Negyven év szakadatlan röhögés

Az általában csak Monty Pythonként emlegetett szatirikus műsor a műfaj szakértői szerint olyan hatást gyakorolt a humor világára, mint a Beatles a zenére. Legemlékezetesebb jeleneteiket még ma, negyven évvel a bemutató után is milliók nézik a YouTube-on, beszólásaik szállóigévé lettek szinte mindenütt, gondoljunk csak a Gyalog galopp unos-untalan idézett poénjaira itthon. Amikor az öt született britből és egy amerikaiból (Gilliam később felvette a brit állampolgárságot is) álló társulat először tűnt fel a tévé képernyőjén, a nézők nem nagyon tudták hova tenni előadásukat.

A látszólag ad hoc egymás után pakolt jelenetek, az azokat összekötő animációs betétek a társadalom tűréshatárát folyamatosan tesztelő poénok, a műfaj hagyományait és korlátait semmibe vevő előadásmód teljesen új volt a BBC képernyőjén. A nézők néha nem is nagyon értették, mit látnak, például akkor, amikor az első adások egyikében a szereplők egyszerűen otthagyták az aktuális jelenetet azzal a felkiáltással, hogy ilyen marhaságot még életükben nem láttak. A polgárpukkasztás, a kispolgári viselkedés kifigurázása és a politikai élet visszásságainak bemutatása, könyörtelen kigúnyolása mellett a Python tagjai előszeretettel nyúltak az abszurdhoz, építettek bele jeleneteikbe olyan motívumokat, amelyeket az átlagnéző elsőre fel sem tudott fogni.

Chapmanék célja kimondva is az volt, hogy olyan új humorfajtát alkossanak, amit nem lehet besorolni sehová, ennek nyomán született meg a “Pythonesque”, azaz “pythonos” vagy “pythoni” szó, ami mára az angol nyelv hivatalos szava lett. A hetvenes években népszerű szórakoztató műsorokkal ellentétben a MP nem állandó karakterekkel dolgozott. Volt néhány visszatérő figurájuk, de a 45 epizód nagy többségében újabb és újabb alakok tűntek fel a képernyőn, amelyeket kevés kivétellel a társulat hat tagja személyesített meg, igen, még a nőket is (ebben Terry Jones és Graham Chapman volt a legjobb).

A hat író/szereplő jól elkülöníthető tulajdonságokkal ruházta fel karaktereit, Chapman volt a karót nyelt hivatalnok, Cleese a hatalommal bíró nevetséges kisember, Gilliam, akit eredetileg csak animátorként alkalmaztak, általában az olyan szerepeket vállalta be, amelyeket a többiek nem szívesen, mert rengeteg sminket vagy kényelmetlen jelmezeket követeltek meg. Idle szívesen alakította a kissé perverz, középosztálybeli playboyt, Jones bújt a legszívesebben női ruhába, Palin pedig mindent el tudott játszani, de legtöbbször a jó munkásember szerepét osztották rá.

A tévésorozat mellett számos színpadi előadást is tartottak, a sorozat szkeccseit adták elő élőben, illetve forgattak négy mozifilmet is, amelyek közül a Gyalog galopp (1975) és a Brian élete (1979) lett a legsikeresebb. A Flying Circus tévés karrierje 1974-ben ért véget, miután John Cleese úgy döntött, saját útját akarja járni. A többiek leforgattak még hat epizódot nélküle, majd befejezték a sorozatot, amihez egyébként két, Nagy-Britanniában be nem mutatott epizód is készült, ezeket a német WDR megrendelésére készítették annak idején.

A Flying Circus befejezése után Graham Chapman az Egyesült Államokban próbált szerencsét, de igazán nagy sikert nem aratott. Terry Gilliam a 12 majom, a Brazil, a Halászkirály legendája vagy a Félelem és reszketés Las Vegasban című filmekkel bizonyította, hogy nemcsak animációs betéteket tud készíteni, sikeres rendező lett Hollywoodban. Terry Jones a Gyalog galopp társrendezője volt, de a Brian életét és az Élet értelmét már magában készítette el. Későbbi filmjei közül az Erik a viking itthon is népszerű volt, a rendezés mellett írókét és újságíróként is tevékenykedett. Eric Idle a Python után számos filmszerepet kapott, hangját kölcsönözte a South Park-mozifilm egyik karakterének, szerepelt a Simpsons című tévésorozatban is, és ő volt Merlin a Shrek harmadik részében.

A hattagú társulatból Michael Palin és John Cleese futotta be a legnagyobb karriert. Palin a Repülő cirkusz után Terry Jones társaságában készített egy újabb sorozatot Ripping Yarns címen (nálunk a Comedy Central műsorán látható), és szerepelt Terry Gilliam mozifilmjeiben is. John Cleese oldalán feltűnt A Hal neve: Vanda című vígjátékban, és annak folytatásában is, de leginkább a BBC-nek készített utazásos sorozatai miatt ismerhetjük, amelyekben bejárta az egész világot. Élményeiről számos könyvet írt, két vonatot is elneveztek róla.

John Cleese a Repülő cirkusz sikerét is felülmúlta Waczak szálló című vígjátéksorozatával, amit 2000-ben a valaha készített legjobb brit tévéműsornak választottak, annak ellenére, hogy csupán 12 epizód készült belőle. A nyolcvanas és kilencvenes években Cleese rengeteg filmben szerepelt, a már említett Hal mellett (amit forgatókönyvíróként is jegyzett) Kenneth Branagh Frankeinstein-feldolgozásában is feltűnt, majd két James Bond-filmben is emlékezetes alakítást nyújtott Q, a kütyükirály szerepében.

A társulat történetét feldolgozó 2009-es dokumentumfilmet – Monty Python: Almost the Truth (The Lawyers Cut), azaz Monty Python: Majdnem az igazság (Az ügyvédek szerint) – szeptember 29-én mutatták be Nagy-Britanniában moziban, de csak egy este lehetett látni, nem mintha ezen csodálkoznánk. A MP öt ma is élő tagja (Chapman 1989 októberében hunyt el) majd húszéves szünet után csak ezért a filmért állt ismét együtt a kamerák elé.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!