Berlin egyre idegesebb

Májusban, mikor Gerhard Schröder előrukkolt az előrehozott választások ötletével, még mindenki zökkenőmentes kormányváltásra készült. A kereszténydemokraták magabiztosan vezették a közvéleménykutatásokat, míg Schröderék felemelt fejjel kívánták átadni a stafétabotot. Alig két hónap elteltével azonban a kép alaposan megváltozott.

Míg a CDU még mindig a legerősebb párt, már korántsem biztos, hogy nem kényszerülnek végül nagykoalícióba a szociáldemokratákkal, ahelyett, hogy a hagyományos partnerrel, az FDP-vel kormányozzanak. Az idegesség oka legfőképpen az új baloldali párt üstökösszerű felemelkedésében keresendő, ami egyes előrejelzések szerint akár a szavazatok 11-12 százalékát is megszerezheti. Ha ezek a jóslatok valóban beigazolódnak, az alapjaiban rázhatná meg az eddig stabilnak bizonyuló pártrendszert.

Új párt, régi arcokkal

Az új baloldali párt tulajdonképpen régi erőket tömörít: a volt keletnémet állampárt és az SPD-ben csalódott nyugatnémet tradicionális baloldal szövetségeként jelent most meg a színen. Ráadásul nemcsak egy, hanem két frontemberrel lépnek fel. Gregor Gysinek és Oskar Lafontaine-nek sok közös vonása van: remek retorikai érzékük miatt a talkshow-k szívesen látott vendégei, populista megnyilvánulásaikkal gyakran túllőnek a célon, és mindketten bukott politikusok, akiknek az új párt tálcán kínálja a visszatérés lehetőségét.

Gregor Gysi a kilencvenes években szinte egyedül testesítette meg a médiában a posztkommunista PDS-t, majd néhány hónap alatt megbukott berlini gazdasági szenátorként. Lafontaine sokáig az SPD kedvence volt, de végül elvesztette a Schröderrel folytatott hatalmi harcot és 1999-ben puccsszerűen lemondott a pártelnöki tisztségéről és a pénzügyminiszterségről is.

Az új párt neve nemes egyszerűséggel "Die Linkspartei" ("A Baloldali Párt") lett, ami ügyesen eltakarja azt a tényt, hogy a nyugatnémet szervezet, a "Választási Alternatíva" kvázi beolvad a PDS-be, anélkül, hogy ezentúl megjelenne a posztkommunista párt neve, ami még mindig sok nyugatnémet választót elriaszt. Gysi és Lafontaine célja egyértelműen a protest szavazatok begyűjtése, komolyan vehető politikai alternatívát ugyanis nem kínálnak. Bírálják ugyan a globalizációt, a neoliberális szellemiséget, a nagyvállalatokat, az USA külpolitikáját és az Európai Uniót, de nem sokkal konkrétabbak annál, hogy valahogy a gazdagok megadóztatásával és nagyszabású állami beruházásokkal akarják megoldani a gazdasági válságot.

Azt szuggerálják, hogy még vissza lehet térni a hetvenes-nyolcvanas évek jóléti társadalmához. Ezt ugyan már a választók sem gondolják komolyan, mégis sokan örömmel fogadják egy új párt megjelenését, amin keresztül kifejezhetik a felgyülemlett frusztrációjukat. Nyugat-Németországban az új formáció már nyolc százaléknál tart, de igazán a keleti tartományokban tarol, ahol már 32 százalékot mérnek a közvélemény-kutatások. Ezzel az új párt keleten megszerezte az első helyet.

Taktikai megfontolások

A CDU-n belül felvetődik a kérdés, hogy miként reagáljanak a posztkommunisták kihívására. Néhány keletnémet kereszténydemokrata azt követeli, hogy a CDU más kampányt folytasson keleten, mint nyugaton, vagy ha nem is, legalább jobban hangsúlyozzák a keletnémet tartományok érdekeit.

