'Kontra-apartheid'

A történelem tudorai előtt nem ismeretlen a tendencia, mely egy elnyomott csoport hatalomra kerülését követi. Legtöbbször az új vezetőség bizony megfordítja az addig megszokott elnyomási rendszert és birodalma visszavág a korábbi elnyomóknak. Ez történt Koszovóban, ahol az albánok vettek elégtételt a korábbi elnyomókon, a szerbeken, majdnem brutálisabban, mint azok tették. Ez történt a volt Szovjetunió utódállamainak többségében, más formában. Számunkra ugyan nem ennyire közeli, de fontos lehet a dél-afrikai események, az apartheid rendszerét követő politikai és társadalmi változások megismerése, ahol a fentiekhez hasonló tendencia van kibontakozóban.

Nelson Mandela

Dél-Afrikában, az apartheid után dinamikus fejlődés indult meg a gazdaság és a társadalom minden régiójában. Az addig távolmaradó külföldi tőke áramlani kezdett az országba, mindenki bizakodó volt. A híradások rendre arról biztosítanak, hogy az ország helyzete konszolidálódik, megindult az együttműködés és kommunikáció a fehérek és feketék között, fejlődik minden és már a szürke gémek is visszaköltöztek a Kwa-Zulu-Natal területére. A valóság azonban bizonyos értelemben, ha tetszik, ennek ellenkezője. A köztársaságban rejlő hatalmas potenciál ellenére a társadalmi feszültségek egyre meghatározóbbak.

Az országban a ,,szivárványnemzet", a teljes faji egyenjogúság létrehozásának megvalósítása nehezen halad. A faji kérdés megoldása régóta probléma ebben az országban. Dél-Afrikában az első, a feketék mozgását korlátozó törvény még 1923-ban lépett érvénybe, amit számos követett. A nacionalista Nemzeti Párt 1948-as hatalomra kerülése után megerősítette pozícióját, hatalmon maradt még több mint tíz évig és 1961-ben kikiáltották a volt brit gyarmat függetlenségét.

A független Dél-Afrikai Köztársaság létrejöttével súlyosbodott a fekete lakosság kiszolgáltatottsága, kirekesztése a társadalomból. Az egyre véresebbé váló elnyomás hatására az addig békés ellenállás fegyveressé szerveződött, melynek vezetőit megvádolták és Nelson Mandelát le is tartóztatták. Változást csak 1989-ben tapasztalhattunk, amikor a hatalomra került F. W. de Klerk, az akkori miniszterelnök megszüntette az apartheid rendszerét.

Mugabe elnök

A világ ujjongott, a demokrácia ezután megszilárdulni látszott. Sorra hozták azokat az elengedhetetlen törvényeket, melyek minden modern állam alapjai. Az elnyomókból azonban potenciális elnyomottak, a feketékből pedig ,,ültetvényesek" lettek. A huszadik század utolsó éveiben az egyenjogúsítás folyamatában már jelen vannak az orwell-i ,,egyenlőbbek". A ,,pozitív diszkrimináció" - a feketék részvételének arányossá tételét hangoztatva nemcsak a vezetésben, hanem alacsonyabb szinteken is - egyfajta kontra-apartheidhez vezetett. Jelenleg az országban egy, a Numerus Clausus-oz hasonlatos jelenség kialakulása tapasztalható. A pályázat útján megszerezhető munkahelyeket is egyre gyakrabban a fekete lakossággal töltik fel, szakértelem ide vagy oda. A Dél-Afrikai Köztársaságban találtak egy legális utat arra, ami az apartheid idején a fekete bőrű lakosság ellen folyt, és ami ugyan teljesen más formában, de történt Zimbabwében. Itt, a földnélküli feketék több csoportja földfoglalásba kezdett még tavasszal. Ők erőszakos eszközökkel szándékoznak visszavágni a fehér ,,elnyomóknak". A Zimbabwéről szóló tudósításokat olvasva láthattuk, hogy Mugabe elnök nem erőltette meg magát a zavargások megfékezésében, sőt, még majdhogynem egyetértéséről biztosította a randalírozó, 19 éves ,,veteránokat". Nagy általánosítással így hát kijelenthetjük, hogy ez a társadalmi tendencia a feketék között Zimbabwében, de Dél-Afrikában is általános. Nelson Mandela és a nagy tiszteletnek örvendő vallási vezető, Vusamazulu Credo Mutwa sem tűnik határozottnak a kontra-apartheid megfékezésére, mi több, negligálják azt. Lévén ők is feketék, még erősen él bennük is az évtizedekig tartó elnyomás emléke. Ez az élmény most ilyen vagy olyan formában, de átcsapni látszik egyfajta szelíd (Dél-Afrika esetében), vagy durva (Zimbabwe) erőszakba.

