Az iszlám radikalizmus gyökerei

Az iszlám öt kontinensen elterjedt, egyistenhívő, kinyilatkoztatott vallás; különböző irányzatok összességének tekinthető társadalomszervező program. Napjainkban négy nagyobb formáját különböztethetjük meg.

A népi iszlám a hívők mindennapi, sokszor animisztikus, babonákkal és mágiával, lokális szentek kultuszával terhelt személyes vallásossága.

A hivatalos iszlám az állammal összefonódó, vele ambivalens viszonyban álló intézményes vallás, melynek fő feladata a hivatalos ortodoxia nyilvános képviselete.

Ennek az ortodoxiának két ellenzéke van. Az egyik a liberális, a másik a fundamentalista vagy politikai iszlám. Az előbbi a fundamentalistákkal szemben a tolerancia, a demokrácia és a pluralizmus alapján értelmezi az iszlám társadalomszervező programját. Az iszlám tehát korántsem azonosítható a fundamentalista vagy politikai csoportok törekvéseivel, ezek a vallás egészének csak egy kisebb részét jelentik. Az irányzatnak nincs hivatalos és jól körülhatárolt intézményrendszere: lényegének, stratégiai választásainak és taktikai dilemmáinak megértését a történeti fejlődés egyes szakaszainak az áttekintése segítheti.

Az iszlám a társadalmi berendezkedés totális programját nyújtja híveinek. Azt állítja, hogy az emberi akarattól függetlenül, Istentől elrendelve, öröktől kezdődően létezik a törvényeknek egy olyan csoportja (saría), amely

előírja és meghatározza

a társadalom rendjét és berendezkedését. Ez a program a kinyilatkoztatásban mindenki által hozzáférhetően rendelkezésre áll; a mozlim hívő feladata ezeknek a törvényeknek és szabályoknak az alkalmazása az életben.

Történetileg a mozlim politikai fundamentalizmus a társadalmi berendezkedés kérdéseit, az állam és a vallás viszonyát tematizálja; formailag Mohamed prófétáig megy vissza. Mohamed "Ábrahám-vallás" koncepciója szerint az emberiségnek a teremtés óta létező, kinyilatkoztatott, monoteista vallása az iszlám; ez volt Ábrahám vallása is. A zsidók és a keresztények azonban "meghamisították", s Mohamed küldetésének a lényege ennek az eredeti vallásnak a helyreállítása, visszatérítése az alapokhoz. Ez a reformattitűd az iszlám története során több alkalommal megfogalmazódott, de máig tartó hatása csak a 18. században az Arab-félszigeten kialakult vahabizmusnak és a 19. század végén Egyiptomban tevékenykedő, gyakorlati és ideológiai tekintetben is kiemelkedő szerepet játszott

Mohamed Abduhnak

van. A Török Birodalomhoz tartozó ország az angol gyarmatosítás korát éli ekkor. Éles a Nyugat nyilvánvaló fejlettsége és a Kelet gazdasági-társadalmi elmaradottsága közötti ellentét. Abduh (1849-1905) azt a kérdést teszi fel, hogy a modernizáció körülményei között alkalmas eszköz lesz-e az iszlám az életvezetésre, s hogy a modernizálódó ember a változó világban hogyan maradhat a vallás keretein belül, hogyan maradhat hívő, aki megőrzi az életvezetés mozlim modelljét.

A választ a mozlim civilizáció elemzésével dolgozza ki. Jellemző módon nem a vallástudományok művelését, hanem a történelem tanulmányozását tekinti elsődleges feladatnak, s a mozlim világ hanyatlásának okait keresve arra a következtetésre jut, hogy azt a racionális kormányzás hiánya okozza. Ezt azonban a másik oldalról mondja: szerinte akkor kezdődött a hanyatlás, amikor a vallástudós és az uralkodó különvált egymástól. A vallástudósoknak - önneveléssel - mindent meg kell tenniük a diszharmonikus helyzet felszámolása érdekében. Ennek útja a racionális módszer és tudás megszerzése, illetve alkalmazása. S mert mindez a történelem tanúsága szerint az iszlám hagyományban is gyökerezik, nem ütközhet különös nehézségbe: így a nyugati racionalizmushoz fordulás tulajdonképpen a saját múlthoz fordulást jelenti. Olyan receptet ajánl Mohamed Abduh, ami aktuálisan ugyan a Nyugat sajátja, de egyben része a dicső mozlim hagyománynak is. Másfelől, a teológiával kapcsolatban azt javasolja, hogy a mozlim hagyomány kétes eredetű vagy kétes koherenciájú részeit szigorúan vizsgálják felül, még akkor is, ha széles körű használatban vannak, és tisztítsák meg a lerakódásoktól. A racionális módszer alkalmazását követeli Egyiptom főmuftijaként is, az Al-Azhar oktatási reformjának kialakításakor. Az iszlám középutat jelent számára: egyfelől alkalmas a modernizációra, a technikai, tudományos és filozófiai fejlődés befogadására, másfelől meg tudja védeni és őrizni az ember szellemi értékeit, erkölcsi és társadalmi jólétét, ha az újraértelmezés (idzstihád) feladatát a vallásos elit, a művelt vallástudósok végzik el.

