A húszmilliós kisebbség, amely már száz éve hontalanul él

A szír állam nyugati részén élő kurdok nem voltak a rezsim barátai, de annak ellenségei sem. Az akkori hatalomhoz való viszonyukban – noha ellenérzésekkel – alapvetően egyfajta semleges, se nem ellene, se nem mellette pozíciót igyekeztek fenntartani. A rendszerváltást kísérő regionális és globális mozgások mégis komoly hatással lehetnek sorsuk további alakulására.

Míg a szíriai kurd közösség egyes vezetői aggodalmuknak adtak hangot, más kurd vezetők bizakodók. Vannak a konszolidációban, újjáépítésben bízó kurdok, és vannak, akik számára egy autonóm kurd terület megtartása a legfontosabb, bármi áron. És vannak a külső szereplők, akik vagy az egyik, vagy a másik oldalt segítik – ez utóbbiak is a saját érdekeiket szem előtt tartva. De nem mindegy, hogy külső beavatkozásról van szó, ami a megosztottságot tartja fenn és destabilizál, vagy külső baráti segítségről, ami a régió egységét, békés újjáépítését mozdítja elő.

Maga a „kurd kérdés” – vagyis a kurd önrendelkezés kérdése – az úgynevezett arab tavasz után és az Iszlám Állam felemelkedésével került a közel-keleti politika középpontjába. A közelmúlt szíriai eseményeinek fényében (vagy inkább árnyékában?) milyen jövőre számíthatnak, ők maguk mit tehetnek, és milyen regionális és globális szereplők alakítják sorsukat? Ezt próbáljuk körüljárni.

Húszmilliónyian hontalanul

A kurdok a világ egyik legnagyobb, önálló államisággal nem rendelkező népe, több mint 20 millió fővel. A legtöbb kurd Törökország, Irak és Irán, valamint Szíria, Örményország és Azerbajdzsán egyes részein él, egy hozzávetőleges, határokkal nem rendelkező régióban, amelyre általában  Kurdisztánként utalnak („kurdok földje”). Iránban és Irakban hivatalosan is ezen a néven ismerik el ezt a kisebbséget: Irán nyugati, Kordesztán tartományát és Irak kurd autonóm régióját. Az Irán északkeleti részén található Khoraszan régióban jelentős, nem összefüggő kurd lakosság él. 

A hagyományos kurd életmód nomád volt, a juh- és kecsketenyésztés biztosította a megélhetést a mezopotámiai síkságon, valamint Törökország és Irán hegyvidékein. A legtöbb kurd csak marginális mezőgazdaságot folytatott. Az I. világháború (1914–1918) után létrejövő nemzeti határok érvényesítése akadályozta a nyájak szezonális vándorlását, és a kurdok többségét arra kényszerítette, hogy felhagyjanak hagyományos falusi életmódjukkal, inkább letelepedjenek földművelőként.

Tehát a nyugati nagyhatalmak által meghúzott határokkal vette kezdetét a „kurd kérdés”; ha ennek békés rendezése nem jár sikerrel, az dominóhatással lángba boríthatja nemcsak a Közel-Keletet, hanem annak világpolitikai mozgatóit is.

Mi az a kurd nacionalizmus?

A kurd nacionalizmus számos tényező együttes hatása révén jött létre, beleértve a magántulajdon fogalmának brit bevezetését, a kurd szállásterületeknek az újonnan létrejött szomszédos államok általi felosztását, valamint a brit, az amerikai és a szovjet érdekek befolyását a régióban. Ezen és más tényezők erősítették a városi, intellektuális kurdok körében felvirágzott nacionalista mozgalmak térnyerését.

Az első helyi kurd újság 1897-ben jelent meg, majd 1908-ban ismét, Kairóban az első világháború alatt. Bár az 1920-ban megalkotott sèvres-i szerződés autonóm Kurdisztánt írt elő, azt soha nem ratifikálták;

Valójában Kurdisztán a háború után széttöredezettebb volt, mint korábban, és különféle szeparatista mozgalmak alakultak ki a kurd csoportok között.

A szíriai kormány 1962-ben népszámlálást hajtott végre az ország északkeleti részén, a kurdok által uralt Al-Ḥasakah kormányzóságban. Azok, akik nem tudták bizonyítani, hogy 1945 óta Szíriában élnek, elvesztették szír állampolgárságukat, így sokan hontalanok lettek. A szíriai állampolgárságtól megfosztottakat – vagyis az akkori szíriai kurd lakosság 20 százalékát – a damaszkuszi kormány „idegeneknek” tekintette, és állampolgári jogaikban erősen korlátozta. Így nem szavazhattak, nem kaphattak útlevelet, tulajdonjoguk is csorbult, és más szíriai lakossokkal, vagyis az „igazi állampolgárokkal” nem köthettek házasságot.

