Kreatív káosz Berlinben

Ahhoz képest, hogy Gerhard Schröder hiábavaló ragaszkodása a hatalomhoz többhetes felfordulást eredményezett a német belpolitikában, eleinte meglepően nyugodt körülmények között folytak a koalíciós tárgyalások a CDU és a szociáldemokraták között. Ez egyáltalán nem volt magátol értetődő a kemény választási hadjárat után, melyben a két párt egymásnak homlokegyenest ellentmondó programmal szállt a ringbe.

Hamar kiderült azonban, hogy nem lehetetlen megállapodni egy közös kormányprogramban. A választási matematika amúgy sem hagyott más lehetőséget a nagykoalíción kívül, és a két párt igazán zsarolni sem tudja egymást, mert mindkettőjük alapvető érdeke a közös kormányzás sikere. Az állami költségvetés siralmas állapota sem hagy nagy politikai mozgásteret, így ugyanúgy nincs lehetőség a konzervatívok által propagált adócsökkentésre, mint ahogy nagyszabású szociális programokra sem. A - meglepően kollegiális hangulatú - tárgyalásokon már rég nem arról van szó, hogy emelik-e az adókat, csak arról, hogy mennyire.

Most tehát nem az ideológusok, hanem a pragmatikus politikusok órája ütött. Olyanoké, mint Angela Merkel, a minden hatalmi allűrtől mentes fizikusnő, vagy mint Franz Müntefering, aki három szociáldemokrata pártelnök alatt szolgált végtelenül lojálisan, mielőtt maga is pártelnök lett. A fő feladata az volt, hogy Gerhard Schröder kormányzása alatt kordában tartsa a nyugtalankodó szocdemeket. Ő sem az eredeti ötleteiről híres, hanem sokkal inkább szervezési és integráló képességéről, aki mindig pontosan rá tudott érezni a bázis hangulatára. Úgy látszott, hogy Müntefering lesz az, aki a nagykoalíció alatt képes lesz biztosítani a kormány stabilitását, míg közben el tudja adni a pártnak is, hogy érvényesül a szociáldemokrata értékrendszer.

Hirtelen jött vihar

Éppen ezért volt megdöbbentő, ami a múlt héten történt: egy ártalmatlannak tűnő belső konfliktus hirtelen a szociáldemokraták háború utáni történelmének egyik legsúlyosabb válságává nőtte ki magát, és mindez csak azért, mert minden résztvevő súlyosan elszámolta magát. Tulajdonképpen egy formalitásról volt csak szó: Müntefering megnevezte jelöltjét a pártfőtitkári posztra. A hagyomány szerint ugyan a mindenkori pártelnök joga, hogy egy bizalmasával töltse be ezt a posztot, mégis ezúttal Müntefering komoly ellenállásba ütközött - jelöltje egy Kajo Wasserhövel nevű szürke pártkatona volt, egy "szervezési sztálinista", ahogy azt néhány szocdem politikus mondja. A jelölt személyénél még sokkal nagyobb hiba volt azonban az az arrogancia Müntefering részéről, amivel az utóbbi időben a pártot kezelte - néhány volt szociáldemokrata miniszter például a médián keresztül értesült arról, hogy az új kormányban már nem tartanak rá igényt.

Az elégedetlenek tehát fellázadtak, legfőképpen az a két csoport, akinek nincs igazán ínyére a nagykoalíció: a baloldaliak és a fiatalok. A balszárny titokban már várta az ellenzékiséget, hogy végre leszámolhasson a Schröder-féle reformkurzussal, míg a fiatalok abban reménykedtek, hogy végre lelép a hatvannyolcas generáció, és megnyílik előttük a kapu a fontosabb posztokhoz. Az elégedetlenek így ellenjelöltet állítottak, logikus módon egy fiatal baloldali, a már évek óta csörtető Andrea Nahles személyében. A választmányban a lázadók aztán simán leszavazták a pártelnök jelöltjét, de ünneplésre egy percük sem maradt, mert általános megrökönyödésre Franz Müntefering habozás nélkül lemondott.

Stoiber is megy

Két nap félelem és rettegés következett, hirtelen kérdésessé vált a nagykoalíció létrejötte is. Edmund Stoiber, a kereszténydemokraták 2002-es kancellárjelöltje még fokozta a káoszt, amikor a válság tetőfokán közölte, hogy ilyen körülmények között nem lesz gazdasági miniszter, hanem inkább megmarad bajor tartományi miniszterelnöknek. Ez már egészen komikusan hatott, hiszen Stoiber hónapokig nem tudta eldönteni, hogy melyik minisztériumot akarja igazából - a pénzügyi, a gazdasági vagy esetleg a külügyi tárcát. Döntésének hátterében természetesen az áll, hogy Stoiber ki nem állhatja Angela Merkelt, és még idejében rájött arra, hogy nem lenne túl nagy súlya a kabinetben. Stoiber döntése viszont kiborította saját pártját, a CSU-t is, Münchenben ugyanis már rég elkezdődtek a harcok az utódlásáért.

Katarzis szocdem módra

A szocdemek azonban nagyon gyorsan rendezték soraikat, és szinte azt is lehet mondani, hogy megerősödve kerültek ki a válságból. Az új pártelnök Matthias Platzeck, a keletnémetországi Brandenburg tartomány 42 éves miniszterelnöke. Platzeck már néhány éve a párt legnagyobb reményének számít: egyszerre szimpatikus, fiatal és sikeres. Már röviddel a választások után szó volt arról, hogy Berlinbe kellene csalni, hogy négy éven múlva kancellárjelölt lehessen. Noha Müntefering felajánlotta neki, hogy átadja bársonyszékét is, Platzeck most is úgy döntött, hogy inkább Potsdamban marad - így ugyan nagyon sok hatalom központosul a kezében, mégsem lehet majd közvetlenül okolni a kormánykoalíció népszerűtlen intézkedéseiért. Külön érdekesség, hogy Platzeck megválasztásával a CDU után az SPD vezetése is olyan keletnémet politikus kezébe hullik, akinek mind a stílusa, mind a szocializációja merőben eltér a megszokottól.

A többi személyi jellegű kérdés is hamar megoldódott: Müntefering az eredeti tervek szerint a kabinetben marad, ahol munkaügyi miniszter és alkancellár lesz. Az egyetlen igazi vesztes Andrea Nahles, az elégedetlenek főtitkárjelöltje, akit annyi kritika ért a válság tetőfokán, hogy kénytelen volt lemondani minden ambíciójáról. Platzeck természetesen a hagyományoknak megfelelően saját főtitkárjelöltet állít.

A viharos napok után fellélegezhet Angela Merkel is. Ritkán annyira rögös az út a hatalom felé, mint az övé, de most már alighanem csak bebotladozik a célba. A hétvégén fejeződnek be a koalíciós tárgyalások, utána a rendkívüli pártkongresszusok következnek, majd november 22-én minden bizonnyal felesküdhet végre.