Sci-fibe illő új űrfegyvert fejlesztettek az oroszok

Még az év elején történt, hogy Michael Turner, az amerikai képviselőház Hírszerzési Bizottságának elnöke arra figyelmeztetett, hogy Oroszország egy műholdromboló fegyvert fejleszt. A bizottság elnökének gyanúját nem sokkal később a Fehér Ház is megerősítette.

Egy héttel később – az amerikai kijelentéseken rendkívüli módon felháborodott – Vlagyimir Putyin orosz elnök tagadta ezeket az állításokat, és kijelentette, hogy „kategorikusan ellenzi a nukleáris fegyverek űrbe telepítését”, majd követelte, hogy minden kormány ratifikálja az ezeket tiltó és már meglévő szerződéseket. Az elnök nyilatkozata után két hónappal, áprilisban Japán és az Egyesült Államok javaslatot terjesztett az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé, hogy erősítsék meg a jelenlegi – már 57 éves – szerződés érvényességét. Oroszország azonban megvétózta ezt, ezzel ellentmondva Putyin saját nyilatkozatainak.

A ENSZ BT ülése után, május 17-én az oroszországi pleszecki űrrepülőtérről felbocsátottak egy ismeretlen célú katonai műholdat, amelyet az oroszok Koszmosz–2576-nak kereszteltek. A Szojuz hordozórakétával pályára állított rejtélyes eszközt tanulmányozva az amerikai szakértők pedig súlyos megállapítást tettek: a Koszmosz–2576 valószínűleg egy olyan új műhold prototípusa lehet, amelynek célja más szatellitek kiiktatása. A szakértők szerint

Miért veszélyes?

A múltban az Egyesült Államok és a Szovjetunió is „eljátszott” az ötlettel, hogy úgy semlegesítse a fő rivális műholdjait, hogy egy nukleáris robbantást hajt végre alacsony Föld körüli pályán. A hidegháború éveiben a két nagyhatalom több tesztrobbantást is elvégzett annak érdekében, hogy ezt az elméletet a gyakorlatban is kipróbálják. Az egyik ilyen volt amerikai részről az Argus-projekt 1958-ban. A kísérlet során 6 atomtöltetet robbantottak fel alacsony Föld körüli pályán az Atlanti-óceán déli része felett, mert akkoriban azt állították, hogy a magaslégköri robbantás védpajzsként funkcionálhat egy esetleges szovjet rakétaeső ellen. A Szovjetunió pedig 5, ezekhez hasonló, magaslégköri nukleáris robbantást hajtott végre egy kazahsztáni kilövőállomásról 1961–62-ben.

Az űrben végrehajtott nukleáris kísérletek az 1960-as évek elején érték el tetőpontjukat, ezek közül a leghíresebb az amerikaiak Starfish Prime-hadművelete volt. 1962. július 9-én egy Thor rakéta a Hawaiitól 1500 kilométerre nyugatra fekvő Johnstone-atollról egy másfél megatonnás atombombát juttatott az űrbe. Az űreszköz 400 kilométeres magasságban robbant fel – majdnem olyan távolságban, mint amilyen messze a Nemzetközi Űrállomás kering a földfelszíntől. A szigeteken már éjszaka volt, de a sarki fény hatását keltő nukleáris ragyogást még a hawaii fővárosból, Honoluluból is tökéletesen lehetett látni mintegy negyedórán keresztül.

A robbantás áramkimaradásokat okozott, megrongálta az áram- és telefonhálózatot a Hawaii-szigeteken, és fél tucat műholdat, köztük az Arielt – az első brit műholdat –, és egy szovjet szatellitet is kiütött. Emellett olyan sugárzási övet hozott létre a Föld körül, amelynek eloszlása hónapokig tartott. Ebben az időben a szovjetek a hasonló tesztrobbantásokat a szárazföld felett hajtották végre, de sokkal pusztítóbb eredménnyel.

Amikor a detonáció lakott terület felett történt, az áram- és telefonhálózatok antennaként befogták az elektromágneses sugárzást, és több ezer amperes impulzusokat generáltak. A vezetékek, a biztosítékok és a túlfeszültségvédők kiégtek. A befogott feszültség meg sem állt egészen a kazah fővárost árammal ellátó karagandi erőműig, ahol ennek nyomán tűz ütött ki, és a létesítmény nagy része leégett.

