Aki AIDS-es, nem lehet szlovák

A magyarországi szlovákok számát az önkormányzat száz-száztízezerre becsüli, a népszámlálási adatok szerint viszont 2001-ben 17 693-an vallották magukat szlovák nemzetiségűnek és 11 817-en szlovák anyanyelvűnek.

A különbség adódhat abból, hogy Közép-Európában sokan zsigerből hárítják el az ilyen kérdéseket és vallják magukat a többséghez tartozónak, vagy egyszerűen nem tartják fontosnak a színvallást.

A rendszerváltás előtt még fordított volt a helyzet, vagyis jóval többen mondták, hogy szlovák az anyanyelvük. (1980-as adatok szerint 9 101 ember mondta magáról, hogy szlovák nemzetiségű és 16 054-en azt, hogy anyanyelvük szlovák.)

A legtöbb hazai nemzetiségre jellemző, hogy a rendszerváltás óta az identitástudatuk erősebb, mint az anyanyelvhez való kötődés. Sokan szégyellik is a nyelvüket, mondván, ők nem olyan szlovákot beszélnek, mint a szlovákiaiak, ők csak tótul beszélnek. Sokan nem is tudják, hogy az ő nyelvük is szlovák, még ha nyelvjárás is.

Szlovákia függetlenségével, az anyaország gazdasági sikereivel, a szlovák jégkorong-válogatott világbajnoki címével, valamint a kisebbségi önkormányzati rendszer bevezetésével is erősödött az identitástudat.

A magyarországi szlovákok helyzete egészen más, mint a szlovákiai magyaroké: nem csupán nyolcvan éve számítanak kisebbségnek, nem lettek elszakítva az anyanemzetüktől. A magyarországi szórvány szlovákság háromszáz éve került Magyarországra, amikor nem volt még szlovák nemzetté válás, és egy országon belül mozgott, az északi vármegyékből jöttek a déliekbe.

A Szlovákiához való kötődés nem alakulhatott ki, inkább a helyi identitás – csabai szlovák, pilisi szlovák – erősödött. Az első világháború után, Csehszlovákia megalakulásával a hazai szlovákságnak semmilyen kapcsolata nem volt az anyaországgal, mert Horthy idejében a magyarosításra törekedett az állam, nem volt iskola, anyanyelvű misézés, a neveket magyarosítani kellett.

A magyarországi szlovákság egyik legnagyobb sérelme a parlamenti képviselet hiánya. Az Alkotmányból ugyan nem vezethető le a kisebbségek kötelező országgyűlési képviselete, az 1993-as kisebbségi törvény azonban megteremtette ezt a jogot. Kállai Ernő kisebbségi ombudsman legutóbb december elején hívta fel a mulasztásban lévő Országgyűlés pártjait, hogy világosan mondják ki: akarnak-e kisebbségi képviseletet a Parlamentben. (A környező országok közül Romániában biztosítanak automatikus képviseletet a kisebbségeknek. Tizennyolc plusz tagja van így a parlamentnek, a zsidóktól az olaszokig, romáktól a macedónokig, albánoktól a lipovánokig, a részletes listát lásd itt>>>)

A kisebbségi önkormányzat hetilapja finanszírozási gondokkal küzd, a közszolgálati televízióban heti 25 perces műsoridejük és egy ismétlésük van, a közszolgálati rádióban pedig naponta két óra az adásidő.

A szlovákiai közszolgálati televízió egyik magyar szolgáltató csomagjában sincs benne, a TA3 nevű szlovák hírtévé viszont nálunk is fogható, és a szlovákok lakta területeken nem is kell érte külön fizetni, ha igényli a helyi önkormányzat.

Magyarország ott tesznek ki kétnyelvű helységnévtáblát, ahol kéri a helyi kisebbségi önkormányzat, vagyis nincs számarányhoz kötve, mint Szlovákiában. Ha a két ország között valamilyen feszültség adódik, akkor előfordul, hogy leszerelik vagy spray-vel lefújják.

Ha feszült a viszony, akkor a magyarországi szlovákok nem állnak automatikusan a szlovákok oldalára, inkább a távolságtartás a jellemző. A konkrét ügyekben a szlovák álláspont nem igazán jut el hozzájuk (a TA3-at elég kevesen nézik), az ügyek úgy csapódnak le náluk, hogy például a Malina-ügy vagy a fradisták pozsonyi megverése után többen hívják fel ismeretlenül a hazai szlovák kulturális intézményeket, önkormányzatokat és felelősségre vonják a telefonközpontost, hogy mit csináltok ti a magyarokkal.

A pozsonyi kormányok és a határon túli szlovákok viszonya folyamatosan változott az 1993-as függetlenné válás óta. Vladimír Meciar a kisebbségi önkormányzatokat a magyar kormány csatlósának tartotta, és inkább a civil szervezeteket támogatta. A civilek felől több támadás is érte akkoriban az önkormányzatot, mondván a magyar állam az önkormányzatoknak adja a pénzt és el akarja lehetetleníteni a civileket.

Mikulás Dzurinda idején a szlovákiai magyar párt a koalíció tagja volt, és a két kisebbség vezetői között intenzívebbek lettek a kapcsolatok. Az önkormányzati finanszírozás normalizálódott ugyan, a Pozsonyból érkező támogatás azonban jóval kevesebb volt. A kisebbségi szlovákok kérték, hogy Szlovákia hozza létre a határon túli szlovákok hivatalát, ez azonban már csak a Fico-kormány idején állhatott fel.

Az új, nemzetinek nevezett kormány, aminek Meciar pártja mellett a magyarellenes Ján Slotájé is tagja, a támogatás összegét is megemelte.

A magyarországi szlovákok nem lehetnek szlovák állampolgárok is, erre csak az egykori disszidenseknek van lehetőségük, a legutóbbi választáson ők már szavazhattak is. A magyarhoz hasonló szlovákigazolvány viszont 1997-től létezik, igaz, csak százan váltották ki, mert túlzottan bonyolult és költséges volt, például AIDS-szűrésre is el kellett menni. Sok magyarországi szlováknak nehézségekbe ütközik bizonyítani a nemzetiségét, mivel nálunk nem kellett feltüntetni a hivatalos okmányokban a nemzetiséget, nem úgy, mint Csehszlovákiában.

A szlovákigazolvány nyújtotta kedvezmények sem jelentettek sokat az itt élőknek, mivel ezzel hosszabb ideig tartózkodhattak Szlovákiában, könnyebben vállalhattak munkát vagy tanulhattak az anyaországban. (Romániában és Szerbiában viszont ezrek váltották ki; a vajdaságiak a délszláv háború következményei és a NATO-bombázás elől menekülhettek Szlovákiába, a romániaiak pedig szociális okokból költöztek el otthonról.)

A magyarországi politikusok határon túli nem hivatalos vagy félhivatalos túrázásaihoz hasonló utak nem jellemzik a szlovák politikusokat. Jellemző, hogy a mostani kormánykoalíció politikusai ellenzékiként egyszer sem jöttek meglátogatni kisebbségi sorban élő testvéreiket, de a pilisszántói szlovák nyelvi laboratóriumot a kilencvenes években még maga Ján Slota adta át.