Mi okozhatja Putyin bukását?

Vlagyimir Putyin orosz elnök elveszítheti úgy az ukrajnai háborút, hogy megtartja a hatalmát? Ahogy az ukrán vezetés ellentámadása egyre inkább erodálja Oroszország pozícióját a csatatéren, ez a kérdés egyre nagyobb figyelmet kap. A viták középpontjában egy puccs lehetősége áll, akár az elégedetlen orosz tábornokok fegyveres felkelése, akár a Kreml belső embereinek lázadása formájában.

Bár nem lehetetlen, jelenleg egyik sem túl valószínű. Valójában egy másik veszély valószínűbb: a rezsim teljes összeomlása, mivel a többszörös kihívások meghaladják a reagálási képességét, és a működési zavarok elveszik a Putyin vezetésébe vetett bizalmat

– írja Daniel Treisman a Foreign Affairs véleménycikkében.

Egy háborút elveszíteni ritkán bölcs karrierdöntés. A történelem tele van olyan diktátorokkal, akik rövid, győztesnek hitt offenzívákat indítottak, majd csapataik összeomlása miatt letaszították őket a hatalom trónjáról. Ilyen volt például a francia III. Napóleon, aki 1870-ben meggondolatlanul szállt szembe Otto von Bismarck Poroszországával, vagy az argentin Leopoldo Galtieri tábornok, aki 1982-ben kihívta a Vasladyt, Margaret Thatcher brit miniszterelnököt a Falkland-szigetekért.

A fronton elszenvedett kudarcok azonban nem mindig okoznak bukást az autokratáknak. Giacomo Chiozza és Hein Goemans politológus az 1919 és 2003 közötti összes háborút elemezte, és azt találták, hogy

Szaddám Huszein 12 évig zsarnokoskodott Irakban, miután csapatait 1991-ben szétverték Kuvaitban. Az Izrael elleni háborúikat elvesztő arab vezetők közül csak keveset váltottak le azonnal.

Putyin arcmentési akciója

Putyin még nem vesztett, de a háború máris megterhelte a kapcsolatát környezetének egyes tagjaival. Hogy mentse magát, a katasztrofális invázióért a katonai vezetőkre és a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) tisztjeire hárította a felelősséget, akik felelősek voltak az Ukrajnába való beszivárgásért és a helyi közvélemény felméréséért. Február óta nyolc tábornokot kirúgtak, áthelyeztek vagy más módon háttérbe szorítottak, egyet pedig állítólag bebörtönöztek.

Eközben az olyan háborús héják, mint Ramzan Kadirov csecsen elnök és Jevgenyij Prigozsin felháborodtak a hadsereg kudarcai miatt, amiért Szergej Sojgu védelmi minisztert hibáztatják. Amikor Ukrajna ősszel visszavágott, az interneten felrobbantak az ultranacionalista kommentátorok, akik állítólag az eszkalációra sürgetik az orosz államfőt.

Egy ilyen puccs előtt azonban félelmetes akadályok állnak. Putyin számos buktatót épített be a rendszerbe, hogy megakadályozza. Több ügynökség figyel egymásra, az FSZB-től és a katonai hírszerzéstől (GRU) a Szövetségi Gárdaszolgálatig (FSO) és a Nemzeti Gárdáig. Az FSZB katonai kémelhárítási részlege – a szolgálaton belül a legnagyobb – minden katonai egységben, haditengerészeti állomáson és légierőbázison rendelkezik ügynökökkel.

Kölcsönös bizalom nélkül nem lehet puccsolni

A legfőbb végrehajtóknak kevés informális kapcsolatuk van egymással vagy más Kreml-beliekkel. Három tudós nemrégiben katalogizálta az ilyen kapcsolatokat – üzleti, szabadidős, jótékonysági és családi kapcsolatok – a száz legbefolyásosabb orosz között.

Megállapították, hogy Alekszandr Bortnyikovnak, az FSZB igazgatójának csak magával Putyinnal voltak informális kapcsolatai. Vlagyimir Kolokolcev belügyminiszter még kevésbé volt jó kapcsolatban, közvetlen kapcsolata csak Szergej Szobjanyin moszkvai polgármesterrel volt. Nyikolaj Patrusev, a Biztonsági Tanács titkára és Viktor Zolotov, a Nemzeti Gárda igazgatója is viszonylag gyér hálózattal rendelkezett.

Ami Kadirovot és Prigozsint illeti, erőltetett az a gondolat, hogy nyomást tudnának gyakorolni Putyinra, vagy akár puccsot tudnának szervezni ellene. Mindketten széles körben népszerűtlenek, és teljesen az elnöktől függenek a Kremlben betöltött státuszuk miatt. Mindkettőjüknek kevés barátja és sok ellensége van a magas pozíciókban. Mindkettőjük számára öngyilkosság lenne Putyint megbuktatni.

Putyin inkább hasznosnak tartja őket, mint hogy nyomást érezne az ilyen nacionalisták részéről. Az ukrán polgári infrastruktúra lerombolására irányuló felhívásaik valószínűleg megfelelnek saját hajlamainak, a szélsőséges lehetőségek nyílt felvetése pedig segít neki felmérni a közvélemény reakcióit. A taktikai atomfegyverek használatának szorgalmazásával hitelesebbé teszik Putyin fenyegetéseit.

