Az amerikai elnökválasztás dönti el, milyen államuk lesz az ukránoknak, ha egyáltalán lesz

Tucatnyi karikatúra jelent már meg arról, hogy mit jelent az amerikai elnökválasztás az elmúlt 80 év legsúlyosabb szárazföldi háborúja, vagyis az orosz–ukrán háború szempontjából – írja a Politico.

Donald Trump korábbi elnök és alelnöke, JD Vance a konfliktus gyors befejezését támogatja, és csökkentenék az Ukrajnának nyújtott amerikai támogatást, amely feltehetően katasztrofális következményekkel járna Ukrajna szempontjából. Kamala Harris ezzel szemben a Biden-korszak folytonosságát képviseli, és nagy összegű segélycsomagokkal támogatná Ukrajnát, egészen addig, „amíg szükséges”, ahogy jelenlegi főnöke is fogalmazott.

A Politico szerzője viszont egyikre sem fogadna. Szerinte ha kizárjuk a Trump körüli zajokat, és csak a cselekedeteit nézzük, akkor egy Ukrajnához való sokkal szimpatikusabb hozzáállás figyelhető meg. Ami Harrist illeti, ő szinte biztosan nem ugyanazokat az embereket vagy alapfeltevéseket hozná a háborúhoz való hozzáállásában, mint Biden, azonban ez ugyancsak nem jelentene rosszat Ukrajnának.

Az elmúlt hetek politikai hírei közé temetkezve mindkét táboron belül egy dinamikusabb vita kezdett kibontakozni. Ezek a színfalak mögötti viták azt jelentik, hogy Trump és Harris nézetei és végső soron politikájuk még mindig változóban van. Nyilvánvalóan az ukránok számára ez egzisztenciális kérdés.

A katonai támogatással kapcsolatos amerikai döntések, a rendezéssel kapcsolatos politikai jelzések, valamint Kijev és annak Putyinnal való kapcsolatának jövőbeni támogatása fogja eldönteni, hogy milyen államuk lesz az ukránoknak, ha lesz egyáltalán

– írja Matthew Kaminski.

Szerinte az Ukrajnához való hozzáállás egyben az Egyesült Államok jövőbeli külpolitikájának „lakmuszpapírja” is lesz. Ez lesz a legjobb jelzés arról, hogy a következő kormányzat hogyan viszonyul a NATO-hoz, milyen kötelezettségeket vállal más szövetségesek felé, és mindenekelőtt milyen álláspontot képvisel az egyre agresszívabbá váló Kínával szemben. A tét nagyobb, mint az, hogy mi történik 2025-ben Ukrajnában.

Kamala Harris szakít Bidennel?

Mint a legtöbb kérdésben, Harrisnek nem volt ideje nyilvánosan kifejteni a világról alkotott nézeteit, mióta hirtelen beugrott a választási buliba. Külföldi tisztviselők és a választók számára ez egyaránt egy nagyrészt üres vászon, amelyre reményeket és aggodalmakat vetíthetnek.

A Volodimir Zelenszkij elnökhöz közel álló ukránokkal folytatott beszélgetései alapján a szerző két véleményt hallott egyszerre: Harris egy általuk jól ismert csapat tagjaként megnyugtató jelölt, ugyanakkor szeretnék, ha elnökként szakítana a jelenlegi csapattal.

Az ismertnél jóval nagyobb a megosztottság a Demokrata Párton belül, valamint a Biden-kormány és a washingtoni Ukrajna-párti tábor között. A nyilvánosság előtt az ukránok és szövetségeseik, valamint a demokraták többsége általában elismerően nyilatkoznak arról, hogy Biden globális koalíciót hozott létre, és példátlan katonai és gazdasági támogatást nyújtott Kijevnek. A magánéletben ezek az értékelések már kevésbé pozitívak, egyes ukrán tisztviselők részéről egyenesen ellenségesek.

Biden lassította a fegyverek szállítását és – a nukleáris fegyverekkel rendelkező Oroszországgal való eszkaláció miatti aggodalomból – korlátozásokat vezetett be a használatukra vonatkozóan, ami utólag túlzónak tűnik. Ez a Biden-féle óvatosság és a háború alatt gyakori határozatlanság hátráltatta az ukrán hadjáratot, és felborzolta az kedélyeket Kijevben.

A Bidennel kapcsolatos frusztráció a múlt havi NATO-csúcstalálkozón tetőzött. Miután a csúcstalálkozó kezdetén egy orosz rakéta részben megsemmisített egy gyermekkórházat Kijevben, a Fehér Ház elutasította azt az ukrán kérést, hogy az Egyesült Államok által szállított fegyverekkel csapást mérjenek a rakéta indítóhelyeire Oroszországban. Moszkva nem szenvedte meg a csapás következményeit.

