Egyre több a revizionista hatalom – merre halad a világ?

A globális status quo, azaz maga a világrend óriási kihívások előtt áll. Ez abból fakad, hogy egyre kevesebb ország tűnik elkötelezettnek annak fenntartása mellett. Az Egyesült Államok két világrendnek is vezető hatalma volt a második világháború után: a hidegháború kétpólusú rendszerének, valamint a Szovjetunió fölbomlása utáni neoliberális rendnek, amelyben ők voltak az egyetlen szuperhatalom.

Mindkét rend nyitottnak, szabályalapúnak és liberálisnak vallotta magát, támogatva a demokrácia, az úgynevezett szabad piacok, az emberi jogok és a jogállamiság értékeit. Valójában azonban mindkettő az Egyesült Államok katonai, politikai és gazdasági dominanciáján alapult.

A 2010-es évek végére azonban az egyetlen szuperhatalom mellett megjelentek az úgynevezett revizionista hatalmak. Wagner Péter biztonságpolitikai szakértő, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója az Indexnek elmondta: ez egy általános amerikai kifejezés azokra a nemzetközi szereplőkre, amelyek az USA által vezetett status quót kikezdik, mert nem akarnak megfelelni az amerikai elvárásoknak.

Ezalatt elsősorban Kínát, Oroszországot és Iránt szokás érteni, azonban a Foreign Affairs, a világ egyik legelismertebb nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szaklapja kiemeli, a revizionizmus számos más hatalom fellépésében is megnyilvánul, ideértve az Egyesült Államokban a szabad kereskedelemmel kapcsolatos növekvő szkepticizmust, valamint az egykor pacifista Japán és Németország újrafegyverkezését.

A világrend változására két markáns válasz érkezett az Egyesült Államokban, mindkettő választási kampány, valamint politikai program formájában. Míg Donald Trump 2016-ban azzal győzött, hogy a világcsendőri szerep háttérbe szorításával inkább a belföldi problémákra összpontosítana, addig Joe Biden külpolitikája azon alapszik, hogy az USA által több mint fél évszázada vezetett világrendet meg kell tartani és tovább kell fejleszteni.

Fontos kiemelni, hogy az Egyesült Államok által vezetett rendszernek, amely többek között a globalizációt hozta magával, Kína volt az egyik, ha nem a legnagyobb nyertese. Ugyanakkor a kínai vezetőknek még nem kell olyan alternatív ideológiát bemutatniuk, amely vonz másokat, vagy legitimitást ad a dominancia iránti törekvéseiknek, hiszen Kína befolyása még közvetlen szomszédságában sem egyértelmű.

Nem véletlen, hogy egyre erősebb üzeneteket küld a világnak az ország, és az USA különböző akcióit sem nézi tétlenül az indopacifikus térségben. A kínai fellendülés ugyanakkor nem hagyta hidegen Japánt, amely a második világháború után ismét elkezdett költeni a hadseregére.

Érdekes az összefüggés Németország helyzetével, hiszen Japánhoz hasonlóan a németek is vesztesként kerültek ki a második világháborúból, nemcsak katonai, hanem morális értelemben is. Bár mindkét ország óriási gazdasági fejlődésen ment keresztül az elmúlt fél évszázadban, az előbb említett okok miatt egyikük sem költött a hadseregére.

Ez azonban mára megváltozott. Míg Japán az aktívabb és asszertívebb kínai külpolitika miatt döntött a fejlesztések mellett, addig Németországot Oroszország nyílt katonai agressziója motiválta arra, hogy 100 milliárd eurós hadseregfejlesztési programot indítsanak. Ez egyértelmű jele annak, hogy a világ jelenlegi biztonságpolitikai struktúrájával kapcsolatban kétségei támadtak még ennek a két pacifista hatalomnak is.

Azonban ebből, hogy a nagyhatalmaknak kétségei vannak a szabályokon alapuló renddel kapcsolatban, egyenesen következik az, hogy a gyengébb országok fokozatosan elvesztik a nemzetközi rendszer legitimitásába és tisztességébe vetett hitüket.

Ki tölti be a hatalmi űrt?

A témával kapcsolatban azt a kérdést tettük föl szakértőknek, hogy az elmúlt évek lokálisnak tűnő konfliktusai a Hegyi-Karabahban, Ukrajnában, Tajvanon, valamint a Közel-Keleten kezelhetők-e egymástól teljesen függetlenül.

Szalai Máté, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója az Indexnek úgy fogalmazott:

minden konfliktust elsősorban a maga kontextusában kell értelmeznünk, ugyanakkor van összefüggés és párhuzam közöttük.

A szakértő szerint mind a négy említett konfliktus közvetlenül visszavezethető a XX. századi politikai folyamatokra, így egyikük sem a világrendünk jelenlegi átalakulásának következményeként alakult ki. Szalai Máté viszont hozzátette, az elmúlt időszakban valóban látható eszkaláció ezekben a konfliktuszónákban, ezek pedig több különböző folyamatot jeleznek.

Wagner Péter úgy fogalmazott, az említett narratíva alapja, hogy

a középhatalmak asszertívebbé válnak, és az Egyesült Államok kivonulása vagy beavatkozásának elmaradása miatt keletkezett regionális hatalmi űrt próbálják betölteni.

A szakértő emiatt is látja úgy, hogy Tajvan nem tartozik ebbe a kategóriába, hiszen Kína és az USA is globális nagyhatalom. Wagner Péter szerint a tajvani helyzetnek nagyobb a füstje, mint a lángja, a jelenlegi helyzet Kínának is kényelmes, emellett Tajvan sem fogja kikiáltani a függetlenségét. Mindemellett arra hívta fel a figyelmet, hogy a két ország gazdaságilag mélyen integrálva van, például a chipgyártás területén is.

Szalai Máté ugyanakkor úgy véli, a tajvani helyzet fegyveres konfliktussá válása Kína és Tajvan között is illeszkedne ebbe a kategóriába, hiszen Tajvan a legtöbb definíció szerint államnak tekinthető. A szakértő szerint látható az Egyesült Államok szerepének csökkenése, Kína jelentősebbé válása ezekben a konfliktusokban, valamint utóbbi növekvő fontossága.

Szalai Máté közölte: a karabahi és ukrajnai helyzet háborúvá válása mutatja, hogy a posztbipoláris világ egyik alapvető, de tökéletesen sosem érvényesülő normája, az állami erőszakhasználat tilalma a nemzetközi konfliktusok megoldásában megkérdőjeleződik.

Wagner Péter a hegyi-karabahi háború kapcsán kiemelte: az azeri vezetés már évtizedek óta készült arra, hogy fegyveres úton rendezze a konfliktust Örményországgal, amiben növekvő bevételeik is nagyban segítették őket. Szerinte emiatt lehet kijelenti azt, hogy a Hegyi-Karabah kérdésköre független a további említett konfliktusoktól.

A szakértő azt is hozzátette: az említett narratíva elsősorban a Közel-Keleten működik, ahol a 2010-es években az Egyesült Államok egyre inaktívabb szereplővé vált. Ez váltotta ki azt, hogy a térség középhatalmai, Törökország, Szaúd-Arábia, valamint Irán akár egymással szemben is beavatkozott a jemeni és líbiai konfliktusokban.

Nem szabad elfelejteni Szíria esetét sem, ahol az oroszok is beszálltak a polgárháborúba Bassár el-Aszad elnök oldalán, míg az amerikaiak csupán mérsékelten támogatták az ellenzéki erőket. Wagner Péter szerint elképzelhető, hogy

A szakértő ugyanakkor kiemelte: a Közel-Kelettel szemben Ukrajnában az a helyzet, hogy ismét két nagyhatalom, az USA és Oroszország áll egymással szemben, és nincs meg a regionális hatalmak, például Franciaország vagy Németország közvetlen beavatkozása a háború menetébe.

Nem érdek a blokkosodás

Az említett konfliktusokon túlmenően Szalai Máté kiemelte: az, hogy a nemzetközi politikában megfigyelhető-e blokkosodás, talán az egyik legfontosabb kérdés jelenleg. A szakértő szerint egyértelműen láthatók a politikai tömbök kialakulására irányuló jelek, ugyanakkor egyelőre még nem beszélhetünk róla, hogy ez a folyamat végérvényesen előrehaladott volna.

Az államok túlnyomó többségének Szalai Máté szerint nem érdeke a tömbösödés, hiszen a jelenlegi világpolitikai helyzetben a legtöbb ország külkapcsolatainak diverzifikálásával maximalizálja biztonságát, jólétét, gazdasági növekedését.

Szerinte a mai globalizált világban nehezen is lehetne értelmezni a blokkokat, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a hidegháború alatt sem voltak ezek a blokkok átjárhatatlanok, különösen az Európán kívüli világban.

Jelenleg Európa és benne térségünk és Magyarország sem érdekelt a politikai-gazdasági blokkok kialakulásában, hiszen akkor nem tudna például Kínával vagy sok másik országgal gazdasági módon együttműködni

– tette hozzá a szakértő.

Ha a blokkosodás mégis erősödik, akkor Közép-Európa és Magyarország érdeke az lenne, hogy egyértelműen és megingathatatlanul a nyugati blokkhoz tartozzon, azonban ez nagyban csökkentené hazánk és szomszédaink külpolitikai mozgásterét.

Szalai Máté azonban rámutatott: bár az ukrajnai válság megnövelte a régió jelentőségét, nem szabad elfelejtenünk, hogy Közép-Európa a globális nagyhatalmak számára nem elsődleges jelentőségű térség, mint ahogy nem volt az a hidegháborúban sem.

(Borítókép: Hszi Csin-ping és Vlagyimir Putyin 2016-ban. Fotó: Lintao Zhang / Getty Images)