A szopásról, avagy a magyar kultúráról

Az utóbbi napok legfontosabb kulturális témája, hogy Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának új színpadra állításakor hogyan és mi végre volt szopás. Emiatt Alföldi Róbertnek lehet, mennie kell a Nemzeti Színház éléről, jelentkező van elég, és már dolgoznak egy ideje ezen.

Központi metafora lett az orális szexualitás. A pénisz és a körülötte gesztikulálva ugráló politikusok mindenképp, akik ugyan még egyszer sem látták a kritizált darabot, de véleményük az van. Ráadásul nem is először mondják ki, mi a baj a színházzal, hiszen Jancsi és Juliska, mármint Iluska, volt az egyik, amibe belekötöttek, szépen futott is a darab, ahogy a Závada Pál-féle Magyar ünnepnek is jót tett, hogy a Jobbik beszólt. Fura színházmarketing folyik itt: a jobbikosok médiahackbe ágyazott vírusmarketinget nyomnak. A színdaraboktól szerencsére még senkinek nem vették el a kedvét, a nézők örülnek és tapsolnak, Az ember tragédiáján is elég sokat. Mégis csak ott dől el, hogy annak a szopásnak volt-e értelme, vagy sem.

Alföldi, húzzon!

Az ember tragédiája lehet Alföldi Róbert utolsó rendezése a Nemzeti Színházban, legalábbis egy ideig biztos. Egyfelől szezon vége van, másfelől Réthelyi Miklós miniszter behívta, amiben akár az is benne lehet, hogy megköszönik neki az eddigieket.

A szőnyeg szélén kell magyarázkodjon művészetről, kultúráról és értelmezésről, ha tehetnék, leérettségiztetnék: tessék húzni, Róbert. Madách? Nagyon jó, lássuk a római színt, szopás, az van-e benne? A vizsgabiztosok, mondjuk Pörzse értelmezési horizontjai itt keményen, izgatottan megmerevednek. A KDNP és a Jobbik kultúrpolitikusai nem szeretik, ha játszanak velük, nekik megvan már a kimozdíthatatlan olvasatuk Az ember tragédiájáról.

Madách darabját vette elő Alföldi, elolvasta, volt róla néhány gondolata, megrendezte, május 6-án bemutatták. Sokaknak problémája van ezzel az olvasással és értelmezéssel, ugyanis az értelmezést sokan kisajátítanák. (Réthelyinek egyébként tetszik, legalábbis ezt nyilatkozta) A kultúra és a hagyomány nem mozdulatlanság és érinthetetlenség, hanem folyamatos újraértelmezés, állandó párbeszéd jelen és múlt között, reflexió és kivagyiság. A kultúra bátorság, amennyiben újra és újra megmérjük magunkat és múltunkat. Alföldi párbeszédbe lépett Madách szövegével. Nem kellett volna, mert a mostani kultúrafelfogás szerint a múlt és a hagyomány érinthetetlen valami.

Alföldinek fontos Madách darabja. Annak idején ő játszotta Lucifert az új, vihar vert történetű Nemzeti Színház legelső, szimbolikus darabjában, amiben Szikora János megmutatta, mi végre a technika. Mondjuk szopás nem volt. Sajnos itt sem, mert fürdőruhában imitálták csak. A szöveg értelmezése, lássuk be, megengedi, mégis egy buja római jelenetben vagyunk, amelyikben gladiátorok küzdenek, halott embert csókolnak, szeretnek, ölelnek, vagyis sötét fertő bontakozik ki. Madách így írja meg a kontextust:

Rómában. Nyílt csarnok istenszobrokkal, díszedényekkel, melyekben illatok égnek, kilátással az Appenninek felé. - Középen terített asztal három lecticával. Ádám mint Sergiolus, Lucifer mint Miló, Catulus, mind megannyi kéjenc, Éva mint Júlia, Hippia és Cluvia kéjhölgyek ledéren öltözve dőzsölnek. Egy emelvényen gladiátorok harca foly, rabszolgák állnak parancsra készen, fuvolások zenélnek. Alkony, később éj.

Alföldinél fürdőruhában történik mindez, vagyis stilizálva, hiszen mi tűnik így valóságosnak? Alföldi rendezett ennél már szexuálisan telítettebb előadást is, mondjuk a Shopping and Fuckingot a Tháliában, vagy a Sade márki 120 napját a bábszínházban. Egyik sem öncélú, ami az egyetlen baj lenne.

A művészet találkozása az újságíróval

Az újságíró rákérdezett, hogy tényleg van-e benne. Mert ez fontos bír lenni, sötét arcunkba szinte belereflektorozna a felismerés, hogy van. De mi van akkor, ha van? Alföldi válasza, hogy az újságírónak is ilyen orális játékokat kíván.

Annak ellenére, hogy nem kapják elő a péniszt, nem veszik szájra, azért tudjuk, miről van szó, de erről szól a kultúra úgy általában: a művészet absztrakciókban beszél sok-sok minket érdeklő dologról. Mondjuk 12 éveseknek nem engedném megnézni, ahogy  a színház is egyébként 14 éves kortól ajánlja, de nem a római jelenet úgymond sokszínűsége miatt, hanem mert nem könnyű a szöveg, értelmezni pedig még nehezebb, ahogy ezt látjuk érett emberek esetében is.

Lucifer az apa

Nagyszabású, erős díszletvilággal dolgozó, az egyes színeket ügyesen kezelő könnyed és kacér darabot rendezett  Alföldi sok fiatallal, kicsit sok énekléssel és egy kifejezetten erős Luciferrel, a mindent megkérdőjelező, de a feladatától meg nem roppanó László Zsolttal. Aki a darab elején a közönség közül lép ki, így mintha mi magunk lennénk ő. Aki mindent megkérdőjelez, és akinek semmi sem jó. Ádám fiatal, reménnyel teljes, Szatory Dávid nagy tehetséggel és teljes fizikai odaadással alakítja, hogy végére igazán megrendüljön Ádámként. A Katona József Színház fiatal színésznője, Tenki Réka nem sok lehetőséget kapott Madáchtól, hisz ez mégis egy rendes férfidráma, férfikérdésekkel és -válaszokkal. Tenki mégis sokszínű, ezerarcú nőt mutat meg a színpadon, ahogy már sokszor bizonyította Katonában is.

A nyitó jelenetben a Blaskó Péter alakította Úr olyan pici és védtelen a fölötte kiterülő óriási, bolygó-szerű díszletben, hogy tényleg elhiszem neki, hogy a teremtéstől teljesen elfáradt. Nem is igazi ellenfele és így ellensúlya a lendületes, erős Lucifernek. Az Úr mindenhatósága ebben mutatkozik meg leginkább: történhet akármi, ő mindenható.

László Zsolt Lucifere nem társként, hanem apaként vezeti Ádámot keresztül a színeken, amiket rengeteg ötlettel töltött fel a rendező és a díszlettervező, Menczel Róbert. Homok hullik az égből, kereszten lógnak, fürdők és autók jelennek meg, legót videóznak, Ádám Keplere inkább Stephen Hawking a kerekesszékben, de van bacchanália, zacskós falanszter, miközben minden színnek a mai kontextusa a legfontosabb. Alföldi értelmezési kapcsokat épít ki a francia forradalomhoz, Rómához, a görögökhöz, Londonhoz, az eszkimókhoz, és nem idegeníti el az értelmezését azzal, hogy szigorú távolságokat hoz létre a jelen és a múlt között, hiszen a múltnak nincs vége soha, újraértelmezéseinkkel folyamatosan változik és alakul. A kulturális emlékezet csak akkor tölti be fontos feladatát, ha folyamatosan szembesítjük a saját értelmezési kereteinket használva.

Alföldi itt ragadt

A színházigazgató és rendező Alföldi Róbert ne csak mondjon le, hanem emlékét is szüntessék be, ennyit akar a Jobbik és a KDNP. Alföldi csúnya jelképe a rend nélküli, kozmopolita Magyarországnak: pornó, szabadszájúság, szabadelvűség, rosszul értelmezett magyar kultúra, megkérdőjelezett magyarság, és már a buzizásnál vagyunk, ahogy ezt az ok-okozati láncot gyorsan morzsinkáljuk.

Alföldinek sokat kell majd beszélgetnie a Madáchról, a római színről, rendezésről és módszerekről. Reméljük, sikeresen érettségizik, és nem kérdeznek bele sokkal problémásabb szerzők munkáiba, mert a magyar irodalomban elég sok a bajkeverő író, akik összevissza írtak szabad szerelemről, kultúráról, nyelvről, hagyományról.