Kiről koppint Orbán Viktor?

2002.05.09. 00:27
A Fidesz politizálásában új személyiség Silvio Berlusconi olasz jobboldali miniszterelnök, akinek trükkjei, kis húzásai és egész stratégiái kezdenek visszaköszönni a Fidesz eszköztárában.

E technika szerint a politika a parlamentből az utcára, tömeggyűlésekre, nemzeti lobogók alá kerül. A kokárda pártjelvénnyé válik, az ellenfélből (a szocikból) a sötét múlt képviselői, a Fideszből meg a fényes jövő letéteményese lesz. Orbán Viktor népvezérré ("a jobboldal pártok felett álló integráló személyiségévé") emelkedik. A politika hagyományos kifejezéstára helyett felkérnek bennünket, hogy használjunk bizalommal focidumákat: Orbán maga is focista (Berlusconinak meg focicsapatai vannak).

"A Tony Blair-i politika lényege ugyanez: a jobb-bal felosztás szétrombolása, és helyette egy jóval egyszerűbb választás felkínálása. A fő eszköz és színpad: a média."

A hagyományos (jobb-bal) felosztás elveszíti értelmét: Orbán büszkén vállalja, hogy kormányának programja tartalmaz "baloldali" elemeket is, az ellenféltől (a szociktól) pedig megtagadtatik a szociáldemokrata jelző. A választások után a párt a parlamenti patkó bal oldalán akar helyet foglalni, nem a jobbon, ahová való, és ahol eddig is ült. A hagyományos politikai modellek jórészt használhatatlanná válnak, mert Orbán nem a hagyományos felosztásban gondolkozik, nem a hagyományos ideológiai politizálásban utazik, hanem a Hatalomban. Ezért úgy próbálja felosztani (és maga mögé rendelni) a társadalmat, hogy a politikán túlmutató, és ezért egyszerű, morális választást kínál: polgári (igazságos, kemény munkára építő, önálló, családcentrikus, magyar) jövő vs. szocialista (kamázós, lusta, az államon élősködő, buzi- és drogbarát, a nagy- és pénztőkét kiszolgáló) múlt.

A posztideológiai politizálás alapjait azonban nem Berlusconi, hanem a brit Tony Blair vetette meg.

A blairi politika lényege ugyanez: a hagyományos jobb-bal felosztás szétrombolása, helyette egy jóval egyszerűbb választás felkínálása: progresszív és konzervatív, előremutató és retrográd, modern (cool) és ódivatú. Így csak a hülye bizonytalanodik el, persze, és Blair úgy helyezkedik, hogy a pozitív jelzőről mindig csak ő juthasson az emberek eszébe (a másikról meg a másik párt, a toryk). A fő eszköz és színpad: a média.

Először le kell építeni a régit. A brit Munkáspárt irányítását 1995-ben átvevő Blair első dolga, hogy eltávolítsa a pártalkotmányból azt a klauzulát, amely a pártot demokratikus szocialista pártként definiálja, és amely ideológiailag megalapozta az államosítást. Ezután gyakorlatilag átnevezi a pártot Labour Partyról New Labour Partyvá (vö: Fideszből Fidesz-MPP), hogy névben is eltávolodjon a valódi értékeket felvonultató őstől. Felrúgja a hagyományos szövetséget, ami a párt és a szakszervezetek közt fennáll, és egy olyan férfiút tesz meg pénzügyminiszternek, akit még a jobboldali hátországnak számító City is üzletbarátnak tart. Sőt: üzletbarátabbnak, mint bármelyik konzervatív (tory) pénzügyminisztert.

Blair tehát jelzi - tettben éppúgy, mint szóban -, hogy pártja (a Munkáspárt) nem baloldali. (Lásd még Lionel Jospin francia szocialista ex-miniszterelnök szerencsétlen, még a választások előtt tett kijelentését: "Programom nem szocialista." Hja.)

"Blair mindent megtesz, hogy kiverje az emberek fejéből az elmúlt ötven év sületlenségeit. Az ő viziója egy modern (vö: polgári) ország."

Blair a továbbiakban mindent megtesz, hogy jól megfogalmazott üzenetekkel kiverje az emberek fejéből az elmúlt ötven évben felhalmozódott "sületlenségeket". A jobb-bal felosztás unalmas. Helyette: pezsgés, lendület, dinamizmus, fényes jövő. Vele szemben: korrupció, inkompetencia, a hatalom és a pénz a kiválasztott kevesek kezében, elmaradottság. Az ő viziója egy modern (vö: polgári) ország, amit csak Cool Britanniának nevez (ebből majdnem turistaszlogen lesz): Spice Girls, tegeződés a kormányüléseken, világosabb öltönyök, a hagyományosan Downing Street 10-ben található miniszterelnöki lakosztály feladása (Blairék a 11-ben laknak, mert annyi a gyerekük, hogy - állítólag - nem férnek el a szomszédban.)

A múlt minden elemével szembeni türelmetlenség, előítélet, ellenszenv átcsap Blair hatalomgyakorlásába is, bár ezt nyilván nem lehet (csak) kommunikációs húzásként megmagyarázni. Tony Blair rühelli az archaikus, de meglepően rugalmas és működőképes brit alkotmány nagyobb részét: szétrombolja a Lordok Házát, nem foglalkozik a parlament alsóházával (ahol a valódi hatalom van), a hagyományos kabinetrendszerrel szemben előnyben részesíti speciális politikai tanácsadók és barátok kis körét ("Tony haverjai", vö: "a fiúk").

