Mi, magyarok próbálunk itt maradni, nekünk ez a hazánk

– Olyan országban élek, ahol a kertem alatti vasúton szállítják a fegyvereket.

– Leírhatom?

– Persze. Én ezt névvel vállalom. Annyi minden történt már velem és a családommal is a történelemben, hogy ilyenkor azt kérdezem: mitől féljek? – mondja Furik Csaba, a szlovákiai magyar párt, a Szövetség Kassa megyei képviselője, Kisgéres polgármestere.

A háború a kelet-szlovákiai régiót, benne a magyar többségű Felső-Bodrogközt és az egykori Ung vármegye Szlovákiához tartozó részét is megviselte. A helyi politikusok elmondása szerint sem a pozsonyi kormányzat, sem az Európai Unió részéről nem kaptak további támogatásokat a menekülthelyzet kezelésére.

Olyan tömeg jött át a határon, amilyet még soha nem láttunk

– árulja el Varga Tibor, Kaposkelecsény polgármestere, a Szövetség MKP platformjának járási elnöke.

A menekültek közül szinte senki nem maradt a régióban, őket általában már kocsival várták a határon, vagy nem sokkal a megérkezésük után vitték őket tovább. A régióban az önkormányzatok, a civil szervezetek és a lakosság is összefogott, hogy segítsen a menekültek ellátásában, elszállásolásában.

„Kárpátaljai kollégáktól tudom, hogy ott vannak, akik huzamosabb ideig maradnak” – mutat rá Varga Tibor, aki hozzátette: igyekeztek úgy segíteni, hogy az adományok célirányosan eljussanak Kárpátaljára. Ma már azonban úgy látja, nem jellemző, hogy tömegek kelnének át például a szelmenci gyalogos-határátkelőn.

Ma már nem is annyira a menekültek, sokkal inkább a fegyverszállítások tartják lázban a térség lakosait a háborúval kapcsolatban.

„Meglepődtem, hogy az emberek errefelé mennyire átlátnak dolgokat” – mondja Furik Csaba, aki szerint mindkét oldalon óriási a propaganda, azonban hiába tolja az arcukba a saját narratíváját Pozsony, a Nyugat vagy az oroszok, az ottaniak nem naivak.

A politikus felidézte: még a háború legelején kapott olyan információt helyi bennfentesektől, hogy zárjegy nélküli rakományokkal teli kamionok mentek az ukrán határ felé. Ezekben szinte kivétel nélkül fegyver volt, ami többek között Szlovákián és Kárpátalján keresztül jutott ki a frontra teljesen ellenőrizetlenül.

A háború ismét kettészakította a régió magyarságát

Furik Csaba és Varga Tibor is aggódik a kárpátaljai magyarokért, akikkel a térség próbálja tartani a kapcsolatot, amennyire lehet. Történelmileg a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék egy régió volt, amelyet aztán a második világháború után háromfelé vágtak. A jelenleg Szlovákia, Magyarország és Ukrajna területén elterülő térségben viszont a határ mindhárom oldalán mind a mai napig ugyanazt a nyelvjárást beszélő magyar emberek élnek.

Sok felső-bodrogközi és Ung-vidéki falu próbált a közelmúltban testvérkapcsolatokat kialakítani a határ túloldalán lévő anyaországi településekkel. Ez a tendencia a helyi politikusok szerint Kárpátalja felé is megvan, bár a szelmenci határ 2005-ös megnyitásáig a folyamat nehézkesebb volt, aztán a koronavírus-járvány és a háború újra megnehezítette.

A második világháború után rengeteg rokoni kapcsolat szakadt meg úgy, hogy a határ meghúzása után évtizedekig nem látták egymást a családtagok.

Nekem is vannak olyan rokonaim, akiket csak az elmúlt évtizedben, a szelmenci határ megnyitása után ismertem meg

– mondja Varga Tibor, akit a családi szálak Nagyszelmenchez, valamint az ukrajnai oldalon több kárpátaljai településhez is kötnek.

