Véres sivatag vár az afrikai menekültekre

A Száhel-övezetben egymást követik a puccsok, robbannak ki konfliktusok, az instabilitás miatt pedig több országból, így Maliból, Burkina Fasóból és Szudánból is mind többen vándorolnak északra. Persze nem mindenki a harcok elől menekül, a legnagyobb szubszaharai menekültkibocsátók Nigéria, Elefántcsontpart és Guinea polgárai a jobb megélhetés reményében szeretnének eljutni álmaik Európájába. Oda azonban az út először a sivatagon át vezet.

Régi-új útvonal

A Szahara a történelem kezdete óta fontos migrációs útvonal. Modern kori szerepe az 1950-es években értékelődött fel, amikor az észak-afrikai országok megkezdték olajkincseik kitermelését, a Száhel-régióból ezért tízezrek indultak meg, hogy munkát vállaljanak a prosperáló gazdaságokban. Noha a kétezres évektől a célországok – így Marokkó, Algéria, Tunézia és Líbia is – szigorítani kezdtek bevándorláspolitikájukon, a sivatagi határok ellenőrzésére kevés energiát fordítottak, így az afrikaiak ezután is nagy számokban érkeztek. Többségük azonban már nem célállomásként, hanem az Európába vezető út ugródeszkájaként tekintett az észak-afrikai államokra.

Az európai kormányokkal kötött egyezségek eredményeképpen Muammar al-Kadhafi, Hoszni Mubarak és Zin el-Abedin Ben Ali évtizedeken át megbízhatóan őrizték határaikat. A 2011-es arab tavasz nyomán azonban hatalmi és biztonsági vákuum keletkezett, ezért ismét tömegek vágtak neki a Szaharának, majd a Földközi-tengernek. Az érintett európai kormányok hamar kapcsoltak, és az új erős emberekkel paktáltak le a határok őrizete érdekében. Egyiptom 2016 szeptemberében európai nyomásra elfogadta tízéves, az irreguláris migráció mérséklését célzó nemzeti stratégiáját, 2017 szeptemberében a líbiai milíciák kezdtek neki tengeri és sivatagi határaik fokozott őrizetének, majd megállapodások születtek Tunéziával és Algériával is.

A gyilkos sivatag

Tökéletes védelem persze nincs, hiszen az ENSZ Menekültügyi Szervezete, az UNHCR adatai szerintcsak idén, az első fél évben 72 ezer ember próbált átkelni a Földközi-tengeren, és közülük 785-en fulladtak a vízbe. A tengeri átkelések idején, 2021 januárja és 2024 májusa között 7115 ember tűnt el.

Ugyanebben az időszakban 1180-ra teszik azok számát, akik a sivatagban vesztették életüket, 2014 és 2019 között pedig kétezer halálos áldozatot regisztráltak a Szaharában. Az ENSZ szerint a valós szám ennek több mint tízszerese lehet. Míg ugyanis a Földközi-tengeren se szeri, se száma az NGO-hajóknak, addig a Szaharában egyedül az ENSZ-hez kötődő Organization for Migration (IOM) végez mentőtevékenységet.

A terep nehézsége és kiterjedése miatt azonban ők sem képesek lefedni minden migrációs útvonalat. Ráadásul az IOM által listázott esetek 66 százaléka tíz vagy annál több halálos áldozattal járó tragédia volt, ami már a hírügynökségek ingerküszöbét is elérte. Eközben a halálozások 70 százalékát kitevő, egy-két életet követelő esetek nem kerülnek be a nyilvántartásokba.

A menekültekre számos veszély leselkedik. Útjuk jellemzően ritkán vagy teljesen lakatlan vidékeken keresztül vezet, ahol az államhatalom nincs jelen, a kis csoportokban érkezők így ki vannak szolgáltatva a csempészeknek és az adott területek urainak. Egyes felmérések szerint a menekülteknek 80 százalékát éri valamilyen fizikai atrocitás az útján a csempészek vagy éppen más menekültek részéről.

Az embercsempészek általában nomád vagy félnomád törzsek tagjai, akik virágzó iparágat építettek arra, hogy átjuttassák az afrikaiakat a sivatagon. Mióta azonban az európai kormányok alkut kötöttek az észak-afrikai államok vezetőivel, tevékenységük egyre kockázatosabb. Az arab kormányok a menekültek szállítását bűncselekménynek minősítették, a lefülelt embercsempészek súlyos retorziókra számíthatnak.

Valószínűleg éppen ezért a csempészek következetesen hátrahagyják azokat, akik betegség miatt vagy bármilyen más okból lassítják a haladását, ha pedig igazán forróvá válik  a helyzet, akkor akár az egész csoportot is a sivatagban hagyják. Az ilyen eseteknek se szeri, se száma. A hatóságok 2016 júniusában 34, 2019 végén pedig 24 olyan menekült holttestét találtak meg Algéria és Niger határán, akiket a csempész magukra hagyott. 

Akik egyedül maradnak, nem sok dologban reménykedhetnek. Míg a tengereken hajózóknak törvények és egyezmények által előírt kötelességük kimenteni a bajbajutottakat, addig a sivatagban erre nincs szabály. Az emberélet arrafelé olcsó, a teherautók ritkán állnak meg a bajba jutott menekülteknek. Mentőmunkát csak az IOM végez, mely évente nagyjából hétezer embert ment meg a biztos szomjhaláltól.

Aki átért, még az sem biztos, hogy megmenekült

Ha egy szubszaharai el is éri a Földközi-tengert, még akkor sem lehet biztos benne, hogy megmenekült a sivatagtól. Az észak-afrikai kormányok – tartva magukat az Európának tett vállalásaikhoz – egyre szigorúbban védik partjaikat, a feltorlódó menekültek miatt pedig szinte mindenütt nő a társadalmi feszültség. Az elrettentés egyre inkább bevett stratégia.

2023 júliusában a tunéziai Szfaksz kikötővárosban konfliktusok robbantak ki a helyiek és az ott tartózkodó afrikai menekülők között. A tunéziai hatóságok válaszul több száz afrikait gyűjtöttek össze és szállítottak a líbiai határ menti sivatagba. NGO-k szerint ez már a sokadik ilyen eset volt. Algériában a hatóságok 2017 és 2018 között 13 ezer, 2019-ben pedig 6000 fekete-afrikait, köztük nőket és gyerekeket vittek a déli határra, ahol víz és élelem nélkül hagyták magukra őket a több mint 40 fokos hőségben. Az IOM becslései szerint akkor majdnem kétezren haltak meg a gyaloglásban.

Az Európai Unió és az európai kormányok jellemzően nem kommentálják az ilyen eseteket. A piszkos munkát más végzi el, ami pedig a Szaharában történik, az a Szaharában marad…

A szerző a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője.

(Borítókép:  A dárfúri harcok elől menekültek érkeznek a szudáni–csádi határra 2024. április 22-én. Fotó: Dan Kitwood / Getty Images)