Kétszázezer szerb vághat neki a Vajdaságnak

Az ENSZ koszovói különmegbízottja február 2-án ismerteti a hivatalosan Szerbiához tartozó volt jugoszláv tartománnyal kapcsolatos terveket Belgrádban és Pristinában. A szerbek az elszakadást, az albánok a korlátozott függetlenséget tartják elfogadhatatlannak, a koszovói rendőrség pedig rendkívüli akciótervvel készül a tervezet pénteki kihirdetésére. Most arra voltunk kíváncsiak, hogy mivel jár a Nyugat-Balkánon az ENSZ-döntés. (Az írás következő részében a nagyhatalmak szempontjából vizsgáljuk meg a koszovói kérdést.)

– Milyen hatással lehet Szerbia belpolitikájára és a szerbségre, ha Koszovó függetlenné válik? – kérdeztük A. Sajti Enikőtől.

– Szerbia nehéz tavaszra számíthat. Ha abból indulunk ki, hogy a szerbeket mély érzelmi szálak fűzik Koszovóhoz, akkor nem tarthatjuk kizártnak a heves függetlenségellenes tüntetéseket, sőt etnikai zavargásokat sem. Ne feledjük, Szerbia jelenlegi területének 15 százalékát veszítheti el.

Bonyolítja a helyzetet, hogy a nemrég népszavazással elfogadott új szerb alkotmány – amely a magyarság szempontjából nem lebecsülhető pozitívumokat is tartalmaz – Koszovó tartományt "Szerbia elidegeníthetetlen részének" nyilvánította. Ez, ma már nyilvánvaló, lehetetlenség. A kérdés csak az, hogy az alkotmány ezen passzusát mire tudják, mire akarják majd felhasználni a szerbiai politikai erők.

A tartomány függetlenségének várható nemzetközi elismerése minden bizonnyal az ott élő 200 ezer szerb elmenekülésével jár majd, ami komoly további hatást gyakorol a Vajdaság etnikai viszonyaira. Két vonatkozásban is: a koszovói szerb menekülteket a Vajdaságban fogják elhelyezni, illetve a mára jelentős lélekszámcsökkenést elszenvedett vajdasági magyarok Szerbia legnagyobb kisebbségévé válnak.

– Belgrádnak elég lehet az esetleges függetlenség lenyeléséhez az EU ígérete a társulási szerződés felújításáról?

– Borisz Tadics államfő, mint ismeretes, megkezdte a szerbiai politikai pártokkal a kormányalakítási tárgyalásokat, és Belgrádba érkezett a rendezést "lenyeletni" hivatott EU-trojka. Az ezzel kapcsolatban napvilágot látott friss nyilatkozatok azonban nem sok jót ígérnek. Nemcsak a radikálisok tartották szükségesnek ismételten leszögezni, hogy nekik elfogadhatatlan az ország területének megcsonkítása, Draskovics külügyminiszter egyenesen nemzetközi erőszakról beszél, a leköszönő Kostunica pedig kijelentette, hogy mivel kormánya már csak technikai értelemben kormányoz, nem fogadja Martti Ahtisaari különmegbízottat február 2-án.

A Demokrata Párt alelnöke ugyan hangsúlyozta, hogy a kormányalakítási tárgyalások kulcskérdése a stabilizációs és a társulási tárgyalások folytatása, valamint az uniós csatlakozás, de sietett hozzátenni, hogy folytatni kell a Szerbia területi egységének megőrzésére tett erőfeszítéseket. A kis liberális pártot leszámítva tehát egyelőre egyik párt sem hajlandó nyilvánosan felülvizsgálni Szerbia területi egységéről vallott nézeteit.

Ezzel együtt is úgy vélem, a jelenlegi nemzetközi konstellációban Szerbiának nincs más választása, mint a legkedvezőbb feltételeket kicsikarni az EU-ból és lenyelni a "forró krumplit". Az adott feltételek között kormányt is csak azok a pártok alakíthatnak, amelyek úgynevezett Európa-szimpatizánsok. Úgy látom, az európai közösség ma elszántabb, mint valaha: Szerbiát "domesztikálni" kell, ellenállása nem ingathatja meg a térség stabilitását. És ami nem lényegtelen: ezt már nem blokáddal, politikai karanténnal akarják kicsikarni, hanem áldozni is hajlandók erre.

– Az esetleges koszovói függetlenség nem erősítheti-e fel a boszniai szerb és a hercegovinai horvát elszakadási törekvéseket?

– Azzal szerintem minden komoly politikus és elemző tisztában van, ha lazul Bosznia-Hercegovina nemzetközi ellenőrzése, ezek a problémák ismét felszínre kerülhetnek. Az ENSZ főmegbízott jelenleg kemény kézzel képes gátat szabni az esetleges ilyen politikai törekvéseknek. A jövő azonban tartogathat meglepetéseket. Koszovó függetlensége lehet hivatkozási alap, belátható időn belül azonban a nemzetközi erők a nehezen kialakított keretek megőrzésében érdekeltek. Rövid távon tehát én ezzel a veszéllyel nem számolok.

– A Montenegró elszakadásakor készült interjúban beszéltünk arról, hogy Tito miként igyekezett erősíteni a koszovói tudatot. Mit jelentett ez a gyakorlatban?

– Ez elsősorban Koszovó tartományi, lokális-területi autonómiájának felerősítésében öltött testet, ami egyébként az akkori Jugoszlávia belső legitimációs válságával és útkeresésével függött össze. Miután az országot összetartó centralizmus és a nemzetek feletti jugoszlávizmus eszméje csődöt mondott, kísérletet tettek az ország decentralizációs átszervezésére, ez volt az 1974-es alkotmány, illetve az állam multietnikus, multikulturális jellegének elismerésére. Ez együtt járt a szerb és az albán nacionalizmus pozicionális megerősödésével, megerősítésével.

– Kialakulhat-e a koszovói albánokban egy koszovói nemzettudat, vagy hosszú távon elkerülhetetlen az Albániával való egyesülés felvetése?

– Szerintem már ma is létezik a területhez kötődő úgynevezett lokális koszovói albán nemzettudat. Ma a Szerbiától való elszakadás annyira leköti a koszovói albán kulturális és politikai elit gondolkodását, hogy az Albániához való viszonyuk jórészt homályban marad. Jó tudnunk azt is, hogy a Nagy-Albánia-gondolat eszmetörténetét, mert azért ilyen is van, ez idáig az igencsak elfogult szerb történészek dolgozták fel.

Ma egyébként nincs olyan nemzetközi erő, amelyik támogatná az egyesülést. Emlékezzünk rá, hogy a koszovói kérdés megoldásának irányelveit a nagyhatalmak úgy fogalmazták meg, hogy "Koszovóban nem állíthatók vissza az 1999 előtti állapotok, Koszovó nem osztható fel, és Koszovó nem csatlakozhat egy másik országhoz vagy annak bármely részéhez". Tudomásom szerint a nagyhatalmak ezen álláspontja ma sem változott.

Tehát az úgynevezett kis német egység mintájára, amely Ausztriát kizárta az egységes német államból, a Balkánon a kis albán egység fog megvalósulni, ami két albán etnikumú országot tételez. A hosszabb történelmi folyamatok jellege azonban olyan, hogy két szót egy történész felelősen nem mondhat ki: azt, hogy soha, és azt, hogy örökké.

– Miért nem vonzó annyira az Albániával való egyesülés gondolata a koszovói albánok körében?

– Egyrészt Koszovó sohasem tartozott Albániához, történelmileg tehát nem alakulhatott ki az egy államhoz való tartozás mélyen gyökerező tudata. Mint ismeretes, 1912-ben az oszmánoktól Szerbia foglalta el "Dél-Szerbiát", azaz Koszovót, és ilyen vagy olyan formában, de azóta is Jugoszlávia, illetve Szerbia része.

Divatos érvként szokták emlegetni az Albánia és Koszovó közötti jelentős gazdasági, életszínvonalbeli és részben kulturális különbségeket is. Ha utalunk is erre, ne feledjük: ez jórészt a múlté. Ma Koszovó gazdasága is romokban hever. A tartomány kétmilliós lakosságának (90 százaléka albán) fele 27 év alatti, és 44 százalékos a munkanélküliség. A GDP 23 százalékát különféle külföldi adományozók adják össze, 15 százaléka külföldön élő koszovói albánok adományaiból származik, a maradék 62 százalék egy részét az Európai Unióból érkező rendkívüli segélyek alkotják, de nem hanyagolható el a kábítószerkereskedelem gazdasági szerepe sem. A valóságos termelésből származó adatok nincsenek.

– Nem félő, hogy a koszovói albánok az esetleges függetlenségük elnyerése után újabb célt keresnek maguknak, és albánok lakta macedóniai vagy szerbiai területeket akarnak elszakítani?

– De igen. Koszovó függetlenségének elismerése, még ha annak ellenőrzését a tervek szerint az EU veszi is át, Pandora szelencéjét nyithatja fel világszerte, állítják sokan nemcsak a világban, de Szerbiában és Macedóniában is. Ma a hivatalos Macedónia ugyanakkor megpróbál örülni a koszovói helyzet akár függetlenség árán történő tisztázásának is, mivel szerintük ez legalább világos, az eddiginél jóval stabilabb viszonyokat teremt a térségben.

Sok jel mutat arra, hogy ebben térségben az emberek ma elsősorban rendre, nyugalomra, kiszámíthatóan működő államra vágynak, és azok a politikai erők, amelyek ezt biztosítani tudják, a korábbinál jóval nagyobb támogatásra számíthatnak. Mint ismeretes, ezt a folyamatot nemzetközileg is igyekeztek felerősíteni azzal, hogy a Koszovó függetlenségére vonatkozó döntést a január 21-ei szerbiai választások utánra halasztották. Még a Balkánon is volt példa arra, hogy a szeparatista mozgalmak megfelelő nemzetközi és belső feltételek szerencsés egybeesése következtében marginalizálódtak.