A falut 1945 után vágták ketté, itt húzták meg ugyanis a csehszlovák–szovjet határt, amely ma Szlovákiát és Ukrajnát választja el. A falu két része között egészen 2005-ig nem volt biztosított az átkelési lehetőség, a településrészeket drótkerítéssel vágták ketté. Abban az évben viszont nemzetközi közbenjárásra megnyitották a gyaloghatárt, ami megkönnyítette a határ két oldalán élő magyarság egymásra találását.

Én is itt kelek át a határon, ahol a másik oldalon Nagy Bernadett, Kisszelmenc és Palágykomoróc település elöljárója vár rám. Ukrajnában 2020-ban vezették be az új önkormányzati törvényt, amely szerint a kisebb települések önkormányzatait egybevonták kistérségekké, ahol akár 11-12 falunak van egy polgármestere és egységes képviselő-testülete, valamint településenként egy elöljáró is tagja az önkormányzatnak.

A testvértelepülések vezetői közül egyedül csak a nagyszelmenci polgármesterrel, Tóth Lajossal találkoztam személyesen

– árulja el Nagy Bernadett, aki 2020 óta elöljárója a korábban már említett két településnek. Szerinte a háború kitörése óta kényszerűségből minimalizálódtak a testvértelepülési összeköttetések, már ami a személyes kapcsolatokat illeti.

„Magyarország felé gyümölcsöző kapcsolataink vannak, most azonban az önkormányzati átalakítás miatt újra kell kötnünk ezeket a szerződéseket” – teszi hozzá Puskár Árpád, a Szürtei kistérség polgármestere, ahol az idetartozó 12 település összlakossága a 2023. január 1-jei adatok szerint 9063 fő.

Példaértékű volt az az összefogás, amit az anyaországi és a szlovákiai magyarsággal együtt mutattunk

– jelenti ki a kistérség vezetője, akinek elmondása szerint a háború kitörése után a testvértelepülések azonnal fölajánlották segítségüket.

Fekvőbetegek mellől is visznek el férfiakat katonának

Nagy Bernadett elmondta, bár közvetlen harci cselekmény eddig nem történt Kárpátalján, a háború mindenkinek megnehezíti az életét a környéken, elsősorban a férfiakét, akiknek bármikor, akár út közben is átnyújthatják a katonai behívóparancsot.

„Vannak sorozások” – válaszolja kérdésünkre Puskár Árpád. Hozzáteszi,

Az elmúlt hetekben olyan videók is megjelentek a Telegram különböző csatornáin, amelyeken azt láthatjuk, hogy ukrajnai férfiakat akaratuk ellenére, erőszakkal soroznak be a hadseregbe. Puskár Árpád ezzel kapcsolatban elmondja, a Szürtei kistérségben ilyen még nem történt. Olyan viszont elmondása szerint igen, hogy az egy szem fiút a fekvőbeteg édesanyja mellől vitték el katonának, bár hozzátette, véleménye szerint a fiatalember lehetett volna valamivel határozottabb is.

„Mindent megteszünk, hogy visszahozzuk” – jelenti ki a polgármester, aki elmondta, dolgoznak az ügyön, az édesanyát pedig folyamatosan ellátják. A kistérségből jelenleg negyven férfi és egy nő szolgál a fronton, az idetartozó településeknek pedig eddig két halálos áldozatuk van, és két olyan súlyos sebesültjük, akik életük végéig tolószékbe kerültek.

Ez nem a mi háborúnk

– mondja egy falubeli hölgy, aki szerint a helyi közösség a háború ellenére is él, bár erősen megfogyatkozva. Előbb a koronavírus-járvány, majd az orosz invázió megindulása jelentett nagy visszaesést a környékbeli falvak közösségi életében.

