Nem várt magyar segítség változtatta meg egy elfeledett ukrán kis falu életét

Fogalmam sincs, mi lesz holnap − mondta a jelenleg mintegy ezerlelkes Hlibinki polgármestere. A Kijevtől északra fekvő kistelepülésen nem éheztek az emberek, de akut hiány volt főként élelmiszerből, a csöppnyi tartalék pedig rohamosan fogyott, a helyiek napról napra szorosabbra húzták a nadrágszíjat. Bár az orosz megszállás inkább lelki sebeket ejtett Hlibinkin, az oroszok más településekhez hasonlóan kilátástalanságot és elkeseredettséget hagytak maguk után. Az ukrán hatóságok még nem tudták megkezdeni a segélyezést a félreeső településen, a boltok sem nyitottak még ki, üzemanyag pedig nincs ahhoz, hogy nagy mennyiségben tudjanak élelmiszert behozni a jobb sorsú szomszédos településekről. Persze ahhoz pénz is kellene, az pedig nincs. A zord hangulat azonban abban a pillanatban elillant, ahogy megérkezett a Magyarországról küldött félkamionnyi segítség a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet jóvoltából.

Ez egy falu 

− válaszolja az egyik hölgy a végtelenül puritán polgármesteri hivatalban arra a kérdésre, hogy miért lépett fel élelmiszerhiány az orosz megszállás második hetében. 

A polgármester egyébként nem is a polgármester, legalábbis nem hivatalosan. Az ötvenes férfi valójában a helyi művelődési központ vezetője volt a háború kitöréséig, de amikor megérkeztek az oroszok a faluba, akkor a vezető köztisztviselők nyakukba kapták a lábukat. Viktor pedig belecsöppent a faluvezetői szerepbe, ő tárgyalt az oroszokkal, elsősorban a Racs fedőnevű parancsnokkal. 

Mint mesélte a segélyezésről szóló egyeztetésen a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet képviselőinek, köztük Lehel László elnök-igazgatónak: egész normális megszállókat kaptak, fosztogatni is csak azokban a napokban kezdtek, amikor már tudták, hogy hamarosan kivonulnak a Kijevi területről. Viktor a negyven nap megszállás ideje alatt arra kérte a lakosságot, hogy ne álljanak ellen, működjenek együtt az orosz katonákkal, és tegyenek eleget a kijárási tilalomnak.  

Milyen szép ez a falu. Miután végeztünk a felszabadítással, fogom a családomat Szibériából, és ideköltözünk. A közeli üdülő is milyen szép

− tolmácsolta egy középkorú asszony azt, ahogy az egyik orosz katona méltatta a települést. 

Hlibinkiben is ugyanarról számoltak be, mint nagyjából minden megszállt településen: az idegen katonák el voltak ájulva attól, hogy az emberek hozzájuk képest milyen jól élnek. Pedig Hlibinki talán leginkább egy borsodi kistelepüléshez hasonlítható, de már az is csoda volt az „orkoknak” − a helyiek elbeszélése szerint −, hogy angol WC van a házakban. 

Kollaboráns-e az, aki egyezkedik?

Miután kitört a háború, Kijevből rengetegen menekültek Hlibinkibe, arra gondolva, hogy ott tán nagyobb biztonságban lesznek. Utólag persze tudjuk, tévedtek, és a hirtelen megnövekedett lakosság több éhes szájat is jelentett. A megszállással megszakadtak az ellátási láncok, és két hét alatt az emberek kifogytak tartalékaikból.

Racs, az emberek éheznek! 

− állt az orosz parancsnok elé Viktor. Az üzenet azonban – sok más település katonai vezetőjével ellentétben – megértő fülekre talált, és a parancsnok engedélyezte a polgármesternek, hogy amikor lehetett, elmenjen a Vöröskereszt segélypontjaihoz, illetve maguk az oroszok is hoztak legalább két alkalommal élelmiszersegélyt. Jóllehet csak alapvető élelmiszereket, krumplit, répát és lisztet.

Mindez korántsem volt elegendő ezer embernek, de elboldogultak. 

Viktor és az orosz parancsnok kommunikációja azonban korántsem volt szívélyes csevelygés. Az oroszoknak megvoltak a maguk követelései. Elsőször is rögtön elkezdték keresni a katonákat és a biztonsági szolgálat tagjait a faluban. Mindenki hallgatott, bújtatták ezeket az embereket, mert jól tudták, milyen sors vár rájuk, ha megtalálják őket a megszállók. Viktornak három szomszédja is katona volt, akik negyven nap alatt ki sem tették a lábukat a házukból. Öt embert mégis elvittek az oroszok, közülük kettőről semmit nem tudni, a másik három pedig vélhetően „hadifogoly” Oroszországban vagy Belaruszban.