Ugyanakkor Putyin, aki mindig is cinikus volt a zsoldosok indítékait illetően, tudja, hogy Prigozsin támadásait Sojgu ellen személyes és üzleti viták előzték meg; Sojgu értékes állami szerződéseket mondott fel, amelyek Prigozsin cégei birtokában voltak. A héják úgy befolyásolják az orosz elnököt, hogy megerősítik saját ösztöneit, és időnként alakítják a napirendet, de kevés veszélyt jelentenek – állapítja meg a szerző.

A rendszeren belül a viszonylag mérsékeltek részéről sincs reális esélye egy puccsnak. Azok, akik még mindig beszélnek újságírókkal, lehangoltak és neheztelnek, a konzultáció és a tervezés hiánya miatt morognak.

Elkezdődött a végjáték a Kremlben?

Bár egy puccs jelenleg valószínűtlen, Putyin rezsimje minden eddiginél sebezhetőbb egy másik fenyegetéssel szemben: a bénító összeomlásnak, ahogy a felgyülemlő válságok túlterhelik a Kreml döntéshozatali képességét. A háború súlyosbítja a rendszer belső gyengeségeit, az összeomlás irányába tolva azt.

A gyakran „hatalmi vertikálisnak” nevezett döntéshozatali rendszer a Kremlben inkább egy piramis, ahol a hatalom minden vonala Putyin irodájából ereszkedik lefelé. Ez azt jelenti, hogy minden fontosabb kérdést végső soron a csúcson kell eldönteni. Természetesen Putyin nem dönt mindenről egymaga. A rutinügyeket gyakran egy szinttel lejjebb rúgja, ahol az elit frakciók alkudoznak vagy harcolnak. A kiemelt fontosságú ügyekben Putyin beugrik, hogy újra kézi vezérlést alkalmazzon, gyakran a televíziós kamerák előtt.

Egy túlcentralizált rendszer nyugodt időkben tűrhetően működhet. A világos parancsnoki vonalak még kisebb válságok esetén is segítenek. De az, hogy Putyinnak személyesen kell beavatkoznia, komoly hibává válik, amikor a problémák összetettek és gyorsan alakulnak. A központ gyorsan túlterhelté válik, ami hatalmas hibákhoz vezethet.

A második gyenge pont Putyin igénye az erő folyamatos kivetítésére. A legtöbb modern autoriter rezsimhez hasonlóan az övé is egy bonyolult bizalmi játékra támaszkodik: a rezsim végrehajtóinak többségét inkább a korrupció motiválja, mint a meggyőződés, de abból a hitből cselekszenek, hogy a rendszer fennmarad. Amikor ez a hit elszáll, az eredmény nem puccs, hanem tétovázás, tétlenség, végül dezertálás.

Az olvadás biztosan nem elkerülhetetlen

De ha bekövetkezik, hogyan játszódna le? Ahogy a problémák fokozódnak, valószínűleg egymást is súlyosbítanák. További harctéri veszteségek fokoznák a Kreml-frakciók közötti konfliktust mind a moszkvai irodákban, mind az interneten. A mozgósítás miatti tiltakozások valószínűleg megnövekednének, ahogy a fronton meghalnak a sorkatonák, és esetleg összeolvadnának a bérhátralékok vagy az elbocsátások miatti tüntetésekkel.

A túl sok erőszak egy adott környezetben visszafelé sülhet el, és olyan felháborodást válthat ki, amely elnyomja a félelmet. Az elnyomás elmaradása is kockázatos lehet azonban, ha az emberek gyengeségre következtetnek belőle. A megfelelő erő alkalmazásának megítélése nagy szakértelmet és helyi ismereteket igényel. A megfélemlítés hatékonysága attól is függ, hogy engedményekkel kombinálják-e. Az engedmények azonban további követelésekre is ösztönözhetnek.

A Putyinba vetett bizalom általános csökkenése közepette talán még puccsra vagy forradalomra sincs szükség ahhoz, hogy eltávolítsák őt. Lehet, hogy a legbiztonságosabb lehetőségnek azt látja, hogy a 2024-es elnökválasztáson egy szalonképesebb jelöltet indít, vagy akár már előtte megosztja a hatalmat. 

A tőzsdei összeomlásokhoz hasonlóan a tekintélyuralmi összeomlások időzítését sem lehet biztonsággal megjósolni. A háborúval járó, megsokszorozódó válságok és feszültségek növelik az esélyeket, de a végjátékot véletlenszerű hibák is kiválthatják. Ahogyan a sztoikus filozófus, Seneca fogalmazott: „A növekedés lassú, de a romláshoz vezető út gyors.” Amikor eljön a vég, még a közeli megfigyelők is hajlamosak meglepődni.

A szerző Daniel Treisman, a UCLA politikatudományi professzora, aki Szergej Gurjevvel társszerzője a Spin Dictators: A zsarnokság változó arca a 21. században című könyvnek.

(Borítókép: Sean Gallup / Getty Images)