Békéről még a templomban sem szabad beszélni

A helyi iskolák létszáma is jelentősen megcsappant, bár a háború előtt a magyar tannyelvű alapiskolákba beíratott gyermekek száma növekvő tendenciát mutatott. Az egyik ilyen intézmény igazgatója elmondja: a tanulók közel egyharmada online, külföldről kapcsolódik be az itteni oktatásba, bár ennek hatékonysága csekély, ugyanis a gyermekeket jellemzően külföldön is beíratták már, így kettős terhelés alatt vannak.

A szépen díszített falakkal, valamint a magyar és az ukrán zászlóval, illetve himnuszokkal kidekorált épületből aztán lemegyünk a pincehelyiségbe, amely bunkerként funkcionál a háborús időkben. A föld alatt lévő tereket is berendezték úgy, hogy ott az iskolások tanulni, az óvodások pedig játszani tudjanak.

Ha bejelentik az országos légiriadót, kötelező ide lehúzódni mindenkinek az iskolából. Aki viszont szeretné, az hazaviheti a gyermekét, ezzel a lehetőséggel pedig általában élnek is a szülők.

A kollektív és személyes tragédiák ellenére azonban nemhogy megadásról vagy fegyverletételről, de még a békéről sem ajánlatos beszélni sajtóhírek szerint.

„Ezt meg tudom erősíteni” – válaszolja kérdésünkre egy környékbeli egyházi vezető, aki szerint nagyon kell ügyelniük arra, hogy mit mondanak.

A határ menti, pár száz lelkes falvakban egyébként egyaránt megtalálható a református, a római katolikus és a görögkatolikus felekezet is.

„Szerintem azért nem ért ide ez a szörnyűség, mert itt még keresztények az emberek” – mondja egy helyi asszony, aki szerint az ottaniak sokkal vallásosabbak, mint a Kárpátokon túlról érkező menekültek. A falubeliekkel való beszélgetésekből az is kiderült, bár Kárpátalja korábban és most, a háború alatt is egy kis, békés oázisnak számít, ehhez szerintük nem biztos, hogy hosszú távon az ideérkezők is hozzá akarnak járulni.

„Nekünk ez a hazánk”

„Engem mint helyi vezetőt nagyon mélyen érintett a háború” – mutat rá Nagy Bernadett, aki azt is elárulta, rengetegen jöttek akár Kijevből és környékéről olyanok, akiknek sokszor házuk sem maradt. Őket fogadni kellett, és elszállásolni, emellett huszonnégy órás ügyeletben voltak a menekültek ellátása és fogadása miatt.

Palágykomoróc és Kisszelmenc elöljárója szerint a Kárpátokon túliaknak más a kultúrájuk, de ezzel eddig nem volt gond, és megpróbáltak beilleszkedni. Ami viszont biztosnak tűnik, és ezt Puskár Árpád is megerősíti, hogy a háború gyökeresen át fogja alakítani a régió nemzetiségi viszonyait, ugyanis a sorozások miatt a magyar férfiak nagy része már elhagyta az országot, őket pedig követik a nők és a gyerekek is.

Mi, magyarok próbálunk itt maradni. Nekünk ez a hazánk

– jelenti ki Nagy Bernadett, bár elmondása szerint helyi tisztségviselőként is nagyon megterhelő mentálisan a háború, valamint minden egyes kísérőeleme, amelyeknek egy része már a tavaly februári invázió előtt is jelen volt Ukrajnában.

Búcsúzás után visszaindulok a szelmenci gyalogos-határátkelő felé. Az ilyen beszélgetések mindig nagy hatással vannak az emberre, és a hallottak alapján

A határon már azt gondolom, nem érhet meglepetés. A szlovák oldalon lévő határőr elkéri az irataimat, majd tökéletes magyarsággal, meglepődve megkérdezi, miért voltam Ukrajnában. Amikor elmondom, hogy kárpátaljai magyar vezetőkkel készítettem interjút, így szól:

– Tudod, mit művelnek velük odaát?

– Tudom…

(Borítókép: Nagy Bernadett, Kisszelmenc és Palágykomoróc elöljárója. Fotó: Faragó István / Index)