Aladár, Álmos
2 °C
12 °C

2008: a feudalizmus vége Európában

2008.12.27. 08:05
Az aprócska brit Csatorna-sziget, Sark lakói áprilisig a feudalizmus legklasszikusabb formája szerint éltek. Egy multimilliárdos sajtómágnás testvérpár azonban vitába keveredett a hűbérúrral, és harcot indított a demokráciáért. A decemberi választáson azonban vereséget szenvedtek, és most a sziget tönkretételével fenyegetőznek. Ez nem szép dolog, de mégiscsak történelmet írtak.

Ha már a címben lelőttük a poént, elárulhatjuk, hogy a feudalizmus, ez a jellemzően középkori államforma 2008. április 8-án szűnt meg létezni Európában. Ekkor dőlt el, hogy a francia partoknál fekvő apró sziget, a brit korona fennhatósága alá tarozó Sark az Európai Emberi Jogi Charta követelményeinek megfelelően átáll a képviseleti demokráciára.

Mi is az a feudalizmus?

Sark szigete 1066-tól, Normandia és Anglia egyesülésétől tartozik a brit korona uralma alá. a középkor nagy részében a sziget lakatlan volt, a koraközépkor szerzetesközösségei után évszázadokon át csak a La Manche forgalmát megsápoló kalózok használták rejtekhelyként és támadásaik bázisaként. Éppen ezért döntött úgy a XVI. században a legendás angol királynő, a brit nagyhatalmat megalapozó Erzsébet, hogy a közeli Jersey szigetének jogot ad Sark betelepítésére. Sark alapítólevele szerint a helyi földesúrnak, a szeniornak negyven fős hadsereget kell állandó jelleggel a szigeten állomásoztatnia és biztosítani kell, hogy a kalózok ne használhassák bázisul.

Ezt pedig a kor hagyományai szerint hűbéri rendszerben biztosították: A szenior 39, egy család eltartására alkalmas birtokrészt hasított ki sajátjából, amit aztán a neki katonai szolgálattal tartozó hűbéreseknek adott. Ezután mindenki boldogan élt egészen a XX. századig, amikor is a történelem megérkezett a szigetre.

Az egész az I. világháborúval kezdődött, igaz, akkor csak a sziget legmagasabb pontján álló szélmalom vitorláit kellett leszerelni stratégiai okokból. 1922-ben viszont már a társadalmi változások szele is megcsapta a szigetet.

Egészen addig a feudális hagyományoknak megfelelően a sziget önkormányzatában, a Cheurs Pliaidsban csak a negyven hűbéres - a szenior és 39 bérese - képviselte magát, és döntött a sziget ügyeiben. Akkortól 12 fős delegáció képviselhette a sziget többségi lakosságát.

Két megszállás ötven év alatt

1940-45 között a sziget német megszállás alatt volt, utána viszont minden visszatért a régi kerékvágásba. A társadalmi békét semmi sem tudta megrázni, sem Nagy-Britannia csatlakozása az Európai Közösséghez, sem Margaret Thatcher gazdasági megszorításai, semmi.

Illetve egyvalami mégis. 1990-ben egy munkanélküli francia atomfizikus, André Gardes egy automata fegyverrel felszerelkezve megkísérelte lerohanni a szigetet. Partraszállása éjszakáján plakátokat helyezett el mindenfelé, melyben kihirdette, hogy másnap délben átveszi a hatalmat a szigeten. Az invázió komikus véget ért, Gardes egy padon ücsörögve várta a delet, tisztogatta fegyverét, majd amikor éppen tárat cserélt, a sziget egyik önkéntes rendőre letartóztatta.

De a XXI. század elején a brit uniós tagság mégis lépéskényszerbe hozta a sziget urait. Az Európai Emberi Jogi Charta, melynek Nagy-Britannia is aláírója, ugyanis megköveteli, hogy az aláíró államok lakói politikai képviseletet kaphassanak.

