Bekeményít az Európai Unió

Az Uganda és Ruanda között zajló ocsmány konfliktus csak egyike a tulajdonképpen megszokott, ilyen-olyan nyugat- és közép-afrikai háborúknak, noha - a szélesebb kongói háború részeként - feltétlenül a durvábbak közé tartozik. A vagy öt éve zajló konfliktus a többihez hasonlóan számtalan nemzetközi beavatkozást, közvetítési kísérletet, béketárgyalást megért már. A helyzet most annyiban sajátos, hogy amikor Joveri Museveni ugandai elnök kedden nemzetközi segítséget kért az előrenyomuló ruandaiak megállítására, akkor nem az ENSZ-hez, Amerikához vagy akár a volt gyarmattartó britekhez fordult - hanem az Európai Unióhoz.

Museveni konkrétan arról akarta meggyőzni az ilyesmivel hagyományosan nem annyira foglalkozó EU-t, hogy küldjön katonákat Északkelet-Kongóba (ahol a ruandaiak és az ugandaiak ölik egymást). Az Uniónak ráadásul nem bevonulnia kellene, mindössze megerősítenie csapatait, amelyek már amúgy egy ideje a helyszínen tartózkodnak, azzal a céllal, hogy véget vessenek egy északkeleti tartományban folyó tömeggyilkosságnak, mielőtt a résztvevők nagyon belemelegednének.

Több mint gazdasági közösség

Ez új. Az Európai Unió, ami ugyan már egy ideje több mint egyszerű gazdasági közösség, alapvetően eddig távol tartotta magát olyan helyzetektől, ahol esetleg lövöldözésre kerülhet a sor - vagy akár csak kényesebb külpolitikai kérdések merülhetnek föl. Noha az Unió ma már a tagállamok helyett tárgyal és szerepel többek között egészen masszív pénzeket érintő külkereskedelmi kérdésekben is, a nyers külpolitizálás, ne adj Isten a fegyveres akció hagyományosan a tagállamok hatásköre volt.

Eddig. Ma az Európai Uniónak - ami jogilag nem is állam, csak egy nemzetközi szervezet - katonái vannak Macedóniában, békefenntartóként (rendesen, a kék-sárga zászló alatt), rendőri erői Boszniában (ahol a nem olyan távoli jövőben szintén átvehetik a békefenntartást a NATO-tól) és szintén békefenntartó csapatai Északkelet-Kongóban. A múlt hét végén még arról is szó volt, hogy az EU esetleg Amerikával közösen avatkozhat be a szintén polgárháborúba süllyedő Libériában (Nyugat-Afrika), bár ezt uniós illetékesek később valószínűtlennek nevezték. Noha ezek az erők nem egy állandó EU-hadsereg részei - ilyesmi nincs -, hanem ad hoc dobják össze őket a tagállamok, amikor hí a közös haza, a változás bámulatos.

"Kicsit image-építés is ez" - mondja az Indexnek egy uniós diplomata az új akciókról. "Az iraki fiaskó után demonstrálnunk kellett, hogy Európának megvan a politikai akarata és a képessége is ehhez a munkához. Az effektív katonai képességek eddig is léteztek, most itt az ideje, hogy megmutassuk őket."

Hogy perspektívában lássuk a dolgot: míg alig néhány évvel ezelőtt a külpolitika - hát még a védelempolitika - semmilyen érdemi szinten nem volt az Unió hatásköre, addig az EU-nak hamarosan saját külügyminisztere és egy hatvanezer fős gyorsreagálású hadteste lesz, amely elvileg hatvan napon belül bevethető lesz a világ bármely részén, akár három hónapig tartó békefenntartó, béketeremtő vagy humanitárius akciókra. Szó van egy saját katonai főparancsnokság létrehozásáról is, amely a NATO-tól függetlenül működhetne.

Izmosan

Az iraki válság óta az EU egyébként is markánsabb, izmosabb külpolitikát követ: ennek legjobb példája a nemrég még elképzelhetetlen kongói beavatkozás (a macedóniai békefenntartás egy dolog, mégiscsak itt van a szomszédban). Tanulságos az atombomba építésével gyanúsított Iránnal szembeni határozott fellépés is (ami még az amerikaiakat is meglepte). "Az Európai Unió kül- és biztonságpolitikájában kezd elmozdulni az Egyesült Államok világlátása felé, noha természetesen vannak lényeges tartalmi és főleg megközelítésbeli különbségek" - mondja Marius Vahl, egy biztonságpolitikai szakértő a brüsszeli Európai Politikai Tanulmányok Központjában.

Mindez lassan hivatalos formát is ölt. A tagállamok vezetői a múlt heti szaloniki csúcstalálkozón előzetesen rábólintottak az Unió formálódó biztonságpolitikai stratégiájára, amely szerint Európát a nemzetközi terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek elterjedése fenyegeti leginkább. Míg az EU vezetői továbbra is az összehangolt diplomáciai fellépést, valamint az ENSZ szerepének tiszteletben tartását nevezték a legfontosabbnak, végső esetben nem zárkóznának el az erőszak alkalmazásától sem. Különösen a tömegpusztító fegyverekkel foglalkozó határozott stratégia kellemesen meglepte Washingtont is, ahol már-már kezdték leírni a "gyáva és nyápic európaiakat". "Megkockáztatom, hogy a biztonságpolitikai doktrína egy picit az amerikai közönségnek is szól" - mondja Marius Vahl.

Nem szuperállam

Az EU nagyobb aktivitása ezekben a hagyományosan nemzetállamokra tartozó kérdésekben nem jelenti azt, hogy a tagállamok elveszítenék ellenőrzésüket az Unió felett. Ezután sem "Brüsszel" fogja megszabni a követendő irányt: a kül- és biztonságpolitikában mind a 25 állam továbbra is vétóval fog rendelkezni, vagyis semmiről nem lehet dönteni valamennyiük egyetértése nélkül. Egyszerűen több a közös vállalás.

Ez valószínűleg még egy ideig így is marad: az államoknak nincsen gyomruk az ennél sokkal szorosabb közösködéshez. Az EU reformjával megbízott Konvent, amely júniusban fejezte be munkáját, jelentős része azt akarta, hogy ezen a területen is többségi szavazással döntsenek a tagállamok, de ez fönnakadt a kormányok nagy részének ellenkezésén. "Noha a föderalisták számára ez volna a kívánatos, a gyakorlatban még hosszú ideig nem reális, hogy a külpolitikában megszűnjön a nemzeti vétó" - mondta akkor Szent-Iványi István, az Országgyűlés egyik küldötte. A már idézett Marius Vahl szerint "az európaiak lehetnek még ennél sokkal keményebbek is, de ehhez sok idő kell. A közös európai védelempolitika kiépítése lassú, lépésről-lépésre történő dolog. De legalább érdemben belekezdtek."