A pokol tornácán: kongói menekültek Ugandában

A Kabahinde településen megnyitott regisztrációs épület előtt egy negyvenes férfi ül szótlanul. Reggel kilenc körül van, még nincs nagy mozgás, bár a romos sátortábor menti földúton néhányan biciklit tolnak, azon szállítják a banánszerű matokefürtöket a piacra.

A férfi a távoli, zöld hegyek felé mered, tartásából és a tekintetéből értelmiséginek képzelem. Kérdésemre, hogy honnan jött, franciául válaszol: Rutshuruból érkezett ide novemberben, amikor a Laurent Nkunda vezette felkelőseregek számos várost felégettek. Safarinak hívják, mondja, és egyedül jött. Jobb kezét pisztolyként a fejéhez emelve hozzáteszi: "my wife, three children, kaputt".

Nem jön több busz

A Mbarara várostól két órányira délnyugatra fekvő Nakivale 217 négyzetkilométeren terül el, agyagkunyhók tarkítják, és van iskolája és piaca. 1960-ban hozták létre a tutsziknak, akik a hutu rezsim első túlkapásai elől menekültek el Ruandából. A táborba azóta szomáliai, eritreai, etióp, burundi, szudáni, kenyai és kongói menekültek is érkeztek, és ma körülbelül negyvenezren lakják.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) november végéig busszal szállította a menekülteket a határmenti fogadóállomásokról Nakivaléba. Legtöbben a Kongói Demokratikus Köztársaság és Uganda határán fekvő Ishashánál keltek át, ami veszélyes volt: mivel több tízezer menekült gyűlt össze egy helyen, könnyen célponttá válhattak.

Ottjártamkor Nakivale egy ideje nem fogadott újonnan érkezőket, mert több kolerás esetet is regisztráltak. Járványnak ugyan nem nevezték, de december közepéig hatvannégyen betegedtek meg, és ketten meghaltak.

Ennél még otthon is jobb

Az augusztus óta beáramló kongóiaknak két hatalmas sátrat állított fel a UNHCR. A menekültek, akik éhesek, köhögnek, és a fizikai sérülések mellett lelkileg traumatizáltak, ezekben a sátrakban alszanak a földön az első pár napban. Egyre türelmetlenebbül várják, hogy regisztrálják őket, aztán megkapják a személyi kártyájukat, ami havi ételkvótára és műanyag sátorlapokra jogosítja fel őket.

"Talán tud segíteni" - szólít meg egy huszonnyolc-harminc éves férfi, és mire észbe kapok, már tizenöten gyűlnek körém. "Azt mondják, hogy mivel egyedülálló vagyok, nem kapok kártyát" - mondja indulatosan Andrew, aki egy hete vár a regisztrációra.

A hosszú órákon át adatokat és ujjlenyomatot rögzítő alkalmazottak azt gyanítják, hogy a menekültek egy része felosztotta a családját, hogy így több élelmet és sátorlapot kaphassanak. A regisztrációs épület dél körül már tele van családokkal, sok nő a hátára kötözött, alvó vagy síró gyerekkel áll sorba. Mosdatlanság szaga és ki tudja, milyen baktériumok terjengenek a levegőben.

"Ennél még Kongóban is jobb lenne - mondja Andrew -, mit csináljunk most itt?" A kisebb tömeg több tagja is megszólal: a helyi lakosok megverik az élelmet keresőket, és megerőszakolják a nőket, vélik. Noha ez rémhírnek bizonyult, az valós veszély, hogy a településen lakó ugandaiak és a frissen érkezettek között konfliktus alakulhat ki.

A regisztráció után a menekültek felállíthatják az apró sátrukat - ehhez fából (meg amit találnak) építenek tartószerkezetet, erre rögzítik a strapabíró műanyag lapot. A sátrat kétszer kell megépíteniük, először, amikor a fogadósátorból átköltöznek a tranzit területre, ami egy dombnyi, viharvert sátortábor. Ha maradni akarnak, az ugandai kormánytól egy ötvenszer ötven méteres földdarabot kapnak Juru településen, ott újra összerakhatják a sátrat. Vetőmagot is kellene kapniuk az ENSZ világélelmezési programjától (WFP), de amikor ott jártam, nem kaptak. Valahogyan ki kell gazdálkodniuk a termesztenivalót, például úgy, hogy a helyieknek dolgoznak napszámban.

Adj menedéket

A tábor higiéniai helyzete siralmas, de a jelen levő Médecins Sans Frontieres (Orvosok Határok Nélkül) latrinákat épít, és egy kis rendelőt tart fenn. A Save the Children nevelőszülőket keres a hozzátartozók nélkül érkezett kiskorúaknak, és a Right to Play egy kis játszóteret állított fel röplabdapályával. De a foglalkozások már délután kettő körül befejeződnek - a munkatársak sötétedés előtt haza akarnak érni.

A segélyszervezetek által humanitárius katasztrófának nevezett helyzetben a színész-rendező, Ben Affleck is megmozdult, és készített egy videót az ugandai menekülttáborokban. A Rolling Stones ingyen odaadta a Gimme Shelter című számát a cél érdekében: a UNHCR-ral közös kampány célja 23 millió dollár (4,3 milliárd Ft) összegyűjtése 2009-ben, amiből tiszta vizet, lábasokat, takarókat, szúnyoghálókat és még több műanyag sátorlapot tudnak majd venni a menekülteknek.

Michel hat gyerekével és feleségével 2006 óta él Nakivaléban. Mosolyogva visszakérdez, hogy mégis hová menjen haza. A kongói Gomából menekült el legelőször 1996-ban, majd visszatért, de a harcok kiújulásával 1999-ben újra mennie kellett. A hátán egy két hónapos csecsemőt cipelő, tizennyolc éves lányra mutat, aki egyedül van itt és várja a férjét. "Nem tud róla semmit. Támadáskor az emberek fejvesztve menekülnek - mondja Michel. - Bármi megtörténhet."