A világ egyre jobban emlékeztet arra az időszakra, amelyben Hitler hatalomra jutott

Az utóbbi években egyre több gondolkodó veti fel, hogy az Egyesült Államok vagy éppen Európa egyes országai weimarizálódnak. Vagyis a nyugati államok belpolitikai helyzete egyre inkább kezd hasonlítani arra a Harmadik Birodalmat megelőző ingatag német államra, amely közismert nevét Weimar városáról kapta, ugyanis az alkotmányozó nemzetgyűlés itt fogadta el az ország alkotmányát.

A rendszer a Német Császárságot váltotta fel, és a németek első demokratikus berendezkedésű állama volt. A weimari köztársaság általános megítélése azonban elég rossz, ugyanis túl gyenge volt ahhoz, hogy megakadályozza Adolf Hitler hatalomra kerülését és ezzel a második világháborút és a holokausztot.

A weimarizálódás egy bevett riogatás a másik oldallal

A különböző politikai beállítottságú szerzők a weimari rendszerek más-más tulajdonságait tartják fontosnak kiemelni, és általában eltérő dolgokat azonosítanak hibákként. Néhány dolog azonban közös ezekben: az eredeti, német weimari köztársasággal vont párhuzamok arra akarnak figyelmeztetni, hogy korunk egyre inkább hasonlít Adolf Hitler totalitárius diktatúráját megelőző időszakra.

Szerintük a vallás és a hagyományok elhagyása, másképpen fogalmazva a kulturális züllés miatt a német társadalom egy része olyan szinten radikalizálódott a túlzottan liberális értékeket közvetítő állammal szemben, hogy inkább beállt a Németországnak rendet és dicsőséget ígérő NSDAP (vagyis a náci párt) mögé. Tény, hogy a weimari köztársaság az 1920-as évek egyik legliberálisabb országa volt. Például a kor többi államával ellentétben nem üldözte a szexuális kisebbségeket.

Az ilyen dolgokat a jobboldalon általában párhuzamba szokták állítani korunk olyan jelenségeivel, mint a woke, az LMBTQ-mozgalmak, valamint a rend hiánya, ez utóbbinál érdemes az Egyesült Államokban a rendőrség finanszírozásának megvonását követelő tüntetésekre is gondolni. A weimari politikai rendszert azonosító konzervatív hangok tehát arra figyelmeztetnek, hogy a felsorolt jelenségek radikalizálhatják az ezeket rossz szemmel nézőket.

A Harmadik Birodalmat megelőző rendszerben a lakosság zöme nagyon szegény, kisebb része viszont szupergazdag volt. A baloldali olvasatok szerint a német társadalom radikalizálódását az okozta, hogy egyedül a szélsőjobboldali nácik és a szélsőbaloldali kommunisták ígérték a vagyoni viszonyok igazságosabbá tételét – a nácik faji, a kommunisták osztályalapon tervezték újraosztani. Az élhető gazdasági környezet a németek valódi vágya volt – csakúgy, mint a kapitalista demokráciákban élőké manapság.

Ahogy a németek a 20-as, 30-as években, korunk embere is azért fordul a szélsőséges irányzatok felé, mert az életszínvonalát egyik mérsékelt politikai erő sem volt képes emelni. A weimarizálódás mögött a baloldali hangok tehát a modern kapitalizmus növekvő vagyoni egyenlőtlenségeit azonosítják. Továbbá aggódva szemlélik a szélsőjobboldal globális felemelkedését; kezdve az Egyesült Államoktól és Trumptól a német AfD-n át az osztrák FPÖ politikai térnyeréséig. 

Világszintű folyamat?

A jobb és baloldali álláspontok másik közös vonása, hogy általában csak a nyugati demokráciákban vagy csak az Egyesült Államokban azonosítják ezeket a riasztóan ismerős folyamatokat. Robert D. Kaplan azonban fordít ezen, és az Üdvözlet a Weimar 2.0-ban című esszéjében nem egyetlen országban keresi a weimari politikai rendszerre emlékeztető aggasztó jelenségeket, hanem egyszerre mindben. Szerinte az új Weimar világszintű, és nem korlátozódik az olyan liberális demokráciákra, mint az Egyesült Államok vagy éppen a modern Németország. Ennek az új, ingatag rendszernek bizony részét képezi Oroszország, Kína, Irán, de még a remetekirályság Észak-Korea is – legalábbis a szerző szerint.

