Koszovó: hatszáz éves történet

Koszovó a szerbek mártíromságának jelképe. Az 1389-ben a törökök ellen vívott rigómezei csatában elesett Lázár herceg, és a szerbek ötszáz évre elvesztették függetlenségüket. A szerb radikálisok, és kevésbe radikálisok, értelmezésében a prosperáló szerb városok az iszlám uralma alatt és a felszivárgó albánok hatására koszos porfészekké változtak.

Lojális szerbeket telepítettek

A 20. század eleji balkáni háborúk Koszovót - jóllehet a szerbek akkor sem alkottak többséget a tartományban - Szerbia, majd az első világháborút követő békék a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, lényegében Jugoszlávia részévé tették. A két világháború között sok albánt elüldöztek lakóhelyükről és - csakúgy, mint a bácskai és bánáti magyar és sváb településekre - a belgrádi hatalomhoz lojális szerbeket telepítettek.

A titói, testvériséget és egységet hirdető Jugoszlávia az albánt hivatalos nyelvként ismerte el, sőt 1974-ben (Vajdaság mellett) Koszovónak autonómiát adott. Tito életében, a viszonylagos szabadságban és jólétben jelentős etnikai zavargásokra nem került sor, a vezető halála, 1980 után azonban a katonaság tartotta fenn a rendet a tartományban.

Idő kérdésének tűnt

A szerbek jó része addigra, jobb megélhetést keresve, a gazdagabb jugoszláv tagköztársaságokba vagy Nyugat-Európa felé vette az irányt. A szegénységben élő albánok magas születési arányszáma azonban oda vezetett, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évekre a kétmilliós Koszovó tíz százaléka maradt szerb nemzetiségű. A tartomány elszakadása, szomszédságban Albániával és a jelentős albán kisebbséggel bíró Macedóniával, már a nyolcvanas években is csak idő kérdésének tűnt.

A nyolcvanas évek második felében Szlobodan Milosevics az elszegényedett és befolyásolható koszovói szerbeket Újvidéktől Ljubljanáig utaztatva tartott gyűléseket Jugoszláviában, mindenhol a kisebbségben élő szerbek fenyegetettségéről papolva. A rigómezei csata hatszázadik évfordulóját a helyszínen ünneplő Milosevics lényegében hadat üzent Jugoszlávia nem szerb nemzetiségű lakosainak.

És jöttek a fegyverek

A kilencvenes évek első felének balkáni háborújából Koszovó kimaradt. Az albánok a passzív ellenállást választották: kiépítették saját iskola-, adó- és politikai rendszerüket. A szerbek ezt tudomásul vették, a Jugoszláv Néphadsereget arra használták, hogy Boszniából és Horvátországból mind nagyobb területeket hasítsanak ki.

Fordulatot a fegyverek hoztak. A tiranai jobboldal politikai eszközökkel, pénzzel és fegyverrel támogatta a koszovói albánok fiatalabb nemzedékét, akik egy részétől az illegális drog- és fegyverkereskedelem sem állt távol. Megalakították a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (UCK) és fegyveres harcot kezdtek Nagy-Albánia megalakításáért. A sorozatos merényletek Belgrádot erőszakos fellépésre sarkallták: emberek százezreit üldözték el lakóhelyükről, százakat (esetleg ezreket, a szám máig nem tisztázott), köztük ártatlanokat öltek meg.

Veszendőben a legnagyobb eredmény

A NATO 1999 tavaszán, az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazásával, bombázni kezdte Jugoszláviát. A nemzetközi közösség célja a szerbek etnikai tisztogatásának megállítása volt. A háború után az ENSZ vette át az igazgatást a tartományban, amely hivatalosan ma is Szerbia-Montenegró része. Az ENSZ és az Európai Unió ezen nem szeretne változtatni, habár semmi esély nincs arra, hogy az albánok elfogadjanak egy mégoly laza belgrádi köteléket is. Koszovó státusáról az ENSZ BT dönthet. Csütörtök este végül az ENSZ úgy döntött, hogy nyolc óráig evakuálja misszióját Pristinából, hangzott el az MTV Híradójában.

A 2004 tavaszán kiújuló zavargásokkal az eddigi legnagyobb eredmény, a béke látszik veszendőbe menni. A két népcsoport elkülönülten, egymást gyűlölve, él egymás mellett. Az egykori kétszázezer szerbből, nem hivatalos adatok szerint, huszonöt-harmincezer maradt, akik állandó rettegésben élnek.