USA2000: Győzzön a jobbik!

Az elnökválasztási kampány, úgy tűnhet, időtlen idők óta tart. Az elmúlt másfél évben jobbára egyértelmű volt, a novemberi erőpróbát George Bush és Al Gore játszhatják le egymás közt, nézelődésnél-irigykedésnél több másnak nem juthat. Bush már múlt év közepén úgy kampányolt - zsebében vagy húsz pontnyi előnnyel -, mint aki csak a voksra vár. A demokrata oldalon fel sem merült, hogy a dinasztikus Al Gore-nak valaki bekavarhat.

Aztán jött az előválasztási szezon, az elnökjelöltség megszerzéséért folytatott sprint. Gore magabiztosan besöpörte a jelölést, a bizonytalan, egynéhány eredeti ötletet, hagyományosabb demokrata vonalat felvonultató Bill Bradley nem bizonyult ellenfélnek. A texasinak több gondja akadt az agilis, vietnami háborús hős John McCainnel: a hagyományos republikánus vonalnál jóval mérsékeltebb, liberálisabb McCain szinte izgalmassá varázsolta az előválasztási szezont, és ami fontosabb, ráébresztette az ifjabb Bush-t, hogy harc nélkül nem fog menni; vér nélkül senkiből nem lesz elnök. De senki meg nem állhat előttük. Gore-Bush meccs lesz a holnapi.

Nos, látszólag az amerikaik nem tudnak dönteni. A nyár egy részét és az ősz első felét kitöltő kampány végén a két jelölt fej-fej mellett halad, gyakorlatilag az összes közvélemény-kutatásban a hibahatáron belüli Bush előnye. Ráadásul az elektori szavazatokat tekintve mintha kissé Gore állna jobban (lásd keretes írásunk és illusztrációnk). Ez már csak azért is furcsa, mert a Clinton-Gore-adminisztrációt az amerikaiak alapvetően sikeresnek tekintik: a gazdaság már-már érthetetlenül jól megy, a munkanélküliség alacsonyabb, mint ami a közgáz-tankönyvek szerint elképzelhető, a bűnözés - a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekményeket leszámítva - alacsony. Ha Gore így nem tud nyerni, akkor nem is érdemli meg - mondják egyesek.

Belepunnyadtak a jólétbe az amerikaiak? Lehet. Nyolc év, vágtat az amerikai gyorsvonat, nincs ügy, amit meg ne oldanánk. Kell ehhez az állam? Egyáltalán az állam, Washington aktakukacai tehetnek erről? Megoszlanak a vélemények. A legtöbb amerikai nem a botrányok övezte Clinton-Gore-adminisztrációt teszi felelőssé a páratlan sikerekért, inkább a technológia szektor növekedését, az Alan Greenspan vezette pénzpolitikát, a "jó időket". Clinton sikeres elnök volt, akit jó menedzsernek tartanak az amerikaik, de amúgy nem becsülnek sokra. Ez kiderül a közvélemény-kutatásokból. Jó munka volt; de hogy Gore-nak ennyire nehezére esik ennek ellenére versenyben maradnia, arra utalhat, hogy ennyi elég is volt. Ilyen ragyogó időkben talán mindegy is, ki lesz a következő elnök, ha meg mindegy, talán valaki új, valaki színesebb is lehet - gondolhatják a szavazók, hisz Gore ellen kevés dolog szólhat, hacsak nem az, hogy unalmas, arrogáns washingtoni. De hát már ez is vétség. Hogy Bush a nagyokosok szerint ostoba? Istenem, hát csak elnök akar lenni, nem egyetemi tanár.

