Huszonöt év Szolidaritás

Negyed százada, a Szolidaritás születésekor Lengyelországban még a szappanért is sorba kellett állni. Az elégedetlenség a munkások és az értelmiségiek sosem látott közös fellépéséhez vezetett. A mozgalom bedöntötte a szovjethatalmat, de saját túlélését már nem tudta biztosítani. Tíz évig tartó látványos, megalázó haldoklás után a Szolidaritás mostanra elfoglalta helyét - a történelemben.

Lengyelországban egy látványos rendezvénysorozat keretében a múlt héten ünnepelték a Szolidaritás fennállásának 25. évfordulóját. Negyedszázad távlatából már tudjuk, hogy az akkori gdanski események fordulópontot jelentettek Európa történelmében. De mi történt azóta a lengyel ellenállás főszereplőivel, és főleg, hol van maga a Szolidaritás?

Lengyelország ma már gyökeresen más képet nyújt, mint huszonöt évvel ezelőtt. Nemcsak azért, mert már nem kell órákig szappanért sorban állni, visszaszorult a szürkeség és mintha kevesebb lenne az alkoholista is, hanem azért is, mert a szabadság természetes velejárójaként már rég nincs meg az az összefogás, ami a Szolidaritás hőskorában a társadalmat jellemezte. Ellenkezőleg: a mai Lengyelország még magyar mércével is nézve egy mélyen megosztott és polarizált ország, aminek alighanem nem kis megterhelést jelentenek majd az őszre esedékes elnök- és parlamenti választások.

A munkásosztály és a haladó értelmiség

A Szolidaritás erejét az összefogás adta. Noha Lengyelországban ciklikusan követték egymást a kommunista rendszert megrázó lázadások (1956, 1968, 1970, 1976), mégis 1980-ban sikerült először igazi egységet teremteni a munkások és az ellenzéki értelmiségiek között.

A gdanski hajógyárból az egész országra átcsapó sztrájkhullám végül elérte legfontosabb követelését, és az 1980. augusztus 31-i gdanski egyezményen a kormány beleegyezett a független szakszervezetek megalakulásába. Soha nem volt még ennyire szembeszökő, hogy mennyire ellentétesek a munkásság és a munkásállam érdekei. A hivatalosan NSZZ "Solidarność" (Niezależny Samorzšdny Zwišzek Zawodowy - Független Önigazgató Szakszervezet) néven bejegyzett szakszervezetbe néhány hét leforgása alatt csaknem tízmillióan léptek be, köztük egyébként egymillió párttag.

A Szolidaritás legális működésének bő egy éve halálos sebeket ejtett a kommunista rendszeren. Ezen már a Jaruzelski tábornok által 1981. december 13-án bevezetett hadiállapot és a később felülről erőltetett reformcsomagok sem tudtak segíteni - a rendszer teljesen elvesztette a társadalom bizalmát. A Szolidaritás meg élt tovább, igaz, inkább az emberek tudatában, mint a rendszerre ténylegesen veszélyes földalatti szervezetként.

Noha szép számmal működtek szamizdatgyártó sejtek szerte az országban, és Sziléziában Harcoló Szolidaritás néven megjelent egy radikális csoport is, a szervezet állapotára talán mégis az időközben Béke Nobel-díjas Lech Wałesa sorsa volt a legjellemzőbb, aki kvázi házi őrizetben vegetált éveken keresztül, lassan elveszítve a kapcsolatot a külvilággal.

Nincs szabadság szolidaritás nélkül

1988-ban ismét komoly sztrájkhullámok söpörnek végig a lengyel iparvidékeken. A legmeglepőbb jelenség az, hogy a sztrájkokban legaktívabb fiatal munkások, akik koruknál fogva még nem vehettek részt 1980-81 eseményeiben, az addigra már szinte tetszhalott Szolidaritás legalizálását nevezik meg legfőbb követelésükként. Visszatér Lech Wałesa is, akit a munkások frenetikus lelkesedéssel fogadnak, noha a harcsabajszú villanyszerelő - nyolc évvel azelőtti taktikájához híven - radikális módszerek helyett inkább kompromisszumos megoldásokat szorgalmaz.

Hónapokig tartó patthelyzet alakul ki. Egyre világosabb ugyanis, hogy bár a rendszer végérvényesen összeomlott, az ellenzék nincs még felkészülve arra, hogy minden további nélkül átvegye a kormányzást. Ezen kívül igen bonyolult még a nemzetközi helyzet is: senki nem tudja pontosan felmérni, hogy milyen messzire lehet elmenni egy olyan országban, aminek közvetlen szomszédja két betonkommunista ország (Csehszlovákia és az NDK), valamint az afganisztáni kalandban meggyengült, egyre bizonytalanabb és kiszámíthatatlanabb Szovjetunió.

A kiutat az 1989 februárjában kezdődő kerekasztal-tárgyalások, illetve annak előre nem látható következményei hozzák meg. Áprilisban ismét legalizálják a Szolidaritást, valamint június 4-re félig szabad választásokat írnak ki. Azért csak félig, mert a LEMP és a vele szövetséges pártok számára előre garantált a mandátumok 60%-a, és csupán az újonnan létrehozott szenátus száz mandátumáért teljesen nyílt a verseny.

Ezzel a kompromisszummal a Szolidaritás is egyetért, mivel egyelőre vezetői sem akarnak sokkal többet annál, mint hogy a szakszervezet nyugodt körülmények között dolgozhasson. A kormány meg naiv módon úgy gondolja, hogy a választásokon legyűrik majd az ellenzéket. (A LEMP egyik vezetője évekkel később így nyilatkozott: "Figyeltük a közvélemény-kutatásokat, amik azt jelezték, hogy a kormánnyal is, meg a Szolidaritással is 10-10% szimpatizál. Úgy gondoltuk, hogy a középső 80%-ot kell megnyernünk magunknak. Később rájöttünk, hogy nem a számok voltak rosszak, hanem az elemzésünk: annak a 80%-nak a Szolidaritás egyszerűen nem volt elég radikális.")

Az eredmény ismert: a Szolidaritás általános meglepetésre elsöprő győzelmet aratott. A Szejmben minden szabad mandátumot megszerzett, míg a Szenátusban a százból 99-et (a századik kerületben egy független jelölt lett a befutó). Ezzel a kerekasztalnál elért kompromisszum kártyavárként dőlt össze, a nép elsodorta magát a rendszert.

A válságot végül az oldotta meg, hogy a LEMP-pel szövetséges pártok hirtelen "átigazoltak", és az ellenzékkel együtt megszavazták Tadeusz Mazowieckit az ország első nem-kommunista miniszterelnökévé, míg Wojciech Jaruzelski - főleg a zavaros nemzetközi helyzetre való tekintettel - köztársasági elnök lett.