Az óvatosság Biden saját és csapata ösztöneit tükrözi. A külpolitikát a ciklus alatt végig egy régóta dolgozó tanácsadókból álló kis csapat tartotta szorosan kézben – elsősorban Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó, helyettese, Jon Finer és Antony Blinken külügyminiszter. Várhatóan egyikük sem marad Harris kormányában.

Lényegesen következetesebb lenne, ha a demokrata elnökjelölt világossá tenné, hogy az Egyesült Államok azt szeretné, ha Ukrajna győztesen kerülne ki, és ezt azzal támasztaná alá, hogy feloldaná az amerikai fegyverek rendelkezésre bocsátására és a használatukra vonatkozó korlátozásokat. A nyár elején Harris részt vett a Zelenszkij által Svájcban rendezett békecsúcson, és az ukránok legnagyobb örömére „stratégiai érdekeinkre” hivatkozva erőteljesen támogatta Ukrajnát.

Ukrajna erőteljesebb támogatásának alternatívája az orosz befolyási övezet elfogadása, és így az ottani orosz győzelem, ami aláásná az amerikai stratégiai érdekeket.

Trump-ösztön vs Trump-ego

Többnyire ugyancsak nem látható, de azért is folyik a küzdelem, hogy Trump merre fogja vinni a külpolitikát. Harrishez hasonlóan Ukrajnával kapcsolatban ő is olyan jeleket küldött, amelyekre a vita minden oldalának – Putyintól a Republikánus Párt erősödő elszigetelődő szárnyán át magáig Zelenszkijig – reménykedésre ad okot.

A Trump-ösztön vezetett Vance kiválasztásához, Ukrajna legrosszabb rémálmához. Az ohiói szenátor a párt azon szárnyáról származik, amely szerint Ukrajna nem Amerika problémája. 

Tekintettel Elbridge Colby és az új jobboldal szellemi erejére, valamint Marjorie Taylor Greenes és Tucker Carlson populista mérgére, ez a tömeg elvágná Kijevet, és megmagyarázná Putyin anschlussát

– írja Matthew Kaminski.

A Trump-ego ugyanakkor egy realista-internacionalista megközelítést karolt fel Ukrajnával kapcsolatban. Ne feledjük – és az ukránok is biztosan emlékeznek rá –, hogy kormánya 2017-ben Javelinekkel fegyverezte fel az ukránokat, amelyek megmentették őket egészen két évvel ezelőttig, amikor aztán Putyin nagyot lépett. Ezzel szemben Barack Obama elutasította a fegyverkezést, miután Oroszország 2014-ben annektálta a Krímet, és proxyháborút indított Kelet-Ukrajnában.

Vance kiválasztását követően az első külföldi vezető, akit Trump felhívott, az Zelenszkij volt. A részleteket ismerők ragaszkodnak hozzá, hogy a beszélgetésük jobban ment, mint az a közleményekből kiderült. Szerintük Trump azt mondta Zelenszkijnek: „álhír”, hogy segítene Putyinnak, és megígérte, hogy az igazságos békét fogja szorgalmazni.

Ez a telefonhívás – Trumpnak volt elég önismerete ahhoz, hogy ne nevezze „tökéletesnek” – egy nem túl finom üzenet volt a republikánus peremvidéknek Ukrajnával kapcsolatban: „Fogjátok be!” Korábban idén tavasszal, miután hónapokig beszélt Bidenről Ukrajnával kapcsolatban, Trump politikai fedezéket biztosított Mike Johnson képviselőházi elnöknek, hogy jóváhagyja az Ukrajnának szánt 60 milliárd dolláros segélycsomagot.

Az a tény, hogy Trump ezt jó döntésnek nevezte, azt jelenti, hogy a Zelenszkij elleni ellenségeskedése már a múlté

– mondta John Herbst, az Egyesült Államok volt ukrajnai nagykövete.

Zelenszkij és emberei Trump pályáján is látják Ukrajna szövetségeseit, melyek közül hármat lehet kiemelni: Robert O'Brien volt nemzetbiztonsági tanácsi főnököt, Mike Pompeo egykori külügyminisztert és Tom Cotton arkansasi exszenátort. Mindhármukat emlegetik egy második Trump-kormányzat nemzetbiztonsági posztjairól szóló vitákon. Pompeo a The Wall Street Journalban egy ambiciózus tervet vázolt fel Ukrajna támogatására, beleértve a NATO-tagságot is. Ez még egy neokonnak is tetszene. A Pompeo-javaslattal szemben a legélesebb kontrasztot nem a jelenlegi Biden- vagy bármelyik jövőbeli Harris-féle megközelítés jelenti, hanem az, amit a Trump World Project 2025 szárnya terjesztett elő.

