Vagy ölsz, vagy ők ölnek meg téged

Sierra Leonéban 1991-ben tört ki, és kilenc évig tartó vérfürdőbe torkollt az a polgárháború, amelyet eredetileg a gyémántban gazdag lelőhelyek megszerzéséért robbantott ki a lázadó Revolutionary United Front (RUF) nevű gerillaszervezet. A konfliktusban tízezreket öltek meg, és közel kétmillió embert űztek el a lakhelyéről, a lázadók és a kormányerők egyaránt bevetettek gyerekkatonákat, és a civileken is megtorolták az őket ért sérelmeket.

Ishmael Beah családját kiirtották, faluját elpusztították a lázadók. A földönfutóvá lett gyerek hónapokig éhezett és menekült, majd a kormányerők besorozták, az ő oldalukon harcolt 13-16 évesen. Az UNICEF, az ENSZ gyermekvédelmi szervezete mentette ki a frontról. Beah 1998-ban az Egyesült Államokba költözött, főiskolát végzett, jelenleg a Human Rights Watch gyermekjogi bizottságának dolgozik, és New Yorkban él.

Mi késztetett arra, hogy megírd a könyvet?

Azért döntöttem úgy, hogy megírom a történetem, mert azt gondoltam, fontos, hogy legyen arcuk a háborúban harcoló gyerekeknek, és ne tűnjön többé olyan távolinak ez a jelenség. A háborúban rekedt gyerekek emberségét és felépülésük lehetőségét akartam bemutatni, amiről az erőszak szenzációhajhász ábrázolása mellett igen ritkán beszélnek.

Az a kétségbeejtő helyzet szülte a könyv megírásának ötletét, hogy a jelenséget általában afrikai és nem globális problémaként kezelték, miközben valójában mindazokon a gyerekeken segítenünk kell, akik mások háborúját vívják. Végső soron rá akartam világítani, hogy minden emberi lény képes elveszíteni emberiességét, ha olyan, romantikájától megfosztott háborús körülményekkel találja szemben magát, amelyekkel én is szembesültem a hazámban.

Amikor felidézted az emlékeidet, újraélted a lejegyzett pillanatokat, vagy képes voltál bizonyos távolságból szemlélni őket?

Azoknak az éveknek az emlékei örökké bennem élnek. Azok az események annyira különböztek mindentől, amivel azelőtt találkoztam, és egészük annyira elsöprő volt, hogy kitörölhetetlen nyomot hagytak emlékeimben. Ráadásul jó a memóriám, amitől nehezen viselem e szörnyűségek emlékét. Nehéz volt az írás, mert újra fel kellett elevenítenem a háború emlékeit ahhoz, hogy az olvasót annyira közel hozzam a tájhoz, hogy ne tudja elfordítani a tekintetét.

Nem tudom magamat eltávolítani az eseményektől, de megtanultam az emlékükkel együtt pozitívan élni. Irodalmi stílusát az az igyekezet adta, hogy megpróbáltam angolul leírni és életre kelteni mindazt, ami megtörtént. Az anyanyelvem, a mende alapvetően lírai nyelv, kultúránk a szóbeli hagyományokra épül. Mindezek együttesével vezettem el olvasóimat a hazai tájra.

Visszatekintve, mit gondolsz, volt más választásod? Elkerülhetted volna gyerekkatona sorsodat?

Egyáltalán nem. Választhattam: vagy katona leszek, vagy megölnek. Ha egyszer biztonságot keresve bekerültünk egy fegyveres csoportba, nem hagyhattuk el őket, mert más alakulatok szó nélkül lelőttek volna. Mert tartanak a kémektől. Ráadásul akkor nem volt hová mennünk. Elveszítettük a közeli családtagjainkat, otthonunkat lerombolták. Az egyetlen lehetőségünk az volt, hogy csatlakoztunk, és reménykedtünk, hogy némi szerencsével még egy ideig életben maradunk.

Milyen feladatokat és küldetéseket kellett végrehajtanod?

Felderítő utakra küldtek bennünket, hogy kiderítsük, hol szerezhetnénk további katonákat, hol verhetnénk tábort, találhatnánk ételt, drogokat és lőszert, illetve hol üthetünk rajta ellenségeinken. Vagy őriztük a támaszpontot. Valójában minden parancsot teljesítettünk. Nem kérdeztünk, mert az az életünkbe is kerülhetett volna. Megölnek, ha visszakérdezel. A gyerekkatonák élete csupa erőszak. Vagy ölsz, vagy ők ölnek meg téged.

Fel tudod még idézni azokat a harcokat, amelyekben részt vettél?

