Nehogy a saját nagymamádat kelljen lelőnöd! – Anyák Kárpátalján

Találkozunk Kijevben, és veszünk majd egy kutyát

Okszana, Kijev/Beregszász

Okszana 50 éves, de harmincnak látszik. Pszichológus a szakmája, évtizedeken át egy kijevi kórházban praktizált, mellette magánrendelést vitt. Pár éve saját divatmárkát fejlesztett, és a biznisz épp kezdett beindulni: az alapanyagot Olaszországból hozta, a ruhákat Ukrajnában adta el. 2022 a nemzetközi piacra lépés éve lett volna. Ha hamarosan nem lesz vége a háborúnak, akkor elengedi a márkát, és visszatér alapszakmájához. Igény, az van rá. 

Okszanának esze ágában sem volt elhagyni Kijevet: az egyik elővárosba osztották be férjét és nagyobbik fiát, Dimitrijt katonának. Büszkén mutatja az állig felfegyverzett fiú tegnapi fotóját a Messengeren. Vagyis kettős az érzés: büszke arra, hogy hazájukért, Ukrajnáért tesznek, de minden nap azért fohászkodik, hogy éles frontvonalba ne kerüljenek. Egyelőre nem kerülnek.

Legalábbis nem közlik Okszanával. Minden nap többször üzennek, de elég szűkszavú Dima is, az apja is.

Minden oké velünk. Hamarosan vége lesz. Akkor mind együtt leszünk. Hiányoztok nagyon.

 Csak pár hét

Okszanáék családja ugyanis két részre szakadt. A kisebbik fia, a 19 éves Daniil erős pszichoszomatikus tünetekkel, szorongással és pánikkal reagált a háborúra. „Nem voltak klinikai erősségű tünetei, de elegendőek ahhoz, hogy a férjemmel úgy döntsünk, a kisebbikkel mi ketten Kárpátalján húzzuk meg magunkat, míg a helyzet nem rendeződik.”

Nem is nagyon búcsúzkodtak, hisz Okszana maximum pár hét távolléttel számolt. Beregszászon, az Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégiumban találtak menedékre. Marosi István atya, a Szakkollégium igazgatója még februárban alakította át a szakkolit menekültszállássá.

Okszana férje, akit 45 éve, óvodás kora óta ismer, minden nap elmondja, hogy ne kövesse a híreket. De nem tudja megállni.

Két hete összepakoltam a cuccainkat és megvettem a vonatjegyeket Kijevbe. A férjem viszont azt kérte, még pár hétig bírjuk itt ki. Azután visszatérhetünk az otthonunkba.

Daniil jobban elvan: két hete újraindult a tanítás a kijevi egyetemen, ahol angolt és spanyolt tanul, szabadidejében pedig önkénteskedik Beregszászon. Az egyetemistákat, bár katonaköteles korúak, (egyelőre) nem hívják be.

Okszana 2022-ben végre venni akar egy kutyát. „A férjem eddig nagyon ellenezte, de ha egy asszony akar valamit, egy idő után a férfi is akarni fogja. Az egyik nap azt írta, oké, veszünk majd egy kutyát.”

Nehogy a saját nagymamádat kelljen lelőnöd!

Olena Sezonova, Karácsfalva

Olena Sezanova február végén-március elején heteken át nem beszélt a fiával. A fia 53 múlt és 33 éve Oroszországban, Krasznodar környékén él. Nem azért nem beszéltek, mert a fia bajban lett volna. Hanem mert csúnyán összevitatkoztak a háborún.

Danylo ugyanis nem hitte el Olenának, hogy az oroszok megtámadták a hazáját, Ukrajnát.

De anyám, ez nem támadás, hanem egy különleges katonai hadművelet, a katonai infrastruktúrát célozzák. Ha elfognak egy ukrán katonát, nagyon rendesen bánnak vele. Amerika meg a NATO uszít, az oroszok reagálnak.

Olena csendben hallgatta egy darabig, aztán közölte vele, fiam, neked elmentek otthonról, átmosta az agyad az orosz propaganda. „Mondom neki, te hat éve nem jártál itthon, nem követed az ukrán híreket, fogalmad sincs, mi min megyünk keresztül. Ne higgy az oroszoknak!”