Így nézne ki egy űrbéli nukleáris robbantás ma

Amikor a Szovjetunió 1962-ben az utolsó ilyen tesztet végrehajtotta, a Föld körül még mindössze 24 műhold keringett. Azonban mára már több mint 10 ezer szatellit található az űrben. Habár sok közülük katonai célú, a legtöbb eszköz polgári kommunikációs, meteorológiai és GPS-szolgáltatásokat nyújt. Az internet részben műholdas kapcsolatokon keresztül működik, de a bankok és a tőzsdék is a szatellitekről sugárzott időjelek segítségével szinkronizálják működésüket. Ugyanígy az autók navigációs rendszerei is. Egy nukleáris robbantás az űrben felmérhetetlen károkat okozna ezekben. 

Egyes katonai műholdak általában árnyékolva vannak – vagyis sugárzás elleni védelemmel vannak felszerelve. Azonban a legtöbb polgári műhold nagyon érzékeny a nagy energiájú sugárzásra, mert az árnyékolásuk egyszerűen túl drága, és nagymértékben növelné a súlyukat. Az atomrobbantás után keletkező sugárzás a napelemekben lévő félvezetőket tenné tönkre először – így a szatelliteknek megszűnne az energiaellátásuk. De egy ilyen támadás az eszközök tájékozódását segítő eszközöket is megbéníthatja, ugyanis a sugárzás az optikai berendezéseket is érintené. 

A kubai rakétaválság idején, 1962. október 22-én végrehajtott szovjet teszt azonban világossá tette: egy űrbéli atomrobbanás pusztító következményekkel járna a földön is. Egy támadó ország csak ellenséges terület felett hajthat végre ilyet, és még úgy sem biztos, hogy saját infrastruktúrájában nem okoz hatalmas károkat. Ezért nem valószínű, hogy bármelyik ország bevetne ilyet háború esetén, vannak azonban más alternatívák is. 

Kína, Oroszország és az USA is mozgolódik felettünk

A műholdak semlegesítésének van kifinomultabb változata is, mint egy űrbéli atomrobbantás. A hadseregek inkább olyan katonai műholdakat terveznek, amelyek precíziós akciókat képesek végrehajtani. Máshogyan fogalmazva: atomtöltetek nélkül is képesek működésképtelenné tenni szatelliteket.

Ezeknek egyik változata, hogy egyszerűen kamikazemódszerrel belevezetnek egy másik űreszközt. Kína és Oroszország is végzett ilyen kísérleteket. Előbbi 2017-ben, utóbbi 2021-ben vadászta le egy-egy saját műholdját „tudományos” célokból. A hadgyakorlatok olyan mennyiségű űrszemetet termeltek, hogy a Nemzetközi Űrállomásnak azóta is rendszeresen kitérő manővereket kell végeznie a hátramaradt roncsok elől.

Az amerikai és a kínai hadsereg már évek óta üzemeltet robotizált, manőverezhető és visszahozható űrhajókat, amelyeknek küldetései általában több hónapig tartanak a Föld körüli pályán. Ezeknek a hosszú küldetéseknek a célja sosem tisztázott, de mivel katonai járművekről van szó, nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, valamilyen új hadviselési módszert tesztelnek.

Amennyiben ezek a tesztek a korábban említett elektromágneses impulzussal támadó műholdakról szólnak, akkor az új orosz űreszköz feltételezett nukleáris rakományának célja is érthetőbbé válik. A kisülésekkel támadó szatelliteknek ugyanis óriási energiaforrásra lehet szüksége. Mivel a napelemek nem tudják biztosítani az ehhez szükséges energiát,

Ha egy konfliktus űrfegyverek bevetéséig fajulna, az Egyesült Államok legértékesebb célpontjai a kémműholdjai lennének. Ezek a Hubble teleszkóphoz hasonló eszközök, de nem az űrt, hanem a földfelszínt pásztázzák. Általában kettő van belőlük szolgálatban, és olyan pályán keringenek, amely lehetővé teszi számukra, hogy az egész földgolyó fölött elhaladjanak. Az orosz hírszerző szolgálatok pontosan tudják, hogy mikor repülnek át az egyes területek felett, és fordítva, az USA Űrhadereje (Space Forces) is figyelemmel kíséri az orosz megfelelőket – számolt be az El País. 

(Borítókép: Az orosz Mir űrállomás 1995-ben. Fotó: Space Frontiers / Archive Photos / Hulton Archive / Getty Images)