Nem könnyű elfelejteni a háborús eseményeket. Mostanra ez már az életem része, ha tetszik, ha nem. Emlékszem a harcokra, arra, hogy az életem gyakorlatilag az erőszakból, a drogokból és még több erőszakból állt. A fronton eltöltött első napom él még mindig a legélénkebben emlékeimben. Előtte alig egy hétig tartott a kiképzésünk, és fogalmunk sem volt róla, mi a feladatunk, a félelem megbénított bennünket. Látom magam előtt, amint tizenhárom éves koromban a szemem láttára ölték meg egy nálam fiatalabb barátomat, érzem, ahogy a vére az arcomra fröccsen, hallom üvöltését, ahogy az élet távozik testéből, és akkor én is tüzelni kezdtem, mert tudtam, hogy nincs más választásom. Vagy lövök, vagy meghalok.

Hogyan bántak a civilekkel és a foglyokkal?

Ez teljes mértékben a parancsnokon múlott. A támadásokban, ha azt a parancsot kaptuk, hogy minden életnek véget kell vetni, akkor azt tettük. Újabb gyerekeket is foglyul ejtettünk, és a felnőtt foglyok feladata volt, hogy kiképezzék őket. A képzés után az újoncok első feladata az volt, hogy megöljék kiképzőiket. Nem hagytuk életben a foglyokat, különösen akkor nem, ha felnőttek voltak.

Mi volt az első reakciód, amikor az UNICEF téged is kiválasztott, és a rehabilitációs központba vitt?

Dühös voltam. Fogalmam sem volt, hová visznek, és úgy éreztem, becsapnak, amikor eltávolítanak a szakaszomtól, az akkori családomtól. Azokban az években az erőszak jelentett nekem mindent, és nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal nélküle. Mindez csak növelte dühömet, és egyáltalán nem akartam a rehabilitációs központba menni. De ez idővel megváltozott.

Mennyi ideig tartott, és mekkora erőfeszítésbe került a társadalomba való visszailleszkedés?

Nyolc hónapig tartott, amíg kicsit megkapaszkodhattam, és normális gyerekké válhattam. Teljes felépülésem a rehabilitációs központban még ezután is tovább folytatódott. Rettenetesen nehéz volt a változás, hiszen korábban az erőszaknak éltem. Fel kellett dolgoznom a háborús emlékeket, és meg kellett tanulnom újra bízni az emberekben, és fel kellett ismerni boldogságomat. Azt is elfelejtettem, hogyan kell elaludni és egyhelyben ülni. Folyamatosan kínoztak a rémálmok és a visszatérő képek. Hosszú és nehéz folyamat volt, de sikeres, mert kellő figyelmet és támogatást kaptam.

Mivel foglalkozol a könyv megjelenése óta? Tervezel újabb könyvet?

Könyvbemutató körúton vettem részt, illetve együttműködöm az UNICEF-fel, a Human Rights Watch munkatársaival és más szervezetekkel, amelyek azért küzdenek, hogy megakadályozzák a gyerekek háborúba hurcolását, tájékoztassák a nyilvánosságot, és jogi szabályozásokat dolgozzanak ki a számonkérhetőségre. Emellett most részt veszek egy alapítvány létrehozásában, amely tanulási lehetőséget kíván teremteni hazám háború sújtotta gyerekinek. Elindítottunk egy iskolát, és számos kezdeményezést támogattam ezen a téren. Természetesen folytatom az írást! Amint abbahagytam az utazást, nekilátok egy újabb könyvnek.

Körülbelül hány gyerekkatona van a világon, és mely országokban?

A statisztika szerint körülbelül 300 000 gyerekkatona van, de szerintem ennél sokkal több. Jelenleg többek közt Ugandában, Kongóban, Sri Lankán, Kolumbiában. Pontos adatok a Human Rights Watch webjén, a child soldier részben, vagy a Coalition to stop the use of child soldiers honlapon találhatók.

Mit tehetnének a fejlett országok, a non-profit szervezetek és az ENSZ a helyzet megváltoztatásáért?

Azoknak a gyerekeknek, akiket érintett a háború, rehabilitációra és aztán új lehetőségekre van szükségük. Hosszú távú és nem egyszeri segítségre. De ahhoz, hogy valóban megakadályozhassuk a gyerekek részvételét a háborúkban, a világ minden kormányának, különösen a fejlett világnak határozottan ki kell állnia az ellen, hogy a helyi konfliktusok háborúhoz vezessenek, és fel kell hagyniuk a bizonytalan helyzetű országokba irányuló fegyverszállítmányok értékesítésével. Azokat pedig, akik az emberi jogok ellen vétenek, kivétel nélkül felelőségre kell vonni. Ha a politika is ezt diktálja, akkor van rá esély.

A könyv magyar honlapja

Itt lehet kommentálni az interjút