Így válhat egy ország az Európai Unió gyarmatává

Mit is kezdhet egy ország Európával, ha kilép az EU-ból?

Teszi fel a kérdést az aktuális Politikatudományi Szemlében Kaszab Márton közgazdász. És ez a kérdés nem is csak a magyar politikában fel-felzendülő euroellenesség miatt aktuális, hanem amiatt is, mert David Cameron még 2013-ban határozott ígéretet tett: amennyiben a konzervatívok élén megnyeri a 2015-ös választást, két évre rá népszavazást ír ki arról, maradjanak-e az EU-ban a britek.  Cameron a többi euroszkeptikusra rímelve azt állítja: hazája túl sokat ad fel függetlenségéből a brüsszeli intézmények javára. 

Kaszab viszont azt mondja: az eurokratákkal és a bürokráciával kapcsolatos kifogások közismertek, de azt igenis érdemes megvizsgálni, vajon a deklarált függetlenség mennyiben válik tényleges függeltenséggé, ha egy adott ország elhagyja az Európai Uniót.

Az azért mindenki számára egyértelmű, hogy az EU-ból való kilépés nem jelentheti az uniós országokkal való gazdasági kapcsolatok lazulását – ez egy Nagy-Britanniához (vagy éppen Magyarországhoz) hasonló nyitott gazdaság esetében evidens. Tehát az együttműködést folytatni kell, csak új alapokon. Az EU-ból kimaradó nyugat-európai országok példái azt mutatják, ez akár működhet is – kérdés, milyen áron.

A norvég faxdemokrácia

Norvégia – Izlanddal és Lichtensteinnel együtt – az Európai Gazdasági Térség (EEA) nevű intézményen keresztül tartja fent a kapcsolatot az EU-val. Ez egy állandó intézmény, melyen keresztül az ország tagjává válik a gazdasági közösségnek – azaz a belső piacokon a norvég áruk és szolgáltatások lényegében versenyhátrány nélkül lehetnek jelen –, kimarad viszont a vám- és a kereskedelmi politikából. Ez a kint is vagyok, bent is vagyok állapot első pillantásra vonzónak tűnik, a szemezgetésnek viszont megvan az ára: a mostanában sokat emlegetett Norvég Alapon keresztül hozzá kell járulnia az uniós forrásokhoz, ráadásul az EEA-tagság előírásainak megfelelően az uniós joganyag mintegy 75 százalékát át kell vennie – méghozzá automatikusan.

Jens Stoltenberg miniszterelnök saját országának helyzetére a „faxdemokrácia” jelzőt alkalmazta, mivel Norvégia lényegében mérlegelés nélkül kénytelen alkalmazni a Brüsszelből kipostázott új szabályokat. Ha ezt nem teszi, akkor megszűnik az EEA-tagsága, és vele együtt az európai piacokra való egyszerű belépés lehetősége. A döntések befolyásolására Norvégiának csak diplomáciai és lobbilehetetőségei vannak, ami azért nem ugyanaz, mintha a szövevényes uniós döntéshozatal minden szintjén ott ülnének az emberei.

A modellben mindazonáltal vonzó, hogy Norvégiának lehetősége van a kivétel kérésére (ez az opt-out), amivel a part menti olajkitermelést érintő vagy a halászati ügyekben él is. És ez azért fontos, mert a norvég gazdaság relatíve kicsi (egy gazdag, de csak ötmilliós országról van szó) és kétfókuszú: a halászat és a szénhidrogén-kitermelés határozza meg szerkezetét. Más ügyekben azonban tehetetlen, és a statisztika azt mutatja, lényegében soha nem kér kivételt.

A svájci guillotine

Svájc 1972 óta áll szabadkereskedelmi megállapodással az EU-val, a jelenleg 120 élő megállapodások mindegyike kétoldalú, azaz politikai mérlegelés és döntés előzi meg. Svájcnak is érdeke az óriási uniós piacra való bejutás, de ehhez mindig újabb szabványokat, elismerési tanúsítványokat és jogszabályokat kell harmonizálnia. A kétoldalú (diplomatául mondva: bilaterális) jelleg azt jelenti, hogy Svájc és az EU elvileg egyenrangú félként tárgyalnak, és a svájci bázisdemokráciából adódóan – Norvégiával ellentétben – a döntések demokratikus mérlegelése sem marad el.

A hagyományosabb döntéshozatal azonban lassabb is, az ügyeket – állandó intézmények hiányában – nem tudják olyan dinamikusan és gyorsan elintézni, mint Norvégia esetében, és minden egyes változás komoly egyeztetéseket igényel. Azaz a Brüsszellel való alkukényszer nemhogy csökkenne, de az ügyek és részletkérdések szaporodásával az egyre intenzívebbé és sürgetőbbé válik.

Ráadásul a kétoldalú megállapodások többsége nem egy-egy kérdésről köttetik, hanem kérdéscsomagokról, és az ún. „guillotine-klauzulá”-nak megfelelően ha az egyik kérdésben nincs megegyezés, akkor a többi is borul. Azaz Svájcnak nem engedik meg, hogy szemezgessen, mit szeretne és mit nem.

Svájc ráadásul értelemszerűen – a schengeni határrendészeten kívül – nem képviselteti magát az uniós intézményekben, így kevés ráhatása van a belső folyamatokra. Viszont diplomáciailag így mégis csak egy 500 milliós tömb alkudozik egy nyolcmilliós országgal, és ez az erőfölény a döntésekben érezteti is a hatását.

A török előszoba

A harmadik lehetséges EU-n kívüli modell Törökországé, mely a leglazább szálakkal kötődik az EU-hoz, de mégiscsak élvezi a vámunió előnyeit, és léteznek egyéb oktatási, tudományos és munkavállalási kétoldalú megállapodások is. A török modell azonban Kaszab szerint nem releváns, mivel Törökország jelenlegi állapotát csak az elhúzódó uniós csatlakozás előszobájának tekinti.

Kaszab elég meggyőzően bizonyítja, hogy még az egykori gyarmatait összefogó Nemzetközösséget maga mögött tudó Nagy-Britannia is paradox helyzetbe kerülne az Európai Unióból való kilépéssel: ahelyett, hogy nőne a függetlensége, a mainál sokkal intenzívebbé válna a Brüsszellel való alkukényszer, és gyengülne az uniós döntésekre való ráhatása – miközben ezek a döntések továbbra is érintenék őt. A B terv az lehetne, ha a brit gazdaság az EU-n kívülre helyezi a súlypontját, de ez illúzió – vagy az Észak-atlanti Szabadkereskedelmi Megállapodáshoz (NAFTA) csatlakozva brutális amerikai függőséget eredményezne.