Az oroszok nem finomkodtak: ha valaki annak gyanújába keveredett, hogy információval segíti az ukrán erőket, azt azonnal elvitték. Két fiatalt, aki még be sem töltötte a tizennyolcat, azért hurcoltak el, mert terepmintás ruha volt rajtuk. Hiába kérlelte az oroszokat a polgármester, hogy az nem jelent semmit egy háborús országban, a megszállók kérlelhetetlenek voltak. Másoknak a telefonjuk tartalma volt a vesztük: ha nekik nem tetsző tartalmat találtak rajta, például egy fényképet az egyik haditechnikai eszközükről, akkor a telefon tulajdonosát azonnal magukkal vitték. 

Viktor nem engedett abból sem, hogy levegyék a közintézményekről az ukrán zászlót. 

Ez a mi földünk, ez a mi zászlónk, lőjetek le, akkor sem veszem le

− mondta az oroszoknak a polgármester. Ugyanígy megtagadta azt is, hogy amikor humanitárius folyosót nyitottak Belaruszba az oroszok, felírja azokat a falubelieket, akik távozni akarnak az Orosz Föderációba. Viktornak az lett volna a feladata, hogy házról házra járjon, és felajánlja ezt a lehetőséget a helyieknek. A válasza azonban egyszerű volt: „Nem. Ha valaki menni akar, menjen, de én senkit nem írok fel” − szögezte le. Végül egy család mégis távozott, róluk azóta sem tudni semmit.

Egy idő után a polgármester érezte, hogy a sokadik „parancsmegtagadás” után és annak fokozatosan erősödő gyanúja miatt, hogy katonákat bújtat, már rezeg a léc alatta. Szerencsére nem reccsent a léc, ugyanis az oroszok megkapták a kivonulási parancsot, így inkább hozzáláttak ahhoz, ami az egész hadsereget jellemezte: kifosztották a falvakat, vitték egyebek közt a mosógépeket, a munkagépeket és a számítógépeket. 

Az oroszok távozását követően nem sokkal megérkeztek Viktorhoz az Ukrán Biztonsági Szolgálat emberei, ugyanis egy jóakarója azt mondta róla, hogy kollaboráns. A polgármestert kihallgatták, sőt még hazugságvizsgálót is bevetettek. 

Aztán bocsánatot kértek a kellemetlenségért, szabadkoztak, hogy ilyen helyzetben ez a feladatuk. Jó, hát rendben, ez természetes

− mondta Viktor, mintha csak egy orvosi vizsgálatról számolt volna be.  

Válogatott ruszkik

Az orosz megszállás alól felszabadult települések lakóinak beszámolói alapján kirajzolódik az, amire katonai elemzők már korábban is rámutattak: a Kijevi területi (megyei) inváziónak nem volt egységes vezetése. Ennek oka az, hogy a legtöbb egységet Oroszország különböző pontjairól vezényelték Belaruszba hadgyakorlat indokával. Burjátok, csecsenek, szibériai oroszok, azeriek és így tovább.

Az inváziót pedig nem összehangolt csapatok indították meg, így minden megszállt területre más-más oroszországiak érkeztek. Ez magyarázza azt is, hogy miért voltak vegyes nemzetiségű egységek, ahogy azt is, hogy miért viselkedtek eltérően az orosz katonák. A burjátokat tartották a legerőszakosabbnak, őket vádolják a legtöbb atrocitás elkövetésével. Máshol pedig a parancsnokon múlott, hogy az emberei mit engedtek meg maguknak. 

Jól szemlélteti mindezt, amit Hlibinkiben az Ökumenikus Segélyszervezet adományának szétosztását segítő férfi mesélt a falubelieknek. 

Én Borogyankában lakom − mondta, amire a hallgatóság elszörnyedve jajgatott fel. Az ő elmondása szerint Borogyankában a kadirovisták (csecsenek) nem erőszakoskodtak a civilekkel, ők a pénzért voltak ott, így szigorúan a katonai műveletekre koncentráltak. A burjátok azonban szörnyetegekként viselkedtek. 

Tizenéves gyerekeket erőszakoltak meg, másnap pedig fellógatták őket az utcán

− mondta maga elé meredve. 

