Ich bin ein Tibeter

Mauritznak hívják azt a leleményes parlamenti gyakornokot, akit Tenzin Gyaco, a XIV. dalai láma a Bundestaghoz tartozó Paul-Löbe-házban megáldott. Mauritz módszere a következő volt: azalatt az egy óra alatt, míg a láma frakcióvezetőkkel és Ruprecht Polenz-cel, a külügyi bizottság vezetőjével tárgyalt, csöndben összebarátkozott a hármas biztonsági fokozat alatt álló vendég egyik testőrével. Utóbbi ennek eredményeként megengedte neki, hogy jegyzetfüzetét a teremből kilépő láma elé nyújtsa. A Nobel-békedíjas tibeti vezető erre szép, íves betűkkel (lásd a galériában) „Imádkozom érted“ feliratot rótt a spirálfüzetbe, és megáldotta Mauritzt. A parlamenti gyakornok pár perccel később érdeklődésünkre sugárzó ábrázattal elmondta, nem buddhista, de fontos volt neki ez a gesztus.

Politikai feszültség Lhásza után és az olimpiai játékok előtt

A dalai láma május 15-én érkezett Németországba a Tibet Iniziative Deutschland (Németországi Tibet-kezdeményezés) meghívására, ahol Bochum, Mönchengladbach, Nürnberg és Bamberg után Berlinnel zárta látogatását. Ez az öt nap felkavarta a német kül-és belpolitikát. Nemcsak a politikusok, hanem Kína és a két ország gazdasági kapcsolataiban érdekeltek is lélegzetvisszafojtva figyelték, kikkel fog találkozni. Eleinte úgy tűnt, a német kormányból senkivel. Utoljára ugyanis tavaly szeptemberben lépett német földre, ekkor Angela Merkel kancellár fogadta. Ennek következtében átmenetileg megrendült a német-kínai diplomáciai viszony, és a találkozó a két ország gazdasági kapcsolataiban is válsághoz vezetett.

Kína ezúttal is egyértelművé tette, sértésnek veszi a láma látogatását, azt pedig még inkább, ha a német kormány bármelyik tagja beszél vele. A legfontosabb közjogi méltóságok ezúttal nem is tudták/akarták fogadni: Angela Merkel igazoltan volt távol, épp Dél-Amerikában tartózkodott, Horst Köhler, a Német Szövetségi Köztársaság államelnöke nem ért rá, és a külügyminiszter, Frank-Walter Steinmeier naptárában sem volt már üres hely. Végül mégis akadt egy vállalkozó szellem.

Az egyetlen kormánytag, aki fogadja a lámát

Az SPD-s (Németország Szociáldemokrata Pártja) Heidemarie Wieczorek-Zeul, fejlesztésügyi miniszter volt olyan bátor, hogy hétfőn fogadta a lámát, igaz nem hivatalában, hanem a Brandenburgi kapu mellett található Adlon hotelban, azonban hangsúlyozottan nem magánemberként. Mint a lapoknak elmondta, döntését a civil társadalommal való párbeszédre való készség jelének szánta. A találkozót elsősorban saját pártja nehezményezte: sokan az ugyancsak SPD-s külügyminiszter elleni sértésként értékelték a gesztust (Wieczorek-Zeul a tervezett találkozóról előzetesen tájékoztatta ugyan Angela Merkelt, Steinmeier külügyminisztert azonban nem). A német politikusok lámakerülő magatartásában a sajtó egyébként a német-kínai kapcsolatok bebiztosítását látják, amit Lhásza utáni és olimpia előtti félelmekre vezetnek vissza.

Békés szimpátiatüntetés Berlinben

A német lakosság rokonszenvéhez azonban nem fért kétség. Az emberi jogi kérdésekkel ugyancsak kesztyűs kézzel bánó országban nagy népszerűségnek örvend a láma erőszakmentességen és együttérzésen alapuló politikája. A Brandenburgi kapu mellett rendezett hétfő délutáni szimpátiatüntetésen a várt ötezres helyett 25 ezer fős tömeg gyűlt össze.

Ismert zenekarok, mint a Wir sind Helden, „Szabadságot csak az emberi jogok védelmével” feliratú pólóban demonstrálók, zászlólobogtatók és tiltakozók (lásd keretes) várták a legismertebb tibetit. Egy nő saját, a lámáról készült festményével a fején állt a tömegben, a színpadon megjelenő Nobel-békedíjast pedig olyan ovációval üdvözölték, mint egy popsztárt. „Ich bin ein Tibeter” – skandálta később a berlini közönség a helyzethez igazítva John F. Kennedy majdnem pont 45 évvel ezelőtt elhangzott szavait.

A program kicsit csúszott: amikor színpadra kellett volna lépnie, a láma a Paul-Löbe-ház második emeletén épp az utolsó vonásokat fejezte be Mauritz spirálfüzetében, majd tovább sétált és éppen két méterre az Index tudósítójától megállt. Nyugodtan, érdeklődő tekintettel nézett körül és úgy tűnt, nincs különösebb mondandója, majd újságírói kérdésre mégis belekezdett: kihangsúlyozta, mennyire örül annak, hogy mind több ország – köztük Kína is – kezdi megérteni, hogy „a buddhista kulturális örökség valami szép, és nem politikai vagy gazdasági szempontból fontos.” Széles hangterjedelemben, megfontoltan beszélt, és olyan egészséges életkedvvel nevetett, ami másokat is nevetésre ingerelt. Ugyanez történt nem sokkal később kint, a Brandenburgi kapu mögött felállított színpadon is. A láma színpadra lépésekor és távozásakor összesen háromezer, üzenetekkel felszerelt kék-piros-sárga lufit engedett a levegőbe a tömeg.

Tibet nem követeli az elszakadást Kínától

A színpadtól távol eleinte alig lehetett hallani valamit az angol, majd a németre fordított beszédből: annyi azonban biztos, hogy szó esett a kínai földrengés áldozatairól, az emberi szabadságjogok fontosságáról és arról, hogy „legyen a XXI. század az erőszakot nélkülöző párbeszéd évszázada. Ha az erőszakmentességet minden ember hétköznapi életének részévé tenné, akkor az nagyon szép lenne” – a mondatot záró pátoszmentes szavak tetszettek a közönségnek, ahogy az is, amikor a láma a berlini fal leomlását békés törekvés eredményének nevezte.

Aztán elbúcsúzott, de valami még eszébe jutott: „Még egy dolog, amit tisztázni szeretnék: nincs semmi ellenérzésem Kínával szemben.” Ezután elmesélte, hogy 1954-55-ben egy delegációval 5-6 hónapot töltött Pekingben, ahol Mao megkérdezte tőle, van-e tibeti zászló. „Kis töprengés után azt válaszoltam neki, hogy van. Kitették a kínai mellé a mienket is.” Majd a láma még egyszer elmondta, amit a németországi turné során talán legtöbbször ismételt, hogy Tibet nem követeli Kínától az elszakadást, hanem autonómiát szeretne kultúrája és vallása gyakorlásához. Ezeket a törekvéseket támogatja az a negyvenezer német is, akinek Tibet-igenlő aláírását búcsúzóul átnyújtották neki.