A szerző azonban mindezek ellenére figyelmeztetett, hogy minden szokásos Trump-féle fenntartás érvényes. Senki sem tudja, mit fog tenni Trump, gyakran még Trump sem. A világszínpadon töltött évtizedének állandó elemei a következők: kiszámíthatatlanság; a külügyek tranzakciós, nem pedig elvszerű megközelítése; és a politika személyessé tételére való hajlam. Trump ösztön és ego konfliktusában gyakran az ösztön győzedelmeskedik – ez lenne a rossz forgatókönyv Ukrajna számára. De a lényeg az, hogy Trump novemberi győzelme nem feltétlenül jelenti Ukrajna halálát vagy Putyin megmenekülését.

Mindegy, hogy ki lesz a győztes, változás kell

A szerző szerint nem számít, hogy ki nyeri az amerikai elnökválasztást, a következő elnöknek sokkal világosabban kell meghatároznia az Egyesült Államok ukrajnai szerepvállalását az amerikai érdekek szempontjából.

Az Ukrajna-szkeptikusok ezt már megtették: „Miért költenénk milliárdokat egy vesztes ügyre Ukrajnában, miközben illegális bevándorlók »tolakodnak be« Amerika déli határánál, és a dolgozó családoknak is jól jönne a pénz? Adjuk Putyinnak azt a földet, amit már meghódított Ukrajnában – mondják –, és vége lesz az egésznek.”

Van egy ellenérv azonban, amit a Trump mögött álló erők másik oldala is magáévá tehet, ahogy bármelyik jövőbeli Harris-kormányzat is. A NATO csúcsvezetői és maguk az ukránok is ezt hangoztatják már egy ideje: Putyin Kína megbízottja, és az ukrajnai összecsapás valóban arról szól, hogy a szabad világ vagy egy Peking vezette szövetség fog-e győzedelmeskedni.

Zbigniew Brzezinski, a néhai Carter-korszak nemzetbiztonsági tanácsadója egyszer azt mondta:

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Ukrajna nélkül Oroszország megszűnik birodalom lenni, de ha Ukrajnát alávetik, majd alárendelik, Oroszország automatikusan birodalommá válik.

Lengyelország külügyminisztere, Radek Sikorski a NATO-csúcs margóján tartott beszédében így aktualizálta ezt: „Oroszország vagy a Nyugat szövetségese, vagy Kína vazallusa lehet. Putyin az utóbbit választotta.”

Egy befolyási övezetekkel rendelkező világ – amilyenre Kína és Oroszország törekszik – több szempontból is ártana Amerikának, nem utolsósorban gazdaságilag, mivel szűkítené az amerikai áruk számára rendelkezésre álló teret, beleértve a védelmi hardvert és a beruházásokat is. Ez egy érdekalapú érv az ukránok felfegyverzése mellett, hogy megnyerjék a háborút, amelyet ők, nem pedig az amerikai katonák vívnak.

Hogyan néz ki a győzelem Ukrajna számára? Trump és Harris megteheti azt, amit Biden nem tett meg: Biztosítani, hogy egy szuverén Ukrajna jöjjön létre, amelynek biztonságát végső soron az Egyesült Államok garantálja.

A cikk szerint ez a harc nem a területről szól. Az Oroszország lecsillapítására törekvő frakció ezt félreérti. Egy területi alku nem elégíti ki Putyint. Ő le akarja igázni Kijevet, és máshová akarja fordítani a tekintetét. Putyin és az ukránok az őszinteség pillanataiban ebben egyetértenek.

Az igazságos béke érdekében az ukránok azt akarják, hogy számítsanak az Oroszországgal vívott háború elmúlt évtizedében hozott áldozataik. Ukrajna képes területeket feladni, még ha ezt most egyetlen politikus sem mondhatja ki, cserébe egy biztos nyugati helyért cserébe – egy olyan ukrán állammal, amelynek védhető határai vannak, és amely végül a NATO tagjává válik. Ahhoz azonban, hogy ez az eredmény bekövetkezzen, Ukrajnának erőteljesebb katonai tűzerőre és győzelmekre lesz szüksége a csatatéren, hogy Putyint olyan feltételekkel kényszerítse az asztalhoz, amelyeket az ukránok is el tudnak fogadni.

A szerző szerint sem Ukrajna, sem az Egyesült Államok számára nem olyan nehéz elképzelni egy jó végkimenetelt. „Az elmúlt hetek meglepetése: ugyanilyen könnyű, de nyilvánvalóan korántsem biztos, hogy ez egy Harris- vagy egy Trump-elnökség alatt is elképzelhető” – zárta gondolatait Matthew Kaminski.

Az orosz–ukrán háború eseményeit folyamatosan figyelemmel kísérjük, hétfői, percről percre frissülő hírfolyamunkat itt találja.