Danylo azt mondta, az ő környékükön békében élt együtt ukrán, orosz, rutén és lengyel, sőt, még most is ez a helyzet.

Olena ezt elképzelhetetlennek tartja. Unokája két éve szerelt le az orosz hadseregből, most újra besorozták, miatta nagyon aggódik. „Nehogy a saját nagymamádat kelljen lelőnöd, mondtam neki a telefonba a héten.”

Nem fogja az embert a munka

Olena nehezen éli meg a napokat. „Nem fogja az embert a munka, nehezen látunk neki a kertnek, az állatoknak. Tudjuk, mit kellene tenni, de ólomsúllyal indulunk neki. Úgy kelünk föl reggel, hogy mikor lesz vége. Hogyhogy nem látják, hogy emberek halnak meg?”

Olena ezért inkább átmegy barátnőjéhez, Olenához, akivel évtizedek óta szomszédok. Recepteken vitatkoznak. Együtt szerzik be a tápot. Elmennek a templomba. Mária-imákat énekelnek.

„Nincsenek a kezünkben az események. Folyton azon jár az agyam: mit tehetnék, hogy ne legyen háború. Aztán rájövök: semmit. Vagyis egyet: imádkozom.”

Volt egy reggel, amikor Olena néni félálomban volt. Még nem vette be a gyógyszereit, csak feküdt az ágyban. Valahogy kiment a fejéből a háború. Az volt a legszebb negyedóra február 24. óta.

Valami átkattant benne a háború kitörése után

Anastasia, Harkov, Beregszász

 Jevgenyij még év elején vett három jegyet az egyik élvonalbeli ukrán focicsapat, a Metalist Kharkiv egyik harkovi meccsére. Két fiával, a 8 éves Misával és a 15 éves Andréval nagy Metalist-drukkerek, bár André érdeklődése a fociról egyre inkább a programozás felé fordult.

A meccset törölték, Jevgenyij és családja pedig a második legnagyobb ukrán városból, a szétlőtt Harkivból Kárpátaljára menekült. Feleségével, Anasztaziával másodszor menekültek háború elől. Amikor André még kicsi volt, Donyeckből, most pedig Harkivból.

Jevgenyij műbútorasztalos, egy barátjával együtt terelgetik a szépen menő vállalkozást. Azaz terelgették. Jevgenyij ugyanis most Beregszász környékén hadgyakorlatozik.

Megváltozott.

Március elején találkoztam velük először Beregszászon. Jevgenyij levert és szomorú volt, hogy újra el kellett hagyniuk otthonukat. Nehezen találta a helyét, bármily szeretettel vették is őket körül a görögkatolikus házigazdák. Nem az az otthonülő típus, magyarázta, már a második nap munkát kért István atyától.

Találkozásunk után pár nappal a katonaság bekopogtatott a Szakkollégium kapuján és először csak orvosi vizsgálatra vitték el a hadköteles korú férfiakat. Anasztazia sírt, de férje nyugtatta, hogy nem viszik el. Aztán elvitték hadgyakorlatra, hetente egy napot „hazamehet” a menekültszállásra. Most pedig úgy tűnik, elviszik Harkiv közelébe. Ahonnan elmenekültek.

„Az a gyanúm, hogy ő ezt akarta. Alaposan megváltozott benne valami. Be akart állni katonának. Nem háborúzni akar, de nem bírta a tétlenséget. Pozitív és békés ember, de valami átkattant benne a háború kitörése után. Előbb csak dühös volt, hogy hagyták, hogy idáig fajuljon az egész. Most már missziójának érzi, hogy tegyen Ukrajnáért ” – mondja Anasztazia.

Se nem biztonságos, se nem vicces

Régen könyvekről, gyereknevelésről, filmekről, üzletről beszélgettek. Most a fő témák az alaki kiképzés, a gránáthasználat, a taktikai kérdések, a fegyvertípusok és harcászati dilemmák.

André, a nagyfiú felnéz édesapjára és minden nap elmondja: szeretne katonának állni. Jevgenyij pedig azt feleli: még gyerek vagy, a katonaság se nem biztonságos, se nem vicces.

Olyan akar lenni, mint az édesapja, akit hősnek tart. Nekem mindez nagyon nehéz. Pláne ha elviszik innen a férjem. Már megvette a védőkesztyűt meg a fülvédőt, mert azt nekik kell beszerezniük.

