Aranyásók a fantomblokkból

És ha a légben messze hangzik
a gyárak szirénajele,
most már nem az élet rossz íze,
de kedv s öröm árad vele.
(Mihai Beniuc)

Vajdahunyadot szinte körbeveszi a Siderurgica vas- és kohászati üzem, vagyis inkább annak romja.

A román kommunisták a világ egyik vezető acélgyártójává akarták tenni hazájukat. Nem volt éppen légből kapott ötlet a vajdahunyadi gyárat fölfejleszteni – több mint húszezer ember, a város minden negyedik polgára dolgozott itt a nyolcvanas években –, hiszen már a 18. században épült itt olvasztó, a 19. század végén pedig már vaskohászati központként emlegetik a települést. Akkoriban pedig az Osztrák–Magyar Monarchia polgáraiként élt együtt a nagyjából azonos számú magyar és román, valamint néhány száz német, összesen vagy ötezren.

Brezsnyev vonattal ment autóval jött

A nagyüzemei környezetpusztítás még magyar fennhatóság alatt kezdődött a tizenkilencedik–huszadik század fordulóján, amikor sorra épültek a nagyolvasztók, az egyik például húsz méteres magasságával a legnagyobb volt a korabeli Magyarországon. A románok a két világháború között a terület megtartására összpontosították figyelmüket, méghozzá sikerrel, mert Hitler csak Erdély északi részét csatolta el egyik szövetségesétől, hogy a másiknak adja. (Romániának ezen a részén a magyarok szinte soha nem voltak etnikai fölényben, legfeljebb a városok egy részében.)

A második világháború után – a keleti blokk többi országához hasonlóan – adták ki a jelszót Bukarestben: legyen Románia a vas és acél országa. A hatvanas évek elején maga Leonyid Brezsnyev SZKP-főtitkár látogatott Vajdahunyadra, odafelé vonattal ment, vissza autóval jött, a környékbelieknek így délelőtt a vasútállomáson, délután a főút mellett kellett integetniük.

A gépeket az acélgyártáshoz a nyugatnémet Siemens és MAN szállította. A rozsdamentes inox acélt a világ 54 országába szállították, köztük atomerőműveknek. Aztán egy szép napon mindennek vége lett.

A szekus se volt már a régi

Szencsuk István 1970-től 2003-ig dolgozott a gyárban. Három Ceausescu–látogatást fogott ki, ilyenkor még a szabadnaposok is kötelesek voltak bemenni a gyárba. Úgy dolgoztak, mintha haditermelés lenne: ha 30 percig állt műszaki hiba miatt a hengerde, akkor a részleg főnökének kellett szólni, egy óra múlva az igazgatónak, három óra után a minisztériumnak. Ceausescu 1987-es utolsó látogatásakor – utólag okos az ember – érezni lehetett, hogy változik a világ. "Az emberek csapatokban kártyáztak, a szekus szólt, hogy tegyük el, mert jön a főnök. Már nem volt az a nagy szigorúság" – mesélte Szencsuk István.

A forradalom után a mérhetetlen környezetszennyezés miatt csökkentették a termelést, de senki nem merte bezárni a Siderurgicát. A mára nyolcvanezresre duzzadt városnak a kohászati üzem volt a legnagyobb munkáltatója. A kormány végül 2003-ban tett feketelistára 23 vállalatot, köztük a Siderurgicát. Kisebb-nagyobb tüntetések, éhségsztrájkok és útlezárások után a helyiek beletörődtek a döntésbe. Szencsuk István szerint az EU beavatkozása nélkül még ma is vígan pöfékelnének a kémények. "El lehetne adni az itt termelt acélt, de a Nyugatnak valamiért nem volt érdeke, hogy működjön a gyár" – mondta.

Átbatyuztak a kincskeresők

És ekkor elkezdődött egy másik történet, amit a modernkori aranyásók írtak. Csakhogy itt senkinek sincs esélye megütni a főnyereményt, már az is nagy szó, ha a kincskereső nem rokkan bele a munkába vagy nem kerül börtönbe lopás miatt.

Fantomblokknak hívják az egykori munkásszállót. A négyemeletes épületet zömmel cigánycsaládok foglalták el. A szobákban négyen-öten-hatan élnek, emeletenként egy WC és egy fürdőszoba jut a több tucat háztartásra, az embereknek általában nincsenek papírjaik, ezért általános, hogy a gyerekek az anyjuk nevét viselik, ők legalább a szüléskor kapnak valamilyen igazolványt.

A Colonescu család Románia északkeleti részéből, Piatra Neamtból batyuzott át az ország másik végébe. A házaspárnak három gyereke van és most nagyon nagy bajban vannak. Két havi lakbérrel, valamint egy bírsággal tartoznak, ez összesen ezerötszáz lej, valamivel több mint százezer forint. De mi is ez a bírság?

Egy hónapon ketten haltak meg

A gyárat privatizálták, egy indiai tulajdonos vette meg, és minimális szinten bár, de újraindította a termelést. Az acélgyártás salakját nem lehet olyan könnyen leönteni, hogy acél is ne menjen vele. Ezt a salakot kapirgálják a kincskeresők a gyár területén egy meddőhányóban, a megmentett acélt pedig ócskavasként eladják a gyár bejáratánál felállított átvevőknél. Mindenki jól jár. Az őr egy kis mellékes jövedelemhez jut, a gyárnak elvégzik külsősök a balesetveszélyes munkát, a képzetlen emberek meg jövedelemhez jutnak, ha illegálishoz is.

A balesetek szinte mindennaposak. A nyáron egy hónapon belül ketten haltak meg, mert rájuk omlott a föld, egy másik ember úgy vesztette életét, hogy belecsapott a villám, és volt aki a nagy hőségben infarktust kapott.

Szembe száguldott a lovas kocsi

A Colonescu családnak mégse ezért fáj a feje. Vasile, a családfő a könnyebb utat választotta. Ő nem a meddőhányóban kapirgálja össze az ócskavasat, hanem a városnyi gyártelepre megy be éjszakánként lopni. A lopott vas aztán az átvevők közvetítésével visszakerül a gyárba és beolvasztják. Így lopták el amúgy a régi szép idők összes értékes Siemens és MAN gépét is. (Az őrök általában itt is összejátszanak a tolvajokkal. Az egyik bejáratnál mi is láttuk, ahogy egy lovas kocsi Vajdahunyad felől száguldott szembe a forgalommal és behajtott a gyár egyik nyitva felejtett kapuján. Az őr kijött a bódéjából, és a rend kedvéért a tolvajok után kiáltott, akik továbbmentek, és az őr is visszasétált bódéjába, mintha mi sem történt volna.)

A Colonescu családban a férfi volt az egyetlen kereső, ha még egyszer elkapják, mehet a börtönbe, ezért nem mer járni se a meddőhányóba, se gyárba, a bírság (és az albérlet) kifizetése viszont így lehetetlen. És ha visszamennének Piatra Neamtba? "Ott még akkor is éhen halnánk, ha dolgoznánk" – mondta.