Mohamed Abduh életében a modernista mozgalom megmaradt egyfajta

elitista kísérletnek,

ami sajátos eszközökkel próbált nyomást gyakorolni a mindennapok vallásértelmezőire. De a megindított új mozlim hermeneutika a 20. század elején szélesebb körben is kibontakozott, és mind jelentősebbé vált; komoly tudományos közélet indult a racionalista szempontok érvényesítésére. Az elsődleges cél a mozlim hagyományok kritikai újrarendezése volt, de ebben a munkában született meg a Korán hivatalos kairói kiadása is. Egyiptomban Mohamed Rasíd Ridá (1865-1935) vezetésével azonban konzervatív fordulatot vett a racionális modernizáció, és teret nyert egy új, szalafijjának nevezett mozgalom. Erőteljes fordulatról van szó: míg Mohamed Abduh vagy az őt követő algériai Ben Badis a modernizációs reform nyugati támogatással való kiteljesítését remélte, addig Rasíd Ridá már olyan felvilágosult mozlim állam kidolgozásával foglalta el magát, amelyik a "mintaadó ősök" (szalaf) példáját követi: azaz a legkorábbi mozlim társadalom, a Próféta medinai uralmának és az első négy kalifa uralkodásának idejét tekinti követendő példának, és nem a racionálisan szervezett nyugati államok berendezkedését. Rasíd Ridá - aki úgy vélte, hogy a Török Birodalom a nyugati típusú modernizálódás hullámain omlott össze - arra a következtetésre jutott, hogy a mozlim államok nem adaptálhatják az európai berendezkedést, s a követendő minta az iszlám aranykorában található meg. Elemzése szerint ez a korszak egyértelműen bizonyította, hogy a felsőbb tudás, ami az iszlám alapelveinek megfelelő értelmezése révén elnyerhető és rendelkezésre áll, lehetővé teszi a mozlim birodalom kialakítását és prosperitását.

A szalafijja roppant sikere azzal magyarázható, hogy az általa felvetett társadalmi és politikai kérdéseket széles körben terjesztette az 1928-ban alapított, Haszan al-Banná vezette Mozlim Testvérek mozgalma. Ezzel a vallásjogtudók eredetileg szűk körén túl immár a nem vallásjogtudó értelmiség is részt vállalt a társadalom alapvető kérdéseinek tárgyalásában: a korábbi műveltségi privilégiumok a fokozatosan megvalósuló modernizáció, a közoktatás, a jog, a bírósági rendszer átalakításának eredményeképpen eltűntek. A Mohamed Abduh által kezdeményezett reform a 20. század első évtizedeiben olyan körök számára is lehetővé tette a vallási kérdésekről való gondolkodást, amelyek képzettségüknél fogva már nem is lehettek a vallási autoritást képviselő vallásjogtudók (ulemá) uralma alatt. Amint az új laikus értelmezés képviselői el tudták fogadtatni saját (vallási, politikai, ismeretelméleti stb.) elveiket a közösséggel, annak egyes tagjaival, illetve más értelmezőkkel, azonnal politikai síkra fordult a diskurzus, és közvetlenül az állam kritikája fogalmazódott meg benne. Számos arab országban még a nemzeti függetlenség megszerzésének programja volt napirenden, ezért a Rasíd Ridá kezdeményezte, laicizáló szalafita szemlélet komoly aggodalmakat keltett a gyarmatosító hatalmakban. Sok helyen cenzúrával, tiltással próbáltak gátat vetni a terjedésének. A titkos szervezet struktúráját éppen a harmincas években kialakító Mozlim Testvérek azonban megtalálták a megfelelő módszert nézeteik elterjesztésére.

A reform újabb fordulatát az iszlám mellett elkötelezett, a politikai, társadalmi és vallási válságra radikális megoldást kereső laikus értelmiségiek dolgozták ki. A huszadik század közepén a függetlenségre törekvő nemzeti mozgalmakban - Egyiptomban, Algériában - még helyet kaptak ugyan a szalafiták képviselői, ám a függetlenség kivívását követően kiszorították őket a hatalomból. A nyugati mintára szekuláris államot szervező, szocialisztikus elveket valló nemzeti diktatúrák a 20. század ötvenes és hatvanas éveiben látványos sikereket értek el; annál súlyosabb következményei lettek az 1967-es katonai vereségnek, a demográfiai robbanásnak, a tervgazdaság lefulladásának, a fokozódó gazdasági válságnak.