AIDS

Ez a jelenség a demokrácia látszata mögött egyre erősebb. A tapasztalattal rendelkező fehér szakemberek bőrük színe miatt egyre kevésbé kapnak állást szakmájukban. A fehérek emiatt megkezdték lassú kivándorlásukat az országból. Egyre másra utaznak vissza a mindenkori ,,anyaországba" azok a politikusok, közigazgatási szakemberek, környezetvédők, stb., akiket egyszerűen elbocsátottak, vagy a szakmai hierarchia alsó szintjeire helyeztek tapasztalatuktól, szakértelmüktől függetlenül. Ezek helyét fekete munkavállaló foglalja el. Tény, hogy a fekete lakosság növekvő számban folytatja egyetemen a tanulmányait, de az egyetemi oktatók egy része is elmenekült az országból. Ezt persze megsínyli az oktatás színvonala. Hogy ez végül is hova vezet, nehéz megmondani, de Zimbabwe példáját magunk elé vetítve a kilátások nem túl rózsásak.

A kontra-apartheid veszélyei nem csak az ,,elnyomni vagy elnyomatni" kérdés köré épülnek. A 1994-es kormány remek infrastruktúrát örökölt. A bányászat és általában az ipar fellendítéséhez szükséges úthálózat ma is remek állapotban van, de ezek fenntartása is komoly szakértelmet igényel, aminek hiányában fokozatosan romlik a háttérágazat. A városokra is egyfajta kettősség jellemző. A part menti impozáns szállodasort pár utcával beljebb már a város lepusztult épületei váltják fel. A települések határain pedig kutyaól nagyságú, műanyag, hullámpalákból összetákolt viskók ezrei adnak otthont a nyomorgó tömegnek. Maga a demokrácia és intézményei is csak bizonyos szférákban, főleg a nagyvárosokban és a fejlettebb régiókban működnek. Azokon a területeken, ahol meghagyták, vagy megmaradt a törzsi életmód, a zuluk, sothok, xhosak falvaiban még sok esetben a szinte érintetlen, törzsi törvények érvényesülnek, míg a viskóvárosokban az anarchiának csak a túlélés íratlan törvényei szabnak határt. Ez az állapot jelent poligámiát, alapvető férfi dominanciát, a nők megvásárolhatóságát (egy nő ára 11 tehén Zulu-landon) vagy az erőszakos cselekedetek enyhébb, vagy akár sokkal brutálisabb büntetési rendszerét. Turistaként nem ajánlatos például vezető nélkül csak úgy elcsatangolni egyik zulu falutól a másikig. A városokban még nagyobb csoportban sem érezheti magát biztonságban az ember, a viskóvárosok területeinek pedig jobb a közelébe se menni. Ha rablás, vagy egy kis fizikai erőszak történik, a hatóságok rendszerint elnézőek.

A társadalom nem csak etnikailag, de a kultúra, életfelfogás szerint is megoszlik. Egyik oldalon a felvilágosult, liberális lakosság, míg a másik oldalon a tradicionális, törzsi vallások és varázslók, a sangomák követői. A társadalom eme kettőssége egyes szakmákat is megoszt. Az orvosok egy része, származástól függően ma is hisz bizonyos zulu gyógymódok alkalmazásában, melyekről megvetően nyilatkoznak az európai orvoskultúra szakemberei. Gyakori látvány a fehérköpenyes, fekete bőrű orvos, amint egy halom gyógyfüvet, főzeteket és szárított csontokat cipel haza.

Ha megvizsgáljuk az ország statisztikai adatait, sokkoló számokat is láthatunk. Az ország munkanélküliségi rátája mintegy 40%-os, ami magas bűnözést eredményez. Egy másik adat szerint a fekete lakosság 30%-a (a fehérek 0,5%-a) HIV-pozitív. Ez dinamikusan nő, évente a HIV-pozitív népesség mintegy 30%-ával, köszönhetően egy, a helyi feketék között népszerű elméletnek. A hiedelem szerint, ha a férfi AIDS-ben szenved, csak annyit kell tennie, hogy lefekszik egy még szűz lánykával, és a betegségéből meggyógyul. A közigazgatás próbálkozott már a legkülönfélébb propagandákkal, ismeretterjesztéssel, de nincs mit tenni, hiszen a törzsi társadalmak lakói az óvszert és annak használatát a fehérek újabb rejtett próbálkozásának tartják, ami a feketék szaporodása ellen irányul. Tragikus fintora a természet törvényeinek, hogy ezzel gyakorlatilag azt érik el, ami feltevésük szerint a fehérek ,,rejtett célja". Kiszámolták egyébiránt, hogy Lesothoban, ahol ez a hit ugyancsak él (a népességnek állítólag 60%-a (!) fertőzött), 15 éven belül a lakosság fele meg fog halni.

Kérdés, hogy alkalmazható-e a demokratikus játékszabályok rendszere egy olyan társadalomban, melynek hite, tradíciói, valamint az elnyomatottság évtizedei következtében meglevő igény a sérelmek visszafizetésére élesen szemben állnak azzal. Feltehetőleg ehhez mindkét oldal kompromisszuma szükséges, de a demokrácia és piacgazdaság törvényeiből nehéz lefaragni anélkül, hogy a lényeg ne sérülne. Az országban a fekete-fehér ellentét átlendülőben van egyfajta kontra-apartheidbe. Minőségét tekintve ma még jóval enyhébb, de nem kevésbé aggasztó.