Erre talán szükségük is lehetne, mert még jelenleg is feltűnő strukturális és mentalitásbeli különbségek vannak a két országrész között. Ezen még Angela Merkel, a CDU kancellárjelöltje keletnémet származása sem tud segíteni. Bármennyire is furcsán hangzik, benne ugyanis már rég nem a keletnémetet látják, hanem egy nyugatnémet párt reprezentánsát. Való igaz, miközben politikai karrierjét építette, Merkel sohasem hangsúlyozta származását, és máig kínosan ügyel arra, hogy ne tekintsék őt "keletnémet" politikusnak.

A CDU egy másik problémával is küzd: annyira biztosnak tűnik, hogy az ősztől ők lesznek kormányon, hogy szinte nem folytathatnak klasszkus ellenzéki, igérgetésekből álló kampányt, mert az felelőtlenségnek tűnhetne. Ugyanígy veszélyes lehet az is, ha előre bejelentik az óhatatlanul is népszerűtlen intézkedéseket. Úgy tűnik, hogy ez utóbbi megoldást választották, mert a CDU egy meglepően konkrét választási programmal rukkolt elő, ami alapjaiban nem is különbözik radikálisan Schröder reformkoncepciójától.

A program egyik pontja azonban komoly vitákat kavart: ahhoz, hogy más adókat csökkentsenek, a CDU győzelme esetén 16 szálaékról 18 százalékra emelné a forgalmi adót. Ezzel valóban enyhén csökkentenék a munkavállalók terheit, ám vitatható, hogy jót fog-e tenni a konjunktúrának. Még nem egészen világos, hogy mi lesz e bejelentés visszhangja, de ha a választók fejében csak az marad meg, hogy jövőre minden drágább lesz, akkor a CDU komoly bajban van.

Ugyanebben a vitában mutatkozott meg világosan a potenciális koalíciós partner gyengesége is. Az FDP ugyanis mindig hevesen tiltakozott további adóemelések ellen, most azonban csendesen kijelentették, hogy nem teszik majd ettől függővé a kormányzásban való részvételt. Sokak számára felvetődik a kérdés: ha az FDP-nek már az adócsökkentés sem olyan fontos, akkor ugyan mi marad, ami miatt rájuk kéne szavazni? A liberális párt már hosszú ideje, tulajdonképpen Hans-Dietrich Genscher generációjának leköszönése óta képtelen önálló arculatot felmutatni, és ezen hét év ellenzékiség sem segített.

A vesztesek dilemmája

Mindeközben Gerhard Schröder körül egyre inkább ritkul a levegő. Most már ő sem számíthat arra, hogy valami csoda folytán mégiscsak megnyeri a választásokat. Az viszont már szinte biztosra vehető, hogy sem ellenzékben, sem egy nagykoalícióban nem vállalna már politikai szerepet. Ez azt jelenti, hogy Schrödert már saját pártja sem tekintheti komoly tényezőnek a jövőben. Így az SPD különösen elbizonytalanodott az elmúlt hetekben.

Nem elég, hogy az új baloldali párt éppen tőlük viszi el a legtöbb szavazatot, a választásokig úgy illene tenniük, mintha hűek lennének Schröderhez, noha lélekben már leszámoltak vele. Már most egyre nyíltabban mutatkoznak a párton belüli törésvonalak.

Míg a vezető politikusok még kategorikusan kizárják, hogy a választások után együttműködnének Lafontaine-ékkel, a baloldali szárnyon néhányan nyitva szeretnék tartani ezt az opciót. Annál is inkább, mert ha a CDU-nak és az FDP-nek nem lenne együtt többsége szeptemberben, a nagykoalíció mellett matematikailag megjelenne egy baloldali szövetség alternatívája. Ez azonban politikailag csak akkor lenne elképzelhető, ha az SPD egy elképesztő pálfordulást hajtana végre, valamint ha a Zöldek lenyelnék minden averziójukat, amit a posztkommunistákkal szemben táplálnak.

Az új baloldali párt megjelenésének a legnagyobb vesztese azonban a szélsőjobb, akik orra elől tömegével viszik el az elégedetlenkedőket. Még egy éve sincs annak, hogy a neonáci NPD kilenc százalékot szerzett a szászországi tartományi választásokon, alaposan ráijesztve ezzel a hagyományos pártokra. Most már senki sem beszél róluk.