A Watergate-botrány miatt mondott le Nixon, aki később alulmaradt a tévévitában is

1972. június 17-én este Richard Nixon amerikai elnök újraválasztási kampányának emberei információszerzés céljából betörtek a Demokrata Pártnak a Watergate-házban lévő választási főhadiszállására, ahová lehallgató-berendezéseket telepítettek. Az öt elkövetőt egy bejelentés nyomán a helyszínen elfogták. A Fehér Ház az esetet harmadosztályú ügynek nevezte, vagyis tagadta, hogy az elnöknek bármi köze lenne a betöréshez.

A sajtó és „Mély Torok”

A Watergate-botrány felgöngyölítésében kiemelkedő szerepe volt a sajtónak, ami nélkül az eljárás valószínűleg elhalt volna. A Washington Post két újságírója, Bob Woodward és Carl Bernstein, akik munkásságukért Pulitzer-díjat is kaptak, cikksorozatukkal bebizonyították, hogy az elnök politikai köre érintett az ügyben. Emellett azt is kiderítették, hogy a betörők pénzügyi kapcsolatban álltak Nixon választási kampányával, olyannyira, hogy az elnök újraválasztásán dolgozó emberek álltak az akció hátterében.

Az informátor fedőneve „Mély Torok” (Deep Throat) volt. Személye csak jóval később, 2005. június 15-én derült ki, amikor Mark Felt, a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) akkori harmadik embere elismerte, hogy ő informálta az újságírókat.

A Washington Post „Mély torok” hathatós közreműködésével leleplezte, hogy

• a betörők szoros kapcsolatban állnak a Republikánus Párttal;
• az egyik elkövető a CIA-s múltú James McCord, aki Nixon újraválasztási bizottságához is köthető; továbbá
• az öltönyös betörők letartóztatásuk után alig néhány órával máris szabadlábra kerültek egy híres ügyvéd segítségével.

Mi van a magnószalagokon?

A közvélemény eleinte fenntartással fogadta az újságírók cikkeit, így azok nem voltak nagy befolyással az elnökválasztásra. 1972 novemberében a Republikánus Párt jelöltje, Richard Nixon hivatalban lévő elnök simán legyőzte a Demokrata Párt jelöltjét, George McGovernt. Annak ellenére, hogy a választás Nixon legnagyobb diadalát hozta, emlékirataiban később ezt írta:

Ez volt az egyik legelkeserítőbb és sok szempontból a legkevésbé kielégítő az összes közül.

Hiába tehát az elsöprő győzelem, érezte, hogy a Watergate-ügyben szorul a nyaka körül a hurok. Az eljárás ugyanis a betörők elítélésével nem ért véget, az ügyészség igyekezett felderíteni a további szálakat. A szenátus az ügy tisztázására 1973 februárjában vizsgálóbizottságot állított fel, amelynek üléseit a televízió is közvetítette. A meghallgatások során fény derült arra, hogy Nixon beszélgetéseiről hangfelvétel készült.

A bizottság elnöke, Archibald Cox, a Harvard Egyetem jogászprofesszora a szalagokat bizonyítékként akarta felhasználni, az elnök csak abba egyezett bele, hogy a felvételekről összefoglalókat küld a bizottságnak. Cox nem elégedett meg a tartalmi kivonatokkal, mire Nixon menesztette tisztségéből. És bár később a szenátus megszavazta a szalagok kiadatását, elnöki privilégiumaira hivatkozva mégis megtagadta azt.

Végül három vádpont fogalmazódott meg ellene:

1. az igazságszolgáltatás akadályozása,
2. visszaélés az elnöki hatalommal, valamint
3. a felelősségre vonási eljárás akadályozása.

Nixon felmérte helyzetét, hogy országos legitimitását és pártbéli támogatását elvesztette, ezért, hogy elkerülje a további eljárást, 

Utódja, korábbi alelnöke, Gerald Ford 1974. szeptember 8-án kegyelemben részesítette.

A Watergate-üggyel összefüggésben 63 személy ellen emeltek vádat és ötvennégyüket el is ítéltek. Közülük huszonegyről bizonyosodott be, hogy a Fehér Ház munkatársa vagy a Nixon újraválasztásán dolgozó bizottság tagja volt, illetve bebizonyosodott, hogy maga is részt vett a betörésben, vagy legalábbis tudott arról.

Frost v. Nixon

Miután Nixon lemondott, sokan szerettek volna vele tévéinterjút készíteni. A befutó 1977-ben David Frost angol újságíró lett, aki akkoriban a London és New York közötti repülőutat évente hússzor is megtette.

Frost nem aprózta el a dolgot, mert

Állítólag azért vállalta a beszélgetést Frosttal, mert azt hitte, hogy a könnyed stílusáról ismert, viszonylag fiatal showman nem teszi őt próbára, és könnyű győzelmet arathat. Frost pedig hazardírozott, hiszen csaknem mindenét pénzre kellett váltania ahhoz, hogy előteremtse a tetemes összeget.

Kettőjük négy estén át tartó szócsatáját negyvenötmillió néző követte. Nixon a várakozásoknak megfelelően az első három interjúban alaposan megizzasztotta ellenfelét, de a feszültség adásról adásra nőtt, mígnem a negyedik interjú a végső bukást hozta az exelnöknek. A történetről 2008-ban Frost/Nixon címmel Ron Howard készített filmet.

(Borítókép: Richard Nixon bejelenti a Watergate-szalagok szerkesztett átiratának kiadását 1974. április 29-én.  Fotó:  Bettmann / Getty Images Hungary)