Az 1970-es évektől az Aszad-rezsim sem rehabilitálta a kurdokat. Emberi jogi szervezetek azzal vádolták a közelmúltban megbukott Aszad-kormányt, hogy rendszeresen diszkriminálta és zaklatta a szíriai kurdokat.

Törökország: szeretve gyűlöli a kurdokat

A kurdkérdésben meghatározó szerepet játszó Törökország az akkori Szíriával ellentétben nem kirekesztette, hanem integrált részének tekintette a kurdokat, nem volt hajlandó másként értelmezni őket. Hivatalosan „hegyi törökök” voltak, a kurd nyelvet nem ismerték el (vagy a török nyelvjárásaként írták le). A török kormány elfojtotta a kurd politikai agitációt a keleti tartományokban, és ösztönözte a kurdok betelepedését Törökország urbanizált nyugati részébe, csökkentve ezzel a vidéki kurd lakosság koncentrációját.

Időről időre lázadások törtek ki, és 1978-ban Abdullah Öcalan megalakította a Kurdisztáni Munkáspártot (PKK), egy marxista szervezetet, amely a független Kurdisztán megteremtésére törekedett. A főként Kelet-Anatóliából tevékenykedő PKK gerillaműveleteket hajtott végre kormányzati létesítmények ellen, és a csoportot több kormány és más szervezet is terrorista szervezetnek minősítette, köztük Törökország, az Egyesült Államok és az Európai Unió. A PKK támadásai és a kormányzati megtorlások az 1980-as és 1990-es években háborús állapotokhoz vezettek Kelet-Törökországban. Öcalan 1999-es elfogását követően a PKK tevékenységét több éven keresztül élesen megnyirbálták, mielőtt a párt 2004-ben újra megkezdte a gerillatevékenységet. A török kormány – noha továbbra is az ország integrált népének tekintette őket – 2002-ben legalizálta a kurd nyelvű adásokat és oktatást.

A Törökország és a PKK között 2013-ban kezdeményezett béketárgyalások és tűzszünet az elején ígéretesnek tűntek, de a tárgyalások megakadtak. Miközben Törökország megújította a PKK elleni fellépést, a PKK-párti kurdok megerősítették önkormányzásukat Szíria északkeleti részén, a folytatódó szíriai polgárháború és az Iszlám Állam elleni harc közepette Irakban és Szíriában, amit az Egyesült Államok katonailag is támogatott.

Törökország 2016 augusztusában katonai műveletet indított Szíria északnyugati részén, és a következő években aktív katonai jelenlétet tartott fenn, megakadályozandó az északkelet-szíriai kurdokat abban, hogy kiterjesszék befolyásukat nyugat felé, és egyesült erőt és fenyegetést hozzanak össze a PKK-val Törökország ellen. Törökország 2019 októberében elindított egy újabb offenzívát Szíria északkeleti részén, de az véget ért, miután többhetes tárgyalásokat követően egy 30 kilométeres semleges zónát alakítottak ki a török határ mentén.

Sok kurd az iraki kurdisztáni regionális kormányhoz hasonlóan politikai autonómiát keresett, vagy azért küzdött, hogy egy független Kurdisztán állam része legyen. A szíriai polgárháborúval összefüggésben a kurdok létrehozták Észak- és Kelet-Szíria Autonóm Közigazgatását.

A török kormány, valamint a PKK és szövetségeseik közötti ellenségeskedés a 2020-as évek elején is folytatódott, és az erőszak gyakran átterjedt az iraki Kurdisztán és Északkelet-Szíria határain. 

És ezzel elérkeztünk a jelenben egy újabb sorsfordulóhoz a kurdok és velük a régió számára azzal, hogy 2024. december 8-án a szír ellenzéki hadsereg (HTS)török támogatással – leváltva az addigi szír rezsimet – megváltoztatta a status quót, és a kurdok egy részét az addigi török–kurd konfliktus miatt újra fegyverbe szólította. 

A következő részben megnézzük azokat a tényezőket, amelyek a békés rendezés irányába mutatnak, és azokat is, amelyek a kurdok helyzetét és velük a Közel-Keletet destabilizálhatják egy nagyobb, pusztítóbb háború eshetőségével.

A szerző a Neumann János Egyetem Eurázsia Központ kutatója. 

(Borítókép:  Az északkelet-szíriai al-Hol menekülttábor 2021. március 30-án. Fotó: Delil SOULEIMAN / AFP)