A politikai író a Weimar-szerű politikai rendszerek hibáját a következőképpen látja: Németország az 1918-tól 1933-ig tartó weimari periódusban egy hatalmas, egységesnek alig mondható világ volt, ahol a rendszabályok csak elszórva érvényesültek. Az ország inkább egymással harcoló és egymással versengő részek és intézmények rendszere volt, semmint egy egységes egész. Ez a széthúzás a történelmi értelemben csak nemrég egyesült Németország regionális különbségeiből és a részek közötti földrajzi és kulturális távolságból fakadt a szerző szerint. Mint írja, „az akkori weimari köztársaság normális állapota a krízis volt, egyetlen hosszú kabinetválság, ahol mindig úgy tűnt, hogy minden kockán forog”. A központi hatalom kimerült abban, hogy megpróbálta fenntartani a rendet,

Kaplan úgy gondolja, hogy mostani, globalizált világunk rendkívül hasonlít a 1920-as évek Németországára. A weimari köztársasághoz hasonlóan mai világunk is államok összekapcsolt rendszere, s ezt a rendszert valójában senki sem vezeti. Az intézmények megvannak, mint például az ENSZ, és élnek a nemzetközi szerződések, de a különböző szereplők nem veszik őket komolyan. Csakúgy, ahogy a berlini kormány sem tudta érvényesíteni akaratát a rengeteg, egymással küzdő németországi érdekcsoport felett a 20. század elején. 

Új zsarnok a láthatáron?

A szerző szerint az a veszély jelenleg még nem fenyeget, hogy a Weimar-szerű világrendszer elhozza egy újabb Adolf Hitler felemelkedését. A veszély inkább mindennapos: a globalizáció miatt mindannyian kénytelenek vagyunk szünet nélkül egyik vagy másik vészhelyzetben vergődni, mert az olyan válságok, mint az államközi konfliktusok, a klímaváltozás és világjárványok, átszivárognak és visszahatnak a világ különböző részeire. Példaként említi, hogy a kínai gazdaság vergődése puccsokat okozott Afrikában, az orosz–ukrán háború éhínséget és válságot. A klímaváltozás pedig mindenkit egyformán sújt. 

Ugyan az eredeti Weimar csak Közép-Európa egy részén terült el, azonban az azóta eltelt mintegy 100 évben világunk jelentősen összezsugorodott. A digitális kommunikáció, a kibertechnológia, az interkontinentális rakéták, a sugárhajtású repülőgépek, a műholdak és sok minden más miatt a világ különböző részei ma már ugyanolyan szorosan érintkeznek egymással, mint Németország különböző részei az 1920-as és 1930-as évek elején, annak minden frakciójával és hatalmi központjával.

Ebben a csapdában az Egyesült Államok mint egyetlen nagyhatalom két legfontosabb külpolitikai irányvonala, vagyis az izolacionizmus – a világ problémáitól való elszigetelődés – és az intervencionizmus – a beavatkozás a konfliktusokba – mára egyformán hasztalanná vált. Kaplan szerint ezek a megközelítések ma már fenntarthatatlanok, tekintve a felgyorsuló és minden védekezés ellenére átgyűrűző válságokat és annak lehetőségét, hogy az USA „időszakosan egy mocsárban ragad”. Ennél a kijelentésnél érdemes a kudarcos afganisztáni beavatkozásra gondolni. Az egyre feszültebbé váló nemzetközi válságok nem ilyen maradi külpolitikai gondolkodást, hanem fokozott együttműködést követelnek az államok között, még akkor is, ha a globalizáció közel sem elég fejlett ahhoz, hogy ezt a kooperációt jelenleg fenntartsa. És éppen ezért a „a 21. század első fele ugyanolyan ijesztő és sorsdöntő lehet, mint amilyen a 20. század első fele volt”.

Weimar csak egy vákuum volt, amit végül a náci totalitarianizmus töltött ki. S ahhoz, hogy ez ne forduljon elő újra, akárcsak a weimari köztársaságban, a bölcs, globális vezetés és a hatékony, gyors döntéshozatal szükségessége napról napra nő. Kaplan megemlíti, hogy a weimari köztársaság sem volt egyértelműen bukásra ítélve, példáu Heinrich Brüning kancellársága (1930–32) alatt a rendszer valamilyen szintű konszolidációja volt megfigyelhető, a gazdaság javulgatott, az állam – és ezen keresztül a választó – akarata jobban érvényesült, a nácik támogatottsága pedig csökkenőben volt. Hitler hatalomra jutását és a weimari projekt bukását nagyrészt Brüning utódai okozták, akik naivan azt hitték, hogy képesek lesznek irányítani a történelem leghírhedtebb diktátorát. 

Az esszé a Foreign Policy című lapban jelent meg. 

(Borítókép:  Adolf Hitler a németországi Dortmundban tartott náci gyűlésen. Fotó: Hulton Archive / Getty Images)