül a Bohdan Hmelnickij vezette lázadás vezetett ideiglenes eredményre, amelynek következtében a lengyelek autonómiát ígértek a kozákoknak. A harcok azonban hamar kiújultak, és az egyébként ortodox kozákok a moszkvai cár védelméért folyamodtak 1654-ben, aki már a pánszlávizmus ideológiájának megjelenése előtt kétszáz évvel az ortodoxia védelmezőjének címén avatkozott be a Dnyeperen túli területek konfliktusaiba.

A kozákok pedig végül csak annyit értek el, hogy a lengyel fennhatóság alól átkerültek az oroszba, elvesztették autonómiájukat is, ráadásul a mai Ukrajna területe rövidesen hadszíntérré változott a nagy északi háború során.

Nagy Péter cár seregei 1709-ben, Poltavánál mértek döntő vereséget a svédekre, a város szintén a mai Ukrajna területén található. Érzelmi szempontból részben ezzel is magyarázható, hogy a Nagy Pétert idoljának tekintő Vlagyimir Putyin miért nem szeretné elveszíteni az irányítást az ukrán területek fölött, holott a kozákok már 1710-ben megalkották alkotmányukat Pilip Orlikban. Nagyjából ide lehet közvetlenül visszavezetni a mai Ukrajna államiságát is.

A XVIII. század során az orosz cárok fokozatosan fölszámolták a kozákok autonómiáját, 1764-ben II. Katalin az utolsó kozák vezért is lemondatta, 1793-ban, Lengyelország második felosztásánál pedig már a mai Ukrajna és Belarusz szinte teljes területe – a Dnyeszteren túli Galíciát és a történelmi Magyarországhoz tartozó Kárpátalját leszámítva – orosz uralom alá került.

A nacionalizmus korszaka azonban Ukrajnában is beköszöntött a XIX. században, az ukrán értelmiséget pedig nagyban befolyásolta a német romantika. Ennek oka, hogy az ukránok egy része osztrák fennhatóság alatt élt Galíciában, ahol nem volt részük olyan elnyomásban, mint a cári Oroszországban, így jobban kiteljesedhetett a nemzeti tudatuk is. Nem véletlen, hogy

Ukrajna nemzeti költője egyértelműen Tarasz Sevcsenko, aki az Orosz Birodalom területén alkotott, amely eleinte nem tudott alkalmazkodni a nacionalizmus kihívásaihoz, és még mindig vallási alapon hirdette legitimitását és felsőbbrendűségét. Az orosz hatóságok ugyanakkor komoly fenyegetésnek tartották az ukránok nacionalizmusát.

1876-ban II. Sándor cár betiltotta az ukrán nyelvű könyvek kiadását. Szinte ezzel egy időben az Osztrák–Magyar Monarchiában élő ukránok is megtették az első lépést az önálló politikai érdekképviselet felé, és elkezdték mozgósítani a parasztokat a nemzeti ügyek érdekében. Az ukránok ugyanakkor nem összetévesztendők a ruszinokkal – más néven ruténokkal –, akik nagy számban éltek és élnek a mai napig Kárpátalja területén.

Az 1848-as magyar forradalommal egy időben Galícia fővárosában, Lembergben is (lengyelül Lwów, ukránul Lviv) kitört a forradalom. Megalakult a Lengyel Nemzeti Tanács, majd nem sokkal később az Ukrán vagy Rutén Nemzeti Tanács is. A jobbágyságot eltörölték, azonban a forradalmat hamar elfojtották, és a Bach-rendszer itt is beköszöntött.

Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés után a lengyel arisztokrácia és értelmiség autonómiakövetelései nem találtak azonnal válaszra, de 1873-tól Galícia az Osztrák–Magyar Monarchia de facto autonóm tartománya lett lengyel és kisebb részben ukrán vagy rutén hivatalos nyelvvel. Galícia a dualista monarchia osztrák feléhez tartozott, de a galíciai szejm és a tartományi hatóságok széles körű előjogokat kaptak különösen az oktatás, a kultúra és a helyi ügyek vonatkozásában. A Bécstől a lengyel nemesség és értelmiség felé történő hatalomeltolódást nem üdvözölték

Mind Bécs, mind a lengyelek árulást láttak az oroszbarátok tevékenységében, és egy sor politikai perrel igyekeztek hiteltelenné tenni őket. Az iskolarendszer 1890-es években történő ukranizálása ellenére az ukrán nacionalista mozgalom rohamosan terjedt a rutén parasztság között. Minden további engedmény ellenére a XX. század első éveire ez a mozgalom majdnem teljesen felváltotta a korábbi rutén csoportokat, és a lengyelek fő ellenfele lett.

Az 1890-es években az ukrán aktivisták mindkét birodalomban áttértek az „ukránok” etnikai megjelölés használatára a ruszból származó nevek helyett, ami azt eredményezheti, hogy összetévesztik őket az oroszokkal. Az Ukrajna elnevezést, ami határvidéket jelent, már a XVI. század óta alkalmazzák a mai Közép-Ukrajna területére.

Az első világháború újabb fordulópont volt az ukrán nép történetében. 1916-ban ugyanis a Monarchia autonómiát adott Galíciában az ukránoknak, ezzel együtt pedig az osztrák parlamentben jelen lehettek ukrán képviselők. Ez Oroszországban azonban nem volt így, a háború végén pedig már a nyugat-ukrajnai területeken volt az ukrán nemzeti mozgalom központja.

Az 1917-es oroszországi események ugyanakkor a kelet-ukrajnai területeket is érintették, amelyek hamarosan kikiáltották függetlenségüket. A breszt-litovszki békét követően Ukrajna német protektorátusként működött, viszonylagos önállósággal, majd a németek vereségét és visszavonulását követően

1919-ben Szovjet-Oroszország ugyanis megtámadta Lengyelországot, decemberben pedig Szimon Petljura ukrán politikus kiegyezett a lengyelekkel, hogy együtt harcoljanak a bolsevikok ellen, cserébe Petljura lemondott a nyugat-ukrán területekről.

1920. május 7-én a lengyel–ukrán hadsereg elfoglalta Kijevet, azonban június 15-én a szovjetek visszafoglalták. A szovjet hadsereg Varsó, valamint Lemberg irányába is támadást indított, ám Józef Piłsudski katonai bravúrjainak köszönhetően a lengyelek ellentámadásba tudtak lendülni.

A lengyel–orosz háborút végül az 1921. március 18-i rigai béke zárta le, amelynek értelmében a szovjetek lemondtak Nyugat-Ukrajnáról, ahova az ukrán hadsereg nagy része visszavonult. Helyzetük kilátástalanná vált, hiszen Galíciában a lengyelektől, keleten pedig az oroszoktól szenvedtek vereséget, így Ukrajnát ismét felosztották.

A két háború között a Szovjetunióban megtizedelte az ukrán lakosságot a nagy éhínség, a holodomor, amelyet egyes történészek szerint Sztálin kifejezetten az ukránok ellen irányított.

1939-ben a Molotov–Ribbentrop-paktum következtében aztán Nyugat-Ukrajna is a Szovjetunió érdekszférájába került, a náci Németország támadása miatt azonban a terület ismét csatatérré vált. Az instabilitás következtében megindultak az ukrán nemzetiségi törekvések is, élükön a partizánokkal.

Kisebb a Kárpátaljára bevonuló honvédeknek is szembe kellett nézniük úgynevezett kárpátukrán függetlenségi törekvésekkel, de gyorsan felszámolták az ellenállásukat. Az ukránok ezt azóta is sérelmezik, és a Vereckei-hágó közelében a mai napig található egy katonai temető, ahol „Kárpát-Ukrajna” elesett katonáinak jelképes sírjai vannak.

A partizánmozgalom 1943-ban érte el csúcsát, majd a szovjet ellentámadás megindulásával egy időben, az addig kétfelé folytatott harcot követően a partizánoknak választaniuk kellett a nácik és a szovjetek között. Végül a németek mellett tették le a voksukat, így a szovjet hadsereg offenzívája őket is elsöpörte.

Ukrajna a második világháború után a Szovjetunió egyik tagköztársasága lett, hozzácsatolták a háború előtt csehszlovák, majd a háború alatt ismét magyar Kárpátalját, valamint 1954-ben a Krím félszigetet. A Szovjetunió felbomlása után Ukrajna 1991. augusztus 24-én kiáltotta ki függetlenségét, amelyet a december 1-jén megtartott választáson az ukránok többsége támogatott. Ez volt az első olyan eset az ukránok történelmében, amikor a nemzetközi közösség is elismerte függetlenségüket.

(Borítókép: A Kijevi Rusz megkeresztelésének ünnepnapja Kijevben 2021. július 28-án. Fotó: Celestino Arce / NurPhoto / Getty Images)