Totális társadalomkritika és radikalizmus

Megfogalmazódott, hogy a nyugati modellek alkalmatlanok a mozlim társadalom szervezésére és igazgatására. A hetvenes évektől újra napirendre kerültek a korábban elfojtott elképzelések, amelyek közül hatásában messze kiemelkedett a politikai összeesküvés vádjával 1966-ban kivégzett Szajjid Qutb (1906-1966) gondolatrendszere. Különös jelentőségre tett szert a Mérföldkövek az úton című munkája és a Koránhoz a börtönévek alatt készített kommentárja.

Szajjid Qutb egyfajta gyakorlati politikai filozófiát dolgozott ki. Alaptétele az volt, hogy az interpretáció megújításának elméleti igénye mellett a Mozlim Testvérek szervezete nem rendelkezik megfelelő politikai stratégiával, ezért nincs olyan mozgósító ereje, amivel a híveket vezetni tudná. Az Európában az I. világháború után elterjedt és később a fasizmus ideológiájába is beépült vitalista szemléletre támaszkodva Szajjid Qutb úgy vélte, a technikai-racionális és a morális fejlődés kettévált, és válsághoz vezetett az emberiség történetében. Mivel pedig az irracionális belátás, a hit biztosítja az emberiség harmonikus fejlődését, azt helyre kell állítani. Ezzel azonban az iszlám eme ága messze került Mohamed Abduh egykori programjától, amelynek központi eleme éppen a Nyugat racionalitásának követése volt. Szajjid Qutb a Nyugat politikai, erkölcsi és vallási hanyatlását túlhangsúlyozva úgy látja, hogy az elveszítette az egészséges fejlődéshez nélkülözhetetlen életerőt: nem meglepő módon iszlámkritikájának is ez a végkövetkeztetése. Szerinte a mai mozlim államok még a mozlim nevet sem érdemlik meg, olyannyira távol kerültek a valódi iszlám értékeitől. A vitalizmus elveire támaszkodva olyan kétosztatú világképet alakít ki, amelyben az egyik oldalon a hit, a valódi iszlám, a másik oldalon a hitetlenség, a dzsáhilijja (egészen pontos fordításban az "isteni törvény nemtudása") áll. Jellemző, hogy olyan belső és ismerős terminust választott, ami rendkívül erős, hiszen a mozlim történelemben ez a szó az isteni törvény (saría) meghirdetése és a Mohamed prófétai működése előtti korszakot jelenti.

Miközben a modern reformerek a hagyomány racionális rendezésére, a modern dogmatika és politikai gyakorlat ésszerű összehangolására törekedtek, Szajjid Qutb vitatta a vallási racionalitás társadalmi lehetőségeit. A tömeg felvilágosítása szerinte csak akkor lehetséges, ha az útmutatók, a tanítók mint személyek közvetlenül meg tudnak nyilvánulni a hívők mindennapi gyakorlatában. Ezért egyfajta állandó buzgólkodást épít programjába. Másfelől pedig, mivel léteznek olyan politikai rendszerek, amelyek megtévesztik az embereket, az igazi tanítás képviselői védekezésre kényszerülnek. Védekezésük a dzsáhilijja elleni önvédelmet, a vitális erő védelmét jelenti. Ezért az egyén önvédelmi harcának a célpontja az a társadalom, amelyik a tömeget tudatlanságban tartja, és elfedi előle valós érdekeit. Szajjid Qutb totális társadalmi mozgalmat (haraka iszlámijja) hirdet, ami a prédikálás és a meggyőzés eszközeit használja, hogy megváltoztassa az emberek nézetét és hitét, hogy felkészítse és visszatérítse őket a hit világába. Szükség esetén használja a fizikai erőt és a dzsihádot is, hogy felszámolja a tudatlan (dzsáhilí) rendszer szervezeteit és intézményeit.

Napjaink minden szélsőséges mozlim mozgalmának ideológiai bázisa a Szajjid Qutb-féle gondolatrendszer. Főbb munkái a hivatalos könyvkereskedésekben nem vagy csak nehezen kaphatók. Ám ez csak az egyik azon irányzatok között, amelyek az iszlám ideológiai reformjának keretében fogalmazódtak meg az elmúlt mintegy 100 év során. Bár a mindennapi hírek alapján jelentősebb szerepet tulajdoníthatnánk neki, elterjedtsége valójában nem haladja meg a tíz százalékot.

Tüske László

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!