A választás szabályai Az amerikaiak nem közvetlenül választják az elnököt, hanem egy ún. elektori rendszer szerint. Minden állam lakói külön szavaznak, és végül az egyes államok elektorai választják meg az elnököt az alapján, hogy a saját lakosaik hogyan voksoltak. A népesebb államok több képviselõvel bírnak; ezért, bár Bush sokkal több államban vezet, az elektorokat nézve előnye kisebb, mert a "Gore-párti" államoknak nagyobb a lakossága, ezért több elektort is adnak. Így előfordulhat az is, hogy valaki több szavazatot kap, és mégis veszt, mert elektorok dolgában rosszabbul áll. Ez azonban még csak egyszer fordult elő: 1888-ban a demokrata Grover Clevelandet a szavazatok 48,6 százaléka csak 168 elektorhoz juttatta, republikánus ellenfele, Benjamin Harrison viszont 233-at gyűjtött be 47,8 százalékkal. Az amerikai alkotmány rendelkezik arról is, hogy mi történjék akkor, ha mindkét jelölt ugyanannyi elektori szavazatot kap. Ebben az esetben a kongresszus dönt. Ha a képviselőháznak ez nem sikerül, úgy a szenátuson a sor. Azonban a szenátusban kétharmados többségre volna szükség a döntéshez, és ez a mai pártviszonyok mellett kizárt. A következő lépésben a képviselőház elnökét jelölnék ki "vészelnöknek", vagy ha ő nem vállalja, a szenátusét. Ha a szenátus elnöke sem vállalja, esetleg nem alkalmas - a jelenlegi elnök 97 éves -, úgy a külügyminiszter kerül a Fehér Házba. Csakhogy Madeleine Albright nem amerikai születésű (cseh), tehát az alkotmány szerint nem lehet elnök. Így aztán a pénzügyminiszterre hárulna az ország kormányzásának feladata: sok sikert, Larry Summers! Eddig mindössze egyszer volt szükség erre a "vészforgatókönyvre": 1800-ban - 35 eredménytelen szavazási kísérlet után - a képviselőház Thomas Jeffersont választotta Aaron Burr ellenében. Legutóbb 1960-ban volt ennyire szoros a verseny, akkor John F. Kennedy a szavazatok mindössze 0,02%-val győzte le Richard M. Nixont.

A program Ami a két jelölt programját illeti - szemben az elcsépelt és magával a rendszerrel szemben cinikus kommentárokkal, miszerint "semmi különbség" nincs a jelöltek közt -, itt markáns eltérések mutatkoznak. Gore jobbára hagyományos, állami eszközökkel orvosolná az egészségügyi rendszer, az oktatási és a nyugdíjrendszer bajait - több pénz, több pénz mindenre. Amit a költségvetési többlet lehetővé is tesz. Bush inkább kísérletezne - részben privatizálná a nagy elosztórendszereket, nagyobb önállóságot az oktatási rendszeren belül biztosítana helyi szinten, a szülők számára. A költségvetési többletet - aminek sorsáról egyébként nem is az elnök, hanem a kongresszus dönt majd, már ha marad belőle valami - Bush jórészt adócsökkentésre fordítaná. Alacsonyabb adói inkább a gazdagoknak kedveznének, Gore terve inkább középosztálypárti - ezzel együtt mindkettejük elképzelését heves kritikák érték közgazdászkörökből, mint kevéssé átgondoltat és felelőtlent. A másik fontos terület, a kül- és védelmi politika szintén világos alternatívákat kínál a választóknak. Gore inkább intervencionista, Bush viszont majdhogynem a 20-as évek izolacionizmusát idézi egyes, Amerika "túl aktív" külpolitikáját és "túlfeszített" hadseregét fájlaló kijelentéseivel. Bár a hangsúlyokat máshova teszik, nincs lényeges eltérés a két jelölt védelmi elképzeléseiben sem - a nagy különbség tapasztalatukban, felkészültségükben rejlik. Bush szinte csaknem az előző republikánus adminisztrációk tanácsadóira támaszkodik, szinte közmondásosan tájékozatlan. Vele szemben Gore - szintén majdhogynem közmondásosan - tapasztalt, a legapróbb részletekig ismerőse a területnek - és egyébként nem csak ennek. Kétségtelen: egy-két konszenzusos kérdéstől eltekintve tulajdonképpen hagyományos republikánus és demokrata program közül választhatnak a szavazók. Részletes összehasonlításuk itt olvasható.