Lassú átállás

2000. óta a Cheurs Pliaids túlfeszítettnek semmi esetre sem nevezhető tempóban dolgozott az alkotmányos reformokon. Ha rajtuk múlna, valószínűleg még várhatnánk a történelmi pillanatra, hiszen először 2006-ban szavaztak egy reformtervezetről: 25:15 arányban úgy döntöttek, hogy az addig negyven örökletes és 12 választott képviselőből álló testületet egy 28 tagú, fele-fele arányban örökletes és választott tagokból álljon.

Ekkor lépett a színre Nagy-Britannia talán legbefolyásosabb multimilliárdos testvérpárja, a két Barclay. A Barclay-fivérek - nem a bankárok, hanem a Daily Telegraphot, illetve a Spectator és a Scotsman magazinokat birtokló sajtómágnások - ugyanis komoly vitába keveredtek Sark szeniorjával. Barclay-éké ugyanis a szomszédos Brecque szigete, ami Sark szeniorja szerint amúgy a szigethez tartozik. A kvázi birtokvita (kvázi, hiszen azt a szenior nem vonta kétségbe, hogy a terület tulajdonosai Barclay-ék, csak úgy gondolta, hogy a sziget az ő joghatósága alá tartozik) eredményeként Barclay-ék saccra 1,8 milliárd fontos vagyonukkal a demokráciapárti kampány élére álltak.

Talán ezért is lehetett, hogy a Cheurs Pliaids 2006-os döntése után tartott közvélemény-kutatáson (mivel a szigetnek összesen hatszáz lakója van, gyakorlatilag véleménynyilvánító népszavazáson) 56:44 arányban a teljes egészében választott képviselőtestület hívei győztek.

2006. október 4-én a Cheurs Pliaids elfogadta, hogy a következő testület 28 választott képviselőből álljon, de a döntés végrehajtását 2007. januárjában felfüggesztették, mivel az alkotmányos változást 4/5-ös többséggel kellett volna támogatnia a sziget lakóinak. Új javaslat készült, hogy a testület 16 hűbéresből és 12 választott képviselőből álljon, ezt azonban elutasította a brit koronatanács, amely végül a 28 választott képviselős modellre szavazott. A hűbéresek 2008. április 8-án végül elfogadták a javaslatot, december 10-én pedig meg is tartották Sark történelmének első, teljes mértékben demokratikus képviselőválasztását.

Ha bajban vagy, kiáltsd: Haro!

A választáson 57 jelölt, Sark lakosságának 9,5 százaléka indult. A végeredményt többszöri újraszámlálással tudták csak megállapítani - egy hatszáz lakosú szigeten nyilván csak pár szavazat dönthetett a képviselői helyekről. Nagy meglepetésre a 28 megválasztott képviselőből csak öt demokráciapárti, 23-an a régi hűbéri rendszer hívei.

Az eredmények mély csalódottsággal töltötték el Barclay-ékat, akik nem bizonyultak nemes vesztesnek. Az eredmények ismertetése után bejelentették, hogy minden sarki vállalkozásukat megszüntetik, és a bejelentés napján el is kezdték szállodáik, boltjaik bezárását. Ezzel Sark történetének egyik legsúlyosabb gazdasági válságát robbantották ki, hiszen vállalkozásaik száz helyinek, a lakosság egyhatodának adnak munkát. "Ők kezdték ezt az egész demokrácia dolgot, most meg elégedetlenek, mert nem nyertek" - reagált döntésükre Diana Beaumont, a sziget szeniorjának, John Michael Beaumontnak a felesége.

Barclay-ék valóban viselkedhettek volna úriasabban is. Például kiálthattak volna harót. A sziget egyik ősi jogszabálya ugyanis még a normand nagyhercegség korából való. Ha valaki úgy érzi, jogait sérelem érte, védelmet kérhet. Csak tanúk előtt el kell szavalnia franciául a miatyánkot, majd azt kell kiáltania: Haro, haro haro! Siess a segítségemre, hercegem, ártanak nekem! Ha ezt megtette, minden ellene irányuló tevékenységet szüneteltetni kell addig, amíg a helyi bíróság meg nem hallgatja és ítéli az esetet. Utoljára 1970-ben kiáltott valaki harót, egy falépítés miatt.

A cikk nem jöhetett volna létre a Wikipedia nélkül.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!