Nem volt ez fenékig tejfel

Én nagyon féltem, ott kuporogtam otthon, miközben hallani lehetett a lövöldözést meg a robbanásokat

− mesélte az édesanyját átölelő asszonyka, immár mosollyal az arcán a polgármesteri hivatalban. 

Több hölgy intézte a segélyezést a faluban, listán vezették, ki mit kér, ki mit kap, és mennyi minden maradt. Húsz nappal a megszállás vége után már nem sok minden maradt.

6-8 dobozka álldogált a kis szobában, némi csecsemőétel, egy étolaj és a szénhidrátbevitelt helyettesítő tésztás gyorslevesek. Kérdezgettük is őket, mik a kilátások. Viktorhoz hasonlóan erre senkinek sem volt válasza: a boltok nem nyitottak még ki, az embereknek jelenleg nincs munkájuk, pénzük se nagyon, benzin pedig nincs ahhoz, hogy elutazzanak. Így pedig ezer ember a megszállás után is saját otthonában rekedt.

Az egyetlen bolt, ami üzemelt húsz nappal az orosz kivonulás után, egy kisbusz volt, amely gyakorlatilag a diszkont-Family Frost szerepét töltötte be, kisebb, amolyan vidékies választékkal. A WC-papír már luxusterméknek számított, már ha akadt. 

Éhezni nem éhezünk, de nem tudjuk, mire számíthatunk

− összegezték a polgármesteri hivatalban, miközben a segélyszállítmányra várakoztunk. A segélyszervezet elnök-igazgatója már távozott, egy helyi ukrán munkatársat bíztak meg azzal, hogy ossza ki az adományokat − melyek a magyar állami segítséget is tartalmazták −, és papírozza le azt, amit kell. Mivel a magyar szervezet mostanra indította el Nyugat-Ukrajnából keleti irányba a segélyszolgáltatást, az igazgató igyekezett találkozni a lehető legtöbb partnerszervezettel Kijevben, majd a déli Zaporizzsja és Dnyipro területén. A segélyszállítmány viszont késett Hlibinkibe, az óra pedig ketyegett. 

Várakozás közben megjelent a polgármesteri hivatalban az egyik fiatal, ránézésre egy 16-17 éves srác. Hamarosan rázendített az orosz megszállásos sztorikra, láthatóan részben azért, hogy tetszelegjen a fent említett lánynak. 

Ezek a hülye barmok egy szót nem értettek abból, ha ukránul szólaltam meg. Aztán térden vágtak, és úgy igazoltattak

− meséli vigyorogva. 

Nem sokkal később befutott Viktor is, majd ő is mesélni kezdett. Annyira hadart, hogy már nem tudtam követni, de miután az ő és a jelenlévők arckifejezése egyre komorabbá vált, így éreztem, hogy nem vidám történetekről lehet szó. Ezután perceken át síri csend volt, amelyet egy nagy „ohó!” tört meg.

És kisütött a nap

A nagy „ohó” rávilágított arra, hogy a hlibinkiek egy kisbuszt vártak, ugyanis fogalmuk sem volt arról, mi fán terem ez a magyar szervezet. És akkor begurult a kamion, amelynek a fél rakományát Hlibinkinek szánták. Nehéz szavakkal leírni azt, hogy milyen érzés volt jelen lenni. A helyiek arcán ismét megjelent a mosoly, izgatottan gyűltek a kamion köré, várva a zár felnyitását. Többen azonban még komoran, mondhatni, fenntartással figyelték az eseményeket, még akkor is, amikor már látható volt a raktér tartalma. 

A mosoly szép lassan megjelent mindenki arcán, amikor már húsz perc pakolás után még a nekik szánt szállítmány felével sem voltak meg. Idősek és fiatalok egyaránt vittek be mindent az iskolaépületbe a tartós élelmiszertől kezdve a samponon és mosóporon át a gyümölcsleveket tartalmazó dobozokig. Igazság szerint nehezen lehet átadni az érzést, melyet ott tapasztaltunk, talán a legjobb szó rá a megkönnyebbülés. Jókedv váltotta fel a komorságot, ahogy Viktor arcán is a gondterheltség helyett már a megnyugvás tükröződött. Persze egy szállítmány nem váltja meg a világot, a humanitárius munkának folyamatosnak kell lennie addig, amíg az érintettek saját lábra nem tudnak állni. Ez a mai pedig az első lépés volt az odavezető úton.   

 (Borítókép: Kiss Dániel / Index)