Blanka, Bianka
9 °C
14 °C
Index - In English In English Eng

Füst, fények, elefántok

2007.08.10. 12:38
Hát nem volt elég hangos? De, rohadt hangos volt. Talán nem volt elég látványos? Hát az a helyzet, hogy kifejezetten szép volt a vetítés. Talán nem szórakoztak jól az emberek? Az emberek egészen kiválóan szórakoztak, sőt, táncoltak is végig. Talán nem voltak lézerfények? De, szuper lézerfények mentek, folyamatosan. Úristen, hát lehet, hogy nem kapcsolták be a stroboszkópokat? De, olyanniyra bekapcsolták a stroboszkópokat, hogy ki is esett az emberek szeme néha. Tehát akkor olyan volt, mint egy hatalmas diszkóban? Hát persze!

Tisztességes, szerénytelen szabadtéri technopartit vezényelt le a két vitathatatlan tehetségű angol elektro-mókus, akik nagyjából ugyanolyan koreográfia szerint építették fel az inkább dj-szettre, mint koncertre hasonlító műsorukat, mint három éve a GluGlu fesztiválon. Egy hatalmas, krómozott csövekből álló szintetizátor- és villogó kütyü-installáció közepén a szemüveges Tom Rowlands középen kezelte a fő műszereket, a barna hajú haverja, Ed Simons pedig fel-alá kolbászolt, és néha szerelt valamit valamelyik hangszeren, amikor nem volt dolga, akkor pedig feltartott kézzel igyekezett hergelni az embereket.

The Chemical Brothers - képek

Csak az a baj, hogy ezket a félszeg akciókat, amikből kiderül az, hogy emberek csinálják ezt a zenét, egyáltalán nem lehetett észrevenni, mivel a színpad brutális fényereje miatt csak két görnyedő, néha ritmusra rugózó árnyék látszott. A mogyoródi fellépésen nem volt ennyire hangsúlyos a vetítés, ott valahogy jobban átjött, hogy nem cédéről megy a műsor. A hangzás is sokkal torzabb volt mint három éve: a nagyob hangerőérzet érdekében brutálisan túltolták a jelszintet ahhoz képest, hogy mire képes a Nagyszínpad hangrendszere. Ami azért is kínos, mert a technót aztán tényleg tökéletesen be lehetne állítani: minden hang szabályozható gépekből jön.

Az előző album kislemeze, a Galvanize vezette fel az első, körülbelül ötven perces, négynegyedes blokkot, aminek az elején az összes Chemical-sláger lement, persze a legjobban a Hey Boy, Hey Girlre ugráltak az emberek. Ami nem valami jó szám, ráadásul egy nagy lopás, de az biztos, hogy létezik egy generáció, ami ezen keresztül fedezte fel az acid-technót. Ezért nem nagyon lehet rá haragudni, ráadásul akkor még én is bent ugráltam középen. Viszont fél órányi mix a Chemical Brothers által írt, popzenére kacsintgató house-számokból annyira lefárasztotta az agyam, hogy inkább kijöttem a szélére.

Én azért az olyan koncerteket szeretem, ami az agynak legalább annnyira szólnak, mint a gyomornak meg a lábnak, és ebből itt csak az utolsó kettő teljesült. Pedig a Chemical régen tudott olyan karcos, sérült, vészes szintetizátorhangokból zenét csinálni, ami a fejnek is érdekes. (A vetítést mondjuk nagyon meg kell dicsérni, technóeseményeken nagyon ritka az, hogy kézműves figyelemmel elkészített, analóg hatású, klasszikus szépségű fotókból volt összerakva. Az It Doesn't Matter alatti elefánt- és tigrisvonulás különösen jólesett.) És hála istennek, körülbelül egy óra után elkezdték ezt az oldalukat is megmutatni: az új lemezükön szereplő Saturate környékén megjelent az élet, az érdekesebb dobhangok, a szabálytalanabb pszichedélia, és játszottak legelső lemezükről is: az acid-funk Chemical Beats az egyik legemlékezetesebb pillanat. Nagyon hallgattam volna még a ritmustalan, kakofón szintetizátortekergetést a végén. Az igazi zajt. Mert azt jó hallgatni, csak nagyon-nagyon kevés volt. (B-)