Ezt elnöki rendszernek nevezik hozzá nem értő kommentátorok, holott egyszerűen az alkotmány semmibevételéről és izmozásról van szó. (Blair dolga, bár "érett demokráciában" él, egyszerűbb, mint kontinentális társaié: a brit alkotmány egyszerű törvények és a szokásjog sajátos keveréke, amelynek hatalompolitikai lényege: mindent visz, akié az alsóház.)

"Tony Blair képbe helyezi az ellenfelet is. A "konzervativizmus erői" kényelmes fordulat, mivelhogy bárkire alkalmazható, aki programját elveti."

Tony Blair képbe helyezi az ellenfelet is. Egy blackpooli pártkonferencián tartott beszédében "a konzervativizmus erőit" (the forces of conservatism, kis kezdőbetűvel írva, hogy megkülönböztesse őket az ellenzéki Konzervatív Párttól) teszi felelőssé az ország minden bajáért. A "konzervativizmus erői" kényelmes fordulat, mivelhogy bárkire alkalmazható: az ellenzékre, a szakszervezetekre, az ellenzéki-konzervatív-liberális beállítottságú főnemességre, az egészségügy beszűkült és bebetonozott dolgozóira, a helyi önkormányzatokra, a vidékiekre, a rókavadászat barátaira, a rendőrségre, a sajtóra, a hagyományos baloldali értékeket képviselő munkáspárti tagságra, bárkire, aki Blair programját ellenzi.

Mindezzel szemben áll ő és a Cool Britannia. A jövő. A modern, huszonegyedik századi ország.

(Mellékszál: program, az nincs. Ötletbörze, kezdeményezésözön, elképzeléscsírák, programdarabkák vannak, hiszen az ideológiát, mint olyat vízbefojtván Blair nem rendelkezik, nem rendelkezhet igazi vízióval, átfogó elképzeléssel, meggyőződéssel, iránytűvel.)

Blair a napi politika mocska felett áll. Az ellenzéknek majd visszaszól valamelyik hadnagya - "politizálni" ő nem fog, hiszen van dolga elég: ő a miniszterelnök. Az Állam magas ügyeit intézi. A kampányban sem, vagy csak a legvégén vesz részt. Államférfiúi pózt ölt, népvezérré csak akkor válik, ha szorul a hurok. Üvöltözni a Downing Streetről nem szokás. Leüzenni inkább.

És persze ő a média mágusa. A tömegmédia, amelynek hatása szétverte a kényelmesen - és szakszerűen - jobb- és baloldalra osztható politikai mezőt, az ő igazi terepe. Kedves, jól artikuláló, ködös tekintetű, mégis határozottnak és együttérzőnek tűnő ember. Rövid üzeneteket fogalmaz meg és sulykol, bejelentéseit nem a (funkcióját és hatalmát jórészt elvesztő) parlamentben, hanem televíziós szempontok szerint kiválasztott helyeken teszi. (Oktatással kapcsolatos új politika? Irány valamelyik általános iskola.) Blair legközelebbi munkatársa, hozzáértők szerint a Blair-klikk egyik legbefolyásosabb tagja: Alastair Campbell, sajtó- és kommunikációs ügyekért felelős titkár.

Ez a modern tömegpolitizálás alfája és omegája. A hagyományos politikai felosztáson való továbblépés; a hagyományos intézmények semmibevétele, helyette a döntéshozatal centralizálása ("elnöki rendszer"); a politika erkölcsi kérdéssé emelése (válassz: jövő vagy múlt, fényes vagy sötét, progresszív vagy retrográd, polgári vagy szocialista, jó vagy szar); az ellenfél fifikás elhelyezése ennek megfelelően, és saját magunk kőkemény propagálása, mint a Haladás egyes-egyedüli letéteményesei. A politika végletes leegyszerűsítése és elpasszolása a tévén keresztül.

Berlusconi zászlólobogtatása és focihajrázása csak hab a tortán, puszta eszköz.

"Az orbáni "filozófia" több, mint nyugati import. Felhasználja a hazai jobboldal egyes elemeit is."

Miben nyújt többet, sajátot Orbán? Orbán Viktor nem egyszerűen okos médiapolitikus, aki nyugati módszereket kölcsönzött és használt fel saját politizálásában. Ő ügyesen becsomagolta az egészet, hogy mi, magyarok is értsük. Nyakon öntötte káeurópaszósszal. Így lett a modernből "polgári", a konzervatívból "szocialista", és így lett az egésznek egy sajátosan reakciós, horthysta-kádárista színezete.

Az orbáni "filozófia" nem gyökértelen. Több, mint nyugati import: a fideszes polgári hanta találkozik a hazai jobboldal gyökereivel, felhasználja és beemeli egyes elemeit: a hagyományos magyar konzervativizmus enyhe, inkább csak érezhető, mint tapintható antiszemitizmusát; ódivatú (vérségi alapokon nyugvó) nacionalizmusát; a dzsentri tőkeellenességét és a félfeudális-hűbéri hagyományt, ami ugyanúgy sajátja volt az osztogató, paternalista kádárizmusnak, mint Horthy Miklós és Tisza Kálmán Magyarországának. Az egyház és a trón régi szövetségét. A Szent Koronát. A hangos, kíméletlen antibolsevizmust. Az üvöltözést és a népies nyelvi fordulatot. A legkisebb fiút.

Így helyre kerül minden: megtalálja Orbán Viktor szekértáborában mindenki a számítását: az is, aki valódi polgári jövőt akar, és az is, aki a hagyományos (és nem éppen modern és polgári) magyar jobboldali gondolatban hisz. Az is, aki a narancsot szereti, meg az is, aki a turulmadarat.

Modernnek modern az orbáni tömegpolitika. De csak annyira, mint maga Magyarország: féloldalasan, múltjába gabalyodón.