Itt csak pokolgépek vannak, meg köcsögök

Csak az egyik gitárját hagyta itt, az ágyneműhuzatot, egy kék-fehér csíkos inget (miért?), meg az öngyújtójával félig elégetett libanoni személyigazolványát a ruhaszárító alatt az erkélyen. Néhány göndör arab betű a 14 évesen készült, ártatlanul mosolygó kis gyermekarc körül, meg az összeolvadt cédrusábrázolás, ennyi maradt utána. Joe, ahogy elnéztem, jó darabig nem jön vissza Bejrútba.

Joe, egy 23 éves libanoni arc, két hónapig a lakótársam volt Bejrút egy viszonylag csöndes és kevésbé szétlőtt negyedében, egy magas házban, kilátással a Földközi-tengerre. Az állandó áramkimaradásoktól eltekintve, valamint attól a ténytől, hogy a ház tele volt macskákkal, és mivel sohasem takarítottak, állandó macskapisiszag járta be, a hely nem volt olyan rossz, bár lehet, hogy az európai újságíró kissé romantikus szemszögéből mindent könnyebb elnézni.

Joe mindenesetre nem így gondolta, és egy hónappal ezelőtt közölte, hogy ő nem bírja tovább, távozik. Stockholmba. Mint elég sok libanoninak, neki is van egy külföldi (francia) útlevele, azzal bárhova eljut, legyen mondjuk Svédország, az valahogy olyan szimpatikus hely, van egy-két haverja is, meg biztosan jók a nők. "23 éves vagyok, gitározni akarok, meg csajozni. De itt csak pokolgépek vannak, meg köcsögök. Le kell lépnem. Te mit tennél a helyemben?"

A nyomasztó rendszerességgel felrobbanó politikusok és újságírók, a fegyverkező milíciákról, közelgő polgárháborúról szóló állandó pletykák, az ideges és erőszakos szomszédok, az alkalmankénti lövöldözések és a palesztin menekülttáborok körül időnként fellángoló brutális harcok fényében nem meglepő, hogy egy fiatal libanoni menekülőre fogja a dolgot. Minden héten hallok valakiről, aki lelép, az Öbölbe, Amerikába, akárhova. Mindenki próbál vízumhoz jutni.

Egy palesztin ismerősöm azon kombinál, hogy elvesz egy új-zélandi lányt, és akkor elhúzhat. Helyzetét nemcsak az bonyolítja, hogy palesztin lévén nincs állampolgársága, de ráadásul egyszer elítélték "ilyen kábítószeres dolgokért". Érdekes módon ő még csak nem is elsősorban a háborús veszélyre, a munka hiányára panaszkodik. Szinte kelet-európai finnyássággal közli, hogy a fő gond az, hogy "nem szeretem az arabokat: provinciális, köldöknéző, a saját seggéből kimászni képtelen társaság. Egyedül a palesztinokat meg a libanoniakat bírom, ők sokkal nyitottabbak, nem olyan beszűkültek".

Menjünk el a hegyekbe, vagy vegyünk egy puskát?

Bejrút ideges, feszült, csöndben figyel. Az elnökválasztást már háromszor elhalasztották, mert a Szíria-párti ellenzék (elsősorban a Hezbollah síita szervezet) és a Nyugat-barát kormánytöbbség nem tud megegyezni, kit válasszanak meg (a parlament szavaz az elnökről). A jelenlegi elnök, Emile Lahoud mandátuma 24-én lejár. Hogy utána mi lesz, ki tudja? Senki, de a biztonság kedvéért többen egyszerűen felköltöztek a hegyekbe, vagy legalább nekiálltak keményen bevásárolni vizet meg élelmet.

Alaposan megugrott a fegyverek iránti kereslet is. Ebben az országban nagy hagyománya van annak, hogy a politikai nézeteltéréseket erőszakkal próbálják meg elintézni. Egy amerikai újságíró, aki 1988 óta van itt, azzal piszkál, hogy jól gondoljam át, honnan akarok internetezni, ha kitör a balhé, mert "ebben a rohadt városban soha nem lehet tudni, hol állnak fel a frontvonalak".

"Mindenki fél, persze, de hát hova menjünk? Fent a hegyekben ilyenkor már hideg van, meg hát itt van a munka, meg itt vannak az iskolák... De egy tuti, 24-én egy lélek sem lesz az utcán" – mondja Charbel, a főpincér egy kis étteremben Bejrút egy élénkebb környékén. Az étterem a nyolcvanas években egy szélsőjobboldali keresztény milícia törzshelye volt, nem messze a frontvonaltól.

"Tudod mi van? Az van, hogy hozzászoktunk" – mondja Núr, az egyetemista, aki pénzügyet tanul a bejrúti amerikai egyetemen. Núr persze nem szokott hozzá semmihez, mert még kicsi volt, amikor a családja kivándorolt az Emírségekbe, és csak most jöttek haza, de mégis, jól kifejezi sokak érzését. Libanonban kisebb-nagyobb megszakításokkal évtizedek óta háború van. Elnökválasztás és néhány bomba? Hja, kérem.

De pénteken azért mégis kisebb pánik tör ki, amikor elterjed a hír, hogy az egyik nyugat-bejrúti palesztin menekülttábor körül a rivális palesztin milíciák között tűzharc robbant ki. A szülők rohannak a suliba a gyerekért. "Kezdődik" – mondja egy kolléga villogó szemekkel, de a balhénak hamar vége van, csak néhány sérülttel. (Van valami szánalmasan ironikus abban, hogy a lövöldözés a Quds téren tört ki. Quds arabul annyit tesz, Jeruzsálem. Egy szétlőtt tér egy szétlőtt városban – a szerencsétlen libanoni palesztin menekülteknek csak ennyi Jeruzsálem jut.)

