Akár Nádas Péter is nyerhetett volna

Míg a zajos németországi siker ellenére itthon csak egy szűk közönség előtt ismert Kertész Imre 2002-es Nobel-díja óriási meglepetés volt, a vasárnap 70 éves Nádas Péter évtizedek óta a kortárs magyar irodalom egyik legmagasabban jegyzett szerzője. Az irodalmi Nobel-díj esélyeseként utolsó, 2005-ös regénye, a Párhuzamos történetek angol, francia és főleg német fordításainak 2011-2012-es megjelenései óta emlegetik.

Családregény, Emlékiratok

Művei közül a kritika a három regényt tekinti a legfontosabbnak. Az elmúlt évtizedek egyik kimagasló művészi és intellektuális teljesítményének tekintett életmű gerincét adó három regény sokrétű tartalmát és irodalmi jelentőségét lehetetlen banális zanzásítás nélkül összefoglalni. A kisregényszerű Egy családregény vége (1977) az ötvenes években játszódik, és egy, a századfordulón asszimilálódott zsidó családról szól, a 6-8 éves főszereplő kisfiú történet-, tér- és időérzékelésén átszűrve.

A mára szintén klasszikussá érett Emlékiratok könyve (1986) jóval bonyolultabb szerkezetű, és több elbeszélője van. Cselekménye középpontjában két fiatal férfi szerelme áll. Erről Nádas egy 2005-ös ÉS-interjúban így fogalmazott: "Abban reménykedtem, hogy a szerelem a diktatúrában is meg tudja menteni az individuumot, s akkor a szerelemről szóló regény legalábbis a szabadságvágy megőrzéséről beszélni tud. De nem tudja megmenteni, ezt menet közben be kellett látnom, hanem az a banalitás működött, amit Illyés fogalmazott meg a gyönyörű versében" (az Egy mondat a zsarnokságról-ban). Az Emlékiratok könyvét a híres amerikai gondolkodó, Susan Sontag a háború után írt legjobb európai regénynek nevezte, és sokan ma is Nádas legjobb művének tartják.

Ismerkedés a halállal

A regények mellett Nádas esszéket, elbeszéléseket, novellákat, drámákat és más rövidebb műveket írt. Utóbbiak közül talán Saját halál (2001) című írása a legismertebb, ami Nádas 1993-as infarktusa és a klinikai halál fizikai, intellektuális és spirituális élményéről szóló, egyszerre személyes, ugyanakkor szélsőségesen szenvtelen, tárgyilagos beszámoló, egyben a végső tapasztalás és az azt leíró nyelv kapcsolatának és határainak a vizsgálata.

A szinte olvashatatlan remekmű

Az írás éppen ebben a tekintetben erősen kötődik a 2012-es irodalmi Nobel-díj kapcsán sűrűn emlegetett utolsó nagyregényhez, a nettó 18 éven át írt, bő 1500 oldalas Párhuzamos történetekhez. Ebben ugyanis sok egyéb mellett Nádas szintén a nyelvi elbeszélés és a testen, testiségen keresztül megszerezhető emberi tapasztalat határait kutatja.

A regény a radikalizmusa, humortalansága, a szereplők sokasága, a mindentudó, de bármit kedve szerint elhallgató narrátor és a gyakran kaotikusnak tűnő történetvezetés miatt nagyon nehéz olvasmány. Még irodalmárkörökben is nyílt titok, hogy sokkal kevesebben olvasták végig, mint ahányan elismerően bólogatnak, amikor szóba kerül.

Nyomozás az összefüggések után

A Párhuzamos történetek detektívtörténetként indul, de ez valójában csak előrevetíti, hogy egy idő után az olvasó maga próbál nyomozóként valamiféle rendszert találni benne. A sorsukkal egymáshoz hol nyíltan, hol rejtetten kapcsolódó szereplők, az elvarrt és elvarratlan történetszálak, és az egész, befejezetlenségében befejezett regény egyszerre csábít a nyomozásra és akadályozza azt.

Az aprólékos kutatómunkával illusztrált történetek a háborúban, a 60-as és a 80-as években, főleg Németországban és Magyarországon játszódnak. A szálak szorosabban vagy lazán, de két családhoz, a magyar Lippayékhoz valamint a német Döhringékhez kapcsolódnak. A nagyon figyelmes olvasó akár még azt is felfejtheti, ahogy a két család története áttételesen végül össze is ér.

Ez azonban nem igazán visz közelebb a könyv megértéséhez. Ugyanis, miként a fenti hosszú bekezdések bizonyítják, valójában lehetetlen összefoglalni, hogy a regény miről szól, az értelmezés kudarca viszont szorosan hozzátartozik a könyv lényegéhez.

Szeretkezés 120 oldalon át

Nádast a történelmi és egyéni tragédiák, a pusztító kapcsolatok és viszonyok minden történetet és minden szereplőt behálózó társadalmi összefüggésrendszere izgatja, és a regény leginkább ennek az univerzális struktúrának az ábrázolására tett monumentális kísérletként értelmezhető. Elsősorban a testiség és a mindezt leírni megkísérlő, de arra valójában képtelen nyelv problémáján keresztül próbál a közös emberi lényegről, vágyakról és az érzelmekről beszélni, a szerkezet káosza pedig az ábrázolás legfontosabb eszköze.

Mindvégig valamennyi szereplő hangsúlyosan a testi mivoltában van jelen a regényben. A test és annak működésének, változásainak bemutatása gyakran már-már komikusan aprólékos. A híres, 120 oldalas, több mint két évig írt szexjelenetben az író szinte teljesen új nyelvet alkot a testiség leírására.

A két test elképesztően precíz anatómiai részletezése és a szeretkező pár gondolatainak, érzéseinek, vágyainak sebészi feltárása egyáltalán nem az erotikáról szól. Inkább azt kerülgeti az író, hogy az ember saját és más testéhez, és a másik emberhez fűződő kapcsolata milyen viszonyban áll a fenti, univerzális összefüggésrendszerrel.

Szexjelenet az Akadémián

Híres történet, hogy Nádas a Széchenyi Művészeti Akadémián elmondott székfoglaló beszédeként az MTA dísztermében az ágyjelenet egy hosszú részletét olvasta fel. Arra a kérdésre, hogy provokálni akarta-e jeles közönséget, a már idézett ÉS-interjúban ezt mondta:

"Természetesen volt (benne provokáció és polgárpukkasztás), de maga a szöveg ártatlan ebben. (...) Évekig nem csináltam meg a székfoglalót, mert valamelyest nevetségesnek látom ezt az akadémiázást. A tudományos akadémiákat nem kevésbé. Mikor a szeretkezési jelenetet megírtam, gondoltam, ez az, amivel minden probléma nélkül meg tudok jelenni ezen a patinás akadémián, amelynek egykor Arany János volt a titkára. Aztán olvasás közben kiderült, hogy minden probléma nélkül azért nem megy. (...) Nehéz volt magamat ezzel a kihangosított szöveggel elviselnem. Hát még a hallgatóknak engem. Nagy süket csönd. Betűz a nap, a hűtés nem működik. De végül is ez vagyok én, és ez a munkám."

Annyira komoly, hogy az már komikus

A mű megjelenését a magyar olvasói és irodalmár körökben tisztelettel vegyes borzongás fogadta. Lenyűgözve olvasták az elképesztő írói teljesítményt, de a korai recenziók nehezen tudtak mit kezdeni a regény szerkezetének kaotikus jellegével és a történetek lezáratlanságával.

A korai visszhangok közül Margócsy István kritikus hangvételű bírálata vált kiemelten fontossá, amiben kijelenti: „ez a regény kudarc, egy nagy író hatalmas kudarca”. Az állítás további viták kiindulópontja lett, melyek viharából, bő hat év távlatából úgy tűnik, mégiscsak diadalmasan került ki a regény, már mint a kortárs magyar (és nemzetközi) irodalmi kánon fajsúlyos darabja.

Sokakban ellenérzést váltott ki a könyv sajátos komorsága is: a szereplőkből teljességgel hiányzik az öröm képessége. Radnóti Sándor szerint a regény világa olyannyira humortalan, Nádas olyan halálosan komolyan veszi magát, hogy néha már szándéka ellenére válik humorossá.

Remekmű vagy ajtótámasz?

A német fordítás 2012-es megjelenését a kritikusok elragadtatott ünneplése fogadta. Iris Radisch (Die Zeit) szerint  „a mai irodalmi életben ez gigászi alkotás. Aki elolvassa, többé nem az, aki volt.” Sőt, akadt olyan német kritikus (Wilhelm Droste, NZZ), aki egyenesen azt állította, hogy a könyv igazából a német fordítással született meg, mert „a német nyelvű recepció rendelkezik a mű megfelelő megközelítéséhez szükséges hagyományokkal és szenzóriummal.” (A recenziók összefoglalói itthon az ÉS-ben jelentek meg).

Adam Langer a New York Times könyvszemléjében "rendkívül ambiciózus, lélegzetelállítóan leleményes és időnként őrjítően sűrű, újszerű" törekvésként írt róla a "történelmi, földrajzi, irodalmi és szerkezeti határok eltörlésére".

Ugyanott Benjamin Moser így foglalta össze a véleményét: a regény túlságosan őrjító ahhoz, hogy remekmű lehessen. "A túlzott hosszúság és a több százas szereplőlista nem feltétlenül hátrány: az ajtótámasznak is használható regények esetében előny, hogy a szerző egy sor látszólag zavarba ejtő párhuzamos történetet tud elindítani, hogy azokat aztán előre nem látható módon egybefonja. Nádas azonban nyíltan arra törekedett, hogy ne fonja össze őket, a szándéka, mint mondta, az volt, hogy olyan emberek történetét írja meg, akik soha nem találkoztak, akik csak nagyon felületesen ismerik egymