Natascha Kampusch: Legszebb éveim lopták el

"Nem tudom megmondani, mi védett meg. Néha nagyon közel voltam ahhoz, hogy feladjam. De jól kiforrott az igazságérzetem, ami mindig jelezte, nekem van igazam és nem neki" -  mondta Natascha Kampusch, aki 2010 tavaszán fejezte be iskoláit, és most próbál beilleszkedni: "Megpróbálom felvenni a napi rutint. Megszervezem az iskolai és szakmai képzésemet, és megpróbálom lassan elfelejteni, hogy az életem legszebb éveit ellopták".

Iskolába ment

1998. március 2-án rabolták el Natascha Kampuscht, aki 10 éves korától nyolc évig volt fogságban. Először ment egyedül iskolába ekkor, de egy 44 éves férfi, Wolfgang Priklopil derékon ragadta és egy furgonba tette. Natascha az anya és apa közötti harcokban nevelkedett, sok lelki problémája volt, de ebben nem különbözött kortársaitól.

Így kezdődött el a 3096 nap, aminek történetét két német irodalomszerkesztő segítségével írt meg. Egy 22 éves lány visszaemlékezik a verésekre, kínzásokra és szexuális molesztálásokra. Nehéz szembesítés ez, főleg, hogy kiszabadulása óta újra és újra át kell élnie a szörnyűségeket, bár ez részben önként vállalt harca, mivel ő azon kevesek egyike, aki túlélt egy ilyen szörnyűséget, és így láthatóan kötelességének érzi arcot adni a társadalomban meglévő rossznak: "Sok interjú közben újra átélem a történteket, mert a beszélgetőtársaim kérdései nagyon hasonlóak. Más az írás közben, mert ott jobban meg tudom fogni és tisztázni tudom a gondolataimat".

Az elrabló

"Hogy milyen lehet egy a harmincas évei közepén járó férfival egy magányos szigeten, aki egy szolgát akar magának beidomítani? Olvasta ön a Robinson Crusoe-t, és megértette a kapcsolatát Péntekkel, a néger barátjával? Hasonló lehetett Priklopil elképzelése is" - jellemezte röviden Natascha elrablóját és gazdáját.

De milyen alak ez a Wolfgang Priklopol, aki képes volt egy kislányt nyolc évig házibörtönben tartani? Ilyen volt: "fiatalabbnak tűnt, mint elrablásom napján; sovány férfi, lágy, kamaszos arcvonásokkal, barna haja előírásszerűen elválasztva, akár egy osztályelsőnek valami elővárosi gimnáziumban. Arca szelíd, és első pillantásra semmi rossz nem volt leolvasható róla. Csak alaposabb megfigyelés után vált észlelhetővé a téboly árnyéka, amely a jól nevelt kispolgári külső mögött honolt" - írja a könyvben.

A férfi egyiptomi istennek hitte magát, és bevallotta, hogy mindig szeretett volna egy rabszolgát, előtte Natascha csak lesütött szemmel állhatott, és csak akkor szólalhatott meg, ha engedélyt kapott rá. "Immár az enyém vagy" - mondta a tettes, majd megkérte Nataschát, hogy válasszon magának másik nevet, ő a Bibianát választotta - innentől teljesen az ő tulajdona lett.

A Bécs mellett élő távközlési technikus úgy rabolta el Nataschát, mintha valaki számára munkát teljesítene, mondjuk gyerekpornóhoz rabolná el. De a férfival mégis kialakult valami bensőségesebb viszony is, mert jó éjt-puszit adott, felolvasott a Borsószem kisasszonyból, a Ki nevet a végént játszotta vele, eleinte bármit megtett neki, még egy Commodore 64-et is beszerzett egyébként Nataschának, akinek a kedvence játékában egy kislányt mozgatott a földalatti labirintusban, ahol szörnyetegek elől kellett menekülni.

Később megverte, lelökte a lépcsőn, fenyegette, éheztette és meztelenül dolgoztatta. A lánnyal először távolságtartóan viselkedett, majd az első két év után bilinccsel láncolta magához a lányt, hogy kényszerítse az együtt alvásra.

"Pár hónap elteltével kértem először arra, hogy öleljen át. Szükségem volt a vigaszra, az emberi érintés melegére. Nem volt könnyű helyzet" - írja Kampusch, aki könyvében sokszor nagyon megértően és megbocsájtóan viselkedik fogvatartójával, néhányak szerint a Stockholm-szindróma jeleit mutatja, bár ezt könyvében nemcsak tagadja, hanem ingerülten ki is kéri magának. (1973 augusztusában Stockholmban két fegyveres megtámadott egy bankot, majd túszul ejtett és öt és fél napig fogva tartott négy alkalmazottat. Az együtt töltött 131 óra annyira kötődni kezdtek fogvatartóikhoz, hogy gyűjtést rendeztek jogi védelmük költségeinek fedezésére, egyikük pedig később el is jegyezte magát az egyik bűnözővel.)

Natascha a könyvében leírja, hogy neki is szüksége volt néha a férfira, mert más kapcsolata nem volt az élettel, és máskülönben megbolondult volna. Extra érdekesség, hogy Natascha megvásárolta Priklopil házát és autóját, és azóta ott él. Hogy miért? "Meg akartam akadályozni, hogy valaki egy rémisztő zarándokhelyet csináljon belőle" - mondta kérdésünkre.

A celláról így ír: "Úgy éreztem magam, mintha élve zártak volna be egy föld alatti páncélszekrénybe. A börtönöm nagyjából 2,7 méter hosszú, 1,8 széles és 2,4 méter magas volt. (...) Hat kis lépés oda, hat kis lépés vissza, ez volt a hosszúság. Négy lépés oda és vissza, ez volt a szélesség." Később kifestette a falakat zsírkrétával, előbb a lakásának a bejáratát, majd a családfáját is felrajzolta. Volt tévé, videó, sőt még saját tűzhelye is Nataschának, két év után kapott újságokat és rádiót. Kellett is, mert az első hat hónapban ki sem mozdulhatott innen, ráadásul a legnagyobb kegyetlenség Priklopil részéről, hogy ő kapcsolhatta a lámpát, és ő adta az ételt, így a lány teljesen kiszolgáltatottnak érezhette magát.

Azóta

A szökést nem lehetett tervezni, pontosabban lehetett, de nem volt érdemes, mert a véletlen hozta az eredményt 2006. augusztus 23-án: Priklopil a kertben telefonált, nem figyelt eléggé a lányra, aki kimenekült a kertkapun, majd próbált biztonságra lelni a szomszédoknál, de végül beugrott egy konyhaablakon. Így menekült meg. A férfi a rendőrség elől menekülve a vonat elé ugrott, meghalt. Egyiküknek meg kellett, ahogy korábban Natascha elrablójának mondta.

Az ügy külön érdekessége, hogy Natascha szerint a rendőrség nem tett meg mindent, erről a könyvben több ponton is ír, bár ma már máshogy gondolja: "Ha minden tényt figyelembe veszünk akkor nyomozati szinten nagyon jó munkát végeztek. Nem akarok perelni" - mondta most kérdésünkre, bár a könyvében bénázással vádolja a rendőrséget, amelyik az elrablása utáni hetekben nagyon fontos szemtanúkat nem vett komolyan.

A szabadulása után egy talk showt vezetett, majd megírta saját történetét 3096 nap címmel, mert fontosnak tartja, hogy a társadalom szembesüljön azokkal a szörnyűségekkel, amikkel neki együtt kellett élnie. Persze a saját élete és emberi kapcsolatai sem lesznek soha normálisak.

"Eltekintve attól, amit még gyerekként megtanultam, minden nap tanulok valami újat: bizalom nélkül nem megy semmi, de vakon megbízni valakiben hiba" - mondta Natascha, akinek meg kell küzdenie azzal a sztereotípiával is, amivel a többségi társadalom közelít a megerőszakolt, áldozattá váló nőkhöz: "Ellentétben az előítélettel, hogy a férfi erőszak áldozatává vált nők az életük végéig elsüllyednek szégyenükben a föld alá, az én önértékelésem nem szenvedett a ráerőltetett bűnösségtől. Ezt az ítéletet és a benne rejlő bűnösséget lerázom magamról, mint esőcseppeket az esernyőről."

A túlélésének egyik titkát elég szárazon és tudományosan megfogalmazta a könyvben: "Ma már tudom, hogy belsőleg regrediáltam, azaz alacsonyabb szellemi szintre kerültem. A tízéves kislány értelme visszavonult, mígnem elérte egy négy- vagy ötéves kisgyerek értelmi szintjét. Egy olyan kisgyerek színvonalára helyeztem magam, aki a körülötte lévő világot adottnak veszi". A 3096 nap című könyv ettől a kettősségtől megrázó: egy kisgyerek, valamint a kisgyereket és történeteit értelmező, traumatizált túlélő nézőpontjainak ütköztetése miatt.