Mindenki tisztában van azzal, hogy hosszú évekbe fog telni feldolgozni, amit az orosz agresszió okozott Ukrajnában. Százezrek mennek és mentek át olyan dolgokon, amelyekről Európa nagy részének már csak háborús filmekből van valamilyen elképzelése. Az igazság az, hogy jelenleg mindenkinek nehéz, és senki sem versenyzik azon, kinek van nehezebb dolga: a külföldön tartózkodó katonafeleség ugyanúgy szenved, mint a Mariupolban a szomszédos ház összedőlését magatehetetlnül néző civil. Mindenki szenved, és talán ezért éreznek kárörömet az ukránok a megszállók elszenesedett holttesteinek látványa miatt, egy orosz gép lelövésének vagy a Moszkva hadihajó elsüllyesztésének hallatán. Mert legalább most azok is szenvednek, akik a szenvedést okozzák. A másik oka e nép szenvedésének a bűntudat. A túlélők bűntudata.

Ha nem lenne eléggé szürreális az ukrajnai helyzet, az utóbbi napokban sikerült még egy lapáttal rátenni. Nem csak igyekszem átérezni az ukránok fájdalmának minden rezdülését, de újságíróként sokkal többet tapasztalok a közvetlen környezetemnél. Így történt ez múlt héten is, amikor újralátogattuk Borogyankát a belügyminisztérium szervezésében. 

Ügyelj azért magadra is, pihenj, mielőtt továbbmész

− javasolta Beau Williams, a Kártyavár (House of Cards) nagy sikerű amerikai sorozat alkotója cigizés közben. Williams most a Netflixnek készít dokumentumfilmet, és valahogy sikerült azon a sajtókiránduláson részt venni, amelyre válogatott médiumok képviselőit hívták meg. Azért esett a választás az Index tudósítójára, mert én vagyok az egyetlen magyar újságíró Kijevben. 

Az a szomorú igazság, hogy ha háború van, előbb-utóbb a romok látványa nem váltja ki a kívánt hatást sem a nézőkből, sem az olvasókból. Vért akar a nép, és ahhoz, hogy tudatosuljon bennük a háború valósága, a következő lépés már a valódi frontvonal. 

Imáim meghallgatásra találtak. Két órával később belefutottunk az Azov katonai parancsnokába, Mózesbe. A prancsnoknak Anton Herascsenko, a belügyminiszter tanácsadója mutatott be, biztosítva őt arról, hogy megbízható alak vagyok. 

Figyu, vigyétek már el a frontra, jó gyerek ez

− pacsizta le a tanácsadó az Azov katonai vezetőjével az ügyletet. 

Mózes nem ujjongott az ötletért, csak annyit válaszolt, hogy majd beszélünk. Nem azért nem lelkendezett, mert magyar vagyok, és mert csak oroszul tudom érthetően kifejezni magam, hiába kezdtem el ukrán szavakat keverni a mondókámba. Nem harapta le a fejem, ahogy az Oroszországban gyakorlatilag betiltott Mediazona független orosz lap két orosz újságírójáét sem. Egyszerűen nem rózsás a helyzet, és most nagyon finoman fogalmaztunk. 

Az oroszok által nácinak bélyegzett Azov katonai parancsnoka oroszul magyarázta el „nekünk, ruszkiknak”, hogy több mint két hete nem tud kapcsolatba lépni mariupoli embereivel, és bármennyire is igyekeznek, kevés az ember, a fegyver, a haditechnikai eszköz ahhoz, hogy át tudják törni az orosz védelmi vonalat Mariupol körül.

Az oroszoknak pedig van mindenük: rakéta, légierő, ami kell. Jóllehet, az ukránok csupán szárazföldi gyalogsággal is sikereket érnek el, de a valóságban a csata messze nem kiegyenlített. Előbb-utóbb menni fognak délre és keletre, de az még idő kérdése. Ami tény, jelenleg senki sem tudja garantálni, hogy bárki egészben, nemhogy életben visszatérjen a már eszkalálódó dél- és kelet-ukrajnai harcokból 

− mondta Mózes. 

Megpihenni nem bűn, a bűntudat pedig természetes

Tudod, amikor szenvedünk, jólesik látni, hogy szenved az is, aki a szenvedést okozza. Remélem, ez hamarosan véget ér 

− mondja egy ukrán barát, aki általában elégedetten bólogat a kilőtt orosz tankok, az elszenesedett ellenséges holttestek láttán is. 

Én pedig eközben a bűntudattal küszködöm. Az ukránoknak is van bűntuduk. Valahol mindig ott motoszkál a kijeviek fejében, amikor hosszú idő után bevásárolnak az alkoholos italokból a boltban, majd békeidőt idézően mulatnak a hétvégeken. 

Pedig nem bűn néha kikapcsolódni, elterelni a figyelmet arról, hogy háború van, és lesz még rosszabb is. Egy pszichológus ismerőssel a minap beszélgettük arról, hogy azoknak az embereknek, akik nincsenek kitéve közvetlen veszélynek, valójában kötelességük pihenni. Hogy is tudnának másképp segíteni azoknak a honfitársaiknak a jövőben, akik a poklok poklát élték meg? 

− mutatott rá a lehető legszigorúbb arckifejezéssel.

Mindeközben másoknál így sem hagy alább a bűntudat érzése. Bűntudatuk van, mert élnek. Bűntudatuk van, mert biztonságban vannak. Bűntudatuk van, mert cselekvésképtelenek. 

Az Index tudósítójának pedig magánemberként bűntudata van, mert van hova hazamennie, mert van fizetése, mert vannak kilátásai. Bűntudata van, mert távozásával, úgy érzi, cserben hagyja azokat, akik eddig Kijevben segítették. Bűntudata van, mert a kilátástalanságban és a kétségben hagy ukrán kollégákat, barátokat, a politikai helyzettől függetlenül minden támogatást megadó embereket. Bűntudata van, mert ezer kilométer megtétele után megteheti, hogy elfelejt mindent, és karriert épít eddigi tapasztalataiból. Bűnösnek érzi magát, mert a szakma bűnös tud lenni. 

Az alábbi videó betekintést nyújt abba a szürrealitásba, amely mára a realitássá vált Ukrajnában.