Anasztaziának hiányzik Harkov, a színház, a mozi. Utoljára januárban az Éjszaka a házban című horrorfilmet nézték meg, amely egy, a férje váratlan halála miatt egyedül élő nőről szólt. Nem hiszi, hogy valaha beülne még egy horrorfilmre.

Inkább örül annak, aminek lehet. Az ébredő természetnek. A nagy sétáknak a szépséges Beregszászon. Az esti Grimm-meséknek.

Esküt tettem, hogy nem hagylak el téged

Szkoropádszkyné Margitics Adrienn, Palágykomoróc

„Ma éjjel biztos nem támadnak az oroszok, mert jól berúgnak, holnap meg másnaposak lesznek” – így ment a viccelődés 2022. február 23-án Kárpátalján. A szovjet időkben február 23. a Hadsereg Napja volt, mert ezen a napon alakult meg a Vörös Hadsereg.

Szkoropádszkyné Margitics Adriennék (37) is nevetgéltek, amint a salánki ezüstmiséről autóztak haza, Palágykomorócra. Még volt teendő a másnapi farsang előtt: Péterke papnak készült, de kellett még igazítani egyet a kölcsönkapott reverendán, Veronika angyaljelmezére is ráfért még egy vasalás. Nagy volt az izgalom, hisz a Covid miatt az elmúlt két évben elmaradt a jelmezbál.

Másnap, a hajnali hírek elolvasása után a lehető legszűkszavúbban közölték a két naggyal, hogy kitört a háború, de ne aggódjanak, ők biztonságban vannak és mennek iskolába.

Ám két óra után ki kellett üríteni a középületeket szerte Ukrajnában, így Kárpátalján is.

A reverenda és az angyaljelmez érintetlenül került vissza a szekrénybe.

Nagyobb szükségük volt rám, mint a sajátjaimnak

Adrienn magyartanár a helyi általánosban, férje, Szkoropádszky Péter görögkatolikus atya mellett pedig a papné teendőket is ellátja. Ahogy kitört a háború, Péter atya azzal fordult hozzá: pakolj, átviszlek titeket Magyarországra.

Azt feleltem, te esküt tettél, hogy nem hagyod el a parókiát, én esküt tettem, hogy nem hagylak el téged

Adrienn azzal érvelt: majd ha Lemberg (Lviv) közelében harcok lesznek, esetleg. Aztán, amikor március közepén Lemberget is rakétatalálat érte, Adrienn azzal védekezett, majd ha Ungvárnál lesznek, talán. Valószínűleg. Nem kizárt.

Egyébként se volt idő lamentálni: a szelmenci határnál az első napokban ezrek torlódtak fel, és míg férje, a Szent Panteleimon Caritas vezetője a segélyszállítmányokat intézte, Adrienn este 8 után cserélt helyet vele. Iratokat másolt, tolmácsolt, megfáradt idős asszonyokba diktált bele élelmet, férjüktől épp búcsút vett, fiatal nőket vigasztalt, csecsemőket dajkált, kutyákat itatott.

„Nem bántam, hogy két órát alszom, hogy elhanyagolom a saját gyermekeim. Mert azoknak a gyerekeknek, akkor, nagyobb szükségük volt rám.”

Nem tudjuk, holnap mire kelünk fel

Ottjártunk előtt egy nappal újabb oka akadt Adriennek a szorongásra: férje, habár három kisgyermekük miatt a törvény szerint mentesülne a katonaságtól, behívót kapott. „Mi van, ha itt maradok három gyermekkel? Nekünk még a vérünkben van az itteni egyházüldözés, hogy a papokat Szibériába vitték. Vagy csak vigyék el újjáépíteni az országot, egyfajta málenkij robot 2.0-ra.”

Péter atyának szerencsére sikerült igazolnia, hogy három kisgyermeke van, ezért kihúzták a nevét a behívandók listájáról.

„A kárpátaljai magyarok közel egyharmada elment. A másik egyharmad elmegy, ha becsapódik az első bomba. Remélem, mi maradhatunk.”

(Borítókép: Olena. Fotó: Merényi Zita / Magyar Kurír)