A libanoni hadsereg mindenesetre semmit nem kockáztat: a napokban egy egész extra hadosztályt vezényeltek Bejrútba, hogy ha esetleg kitörne a balhé az ellenzék és a kormánypártiak között, rendet tudjanak tartani. A baj csak az, hogy ha komoly konfliktusra kerül sor a szunnita-keresztény-drúz kormánykoalíció és a síita-keresztény ellenzék között, akkor nem tudni, hogy a vegyes összetételű hadsereg meg tudja-e őrizni az egységét.

Az amerikaiak meg a franciák ezért elkezdték pénzelni meg felfegyverezni a keresztényekből és szunnitákból álló, a kormányhoz feltétlenül lojális Internal Security Force nevű társaságot, amit az ellenzék csak kormánymilíciának bélyegez. Egy ideje a legújabb SUV-okkal járnak, meg modern francia puskáik vannak. Haha.

Hotelbe zárt parlamenti többség

Lehet, hogy mindenki ideges és fél, de a legjobban az a félszáz ember, akik most a belváros legpuccosabb hoteljében, a Hotel Phoeniciában laknak. Ők a kormánypárti képviselők, nekik kéne megválasztaniuk a következő elnököt – leszámítva, hogy egyenként szedik le őket ismeretlen merénylők, autóbombákkal vagy puskákkal, nyilván, hogy ne menjen olyan egyszerűen az elnök megválasztása (feltehetőleg szír ügynökök, bár pontosan nem tudni). Majdnem elfogyott a kormánytöbbség, mire rájöttek, biztosabb volna betonakadályok mögé húzódni. Úgyhogy most ott ül mind, ki se mozdulnak, majd 23-án, a szavazás napján átviszi őket a katonaság a parlamentbe. Ez a terv.

Az egyik képviselő, aki nem fél, Szamír Franzsié, ő a Nyugat-barát kormánytöbbség tagja. A volt újságíró egy régi keresztény klán tagja, bár elég messze esett a fájától: nyoma sincs benne a vezető maronita családok jobbos arroganciájának, muszlimellenes, nyugati szemmel elég nevetséges fensőbbségérzetének. A "mi civilizáltak és európaiak vagyunk, ők pedig nem" vonal elég ciki egy ennyire elcseszett országban, pláne, hogy a fontosabb családok alapvetően mind gengszterek, gyakran gyilkosok is. "Úgy voltak keresztények, ahogy a Keresztapa" – írta róluk Thomas Friedman húsz évvel ezelőtt.

"Megszoktam" – adja a sztenderd választ a vállát vonogatva Franzsié, amikor a nappalijában üldögélve felelősségre vonom, hogy miért nincs a barikádok mögött, a hotelben, és hogy nem fél-e, hogy megölik. Az épületbe ráadásul elég könnyű bejutni, a legminimálisabb ellenőrzés sincs, át se kutatnak, bár az ajtó páncélozott, és ül előtte egy legény, géppuskával. Franzsiének értelmiségi aurája van. Könnyed, kulturált alkat, nyitott nyakú ing, szürke öltöny. Gitanes-t szív, ujjai óvatos megfontoltsággal forgatják, nyomogatják a cigarettát, mielőtt rágyújtana, talán minden negyedórában egyszer. Lassan, választékosan beszél angolul, néha francia kifejezésekkel tarkítva (a libanoni keresztények eléggé elfranciásodtak, főleg a gazdagabbak, sokan még egymás közt is hanyagolják az arabot).

Franzsié nem hiszi, hogy háború lesz. "A Hezbollahnak nem érdeke konfrontációt provokálni a kormánnyal, mert tudják, az összes többi libanoni csoport ellenében még ők sem nyerhetnek. Senki sem nyerhet. Ez már számtalanszor bebizonyosodott ebben az országban. Itt mindenki kisebbségben van a többiekkel szemben. Szíria, a Hezbollah támogatója, pedig azért nem akar konfrontációt Libanonban, mert nem vállalhatja egy regionális háború kockázatát Izrael ellen" – mondja.

Aztán arról beszél, hogy a jelenlegi libanoni többség nem egyszerűen csak egy Nyugat-barát kormány, hanem az arab megújulás, reform, modernitás képviselője és reménye, ami majd kiérleli az arab világ, a sajátos arab körülmények számára megfelelő demokráciát és jogállamiságot Libanonban. Még a primitív törzsi, hűbéri viszonyok közt is. Még a forradalmi, agresszív iráni teokráciát követő, állig felfegyverzett Hezbollahhal szemben (együtt?) is. (Még a kormánykoalíciót adó korrupt kereskedőcsaládokkal, volt és jelenlegi hadurakkal, bűnözőkkel együtt is?) Franzsié úgy gondolja, igen: ha béke lenne a Közel-Keleten, kialakulhatna egy független, nem felekezeti-hűbéri alapokon nyugvó középosztály itt, ahogy ennek voltak is jelei 1975 előtt.

A következő pár hétben, amikor az elnökválasztási cirkusz a finisbe ér, eldőlhet, hogy Franzsié modern víziója mennyire életképes. Ha a viaskodó pártok, klánok, milíciák és az őket támogató külső hatalmak – Amerika, Európa, Szíria, Irán – meg tudnak egyezni az elnök személyéről, akkor eggyel már beljebb vannak. Ha nem, ismét könnyen erőszakba torkolhatnak a dolgok ebben a balsorsú országban.