A vastagbél és a lélek tükre

Inkei Bence első regénye, a Mirelit nagyon szórakoztató. Pedig a mostani Budapesten játszódó történetet könnyen be lehetne úgy is harangozni, mintha a világ legnyomasztóbb műve lenne: egy kicsit autisztikus nagy rakás szerencsétlenségről szól, aki képtelen feldolgozni, hogy otthagyta a csaja. És az egész inkább remixlemezre hasonlít, mint egy nagyívű fejlődésregényre: ugyanazt rágja körbe tucatszor is, a lírai én monológján keresztül.

Az egyik fejezet így kezdődik: „Ha van olyan döntésem, amit utólag mélyen megbántam, akkor ez a nyár elejére tett vastagbéltükrözés feltétlenül ilyen volt.” Így persze a könyvön végigvonuló nagymonológ hiába szó szerint egy ügyű, megunhatatlan.

Valószínűleg nincs ember, aki ne tökölt volna valaha legalább órákig, rosszabb esetben napokig azon, hogy elküldjön-e egy darab SMS-t valakinek. És ha tökölt, akkor pontosan tudja, hogy melyik életérzésről szól a Mirelit.

Hogy ezt mégis jó olvasni 171 oldalon át, arról több minden is gondoskodik. Egyrészt a nyelv, amit Inkei (illetve hőse, Gömöri Gergő) használ. A folyamatosan picsogó, ám mégis kimért irónia olyan, mintha egy kisnyugdíjas mondaná megállíthatatlanul életfájdalmát. Csakhogy ez a kisnyugdíjas 33 éves, és a belvárosi romkocsmák közönségén háborog, nem pedig a BKV-n. Ráadásul Gömöri a legváratlanabb pillanatokban idéz tévéreklámokat és focistákat, lehetőség szerint a 80-as évekből.

A 80-as évek nosztalgiájával el is jutottunk a regény másik nagy erényéhez. A hosszú nyavalygás ugyanis nem csupán egy személyes szenvedéstörténet. Bőven van benne általános tanulság elhagyatottságról, magányról. Méltatlan volna a regényhez, ha „rohanó világunk” meg „kapitalista elidegenedés” meg ilyeneket írnánk, de ott motoszkál ügyesen beleírva a könyvbe, hogy az örök versengés tulajdonképpen elég kényelmetlen.

És ami a legfontosabb, hogy természetesen hazudik, aki azt állítja, hogy nincs benne semmi Gömöri. Persze ki lehet nevetni a hőst, de sajnos teli szájjal nem lehet kacagni rajta, mert nem múlik el oldal úgy, hogy ne lehetne könnyen azonosítani nagyon is ismerős helyzeteket és érzéseket bárkinek, aki valaha szorongott az életében. És persze hogy mindenki szokott szorongani.

A helyzetek és a figurák is mind nagyon ismerősek lesznek annak, aki itt él. A mostani Budapest paródiája is a könyv, hogy egy újabb rétegét hámozzuk le a regénynek. Megkapják a magukét a londoni betanított munkára vágyók épp úgy, mint a kerékpárfétisiszta jófejek, vagy éppen a tévés producerként magabiztos nagyszájúak. De azt is mindenki tudja, hogy mennyire idegesítő bármilyen elromlott háztartási eszközhöz úgynevezett mesterembert hívni. Mindezt nagyon finoman megfogalmazva kapjuk, hiszen a kritikát egy bolond szájából halljuk, és ettől minden idézőjel még egy idézőjelbe kerül. Így válik a gúnyos leltár érzékeny irodalommá.

És a sok fájdalmat elképesztő helyzetkomikumok, vicces karakterek övezik, hogy egy pillanatra se legyen igazán fájdalmas olvasni a könyvet. Legfeljebb sajog, ha nevet az ember.

Inkei Bence úgy hozza össze a komolyat a könnyeddel, a derűst a fájdalmassal, ahogy magyar nyelven ritkán szokás. Olvastatja magát az a sok morzsinkálás, és még önmagunkra rácsodálkozni is lehet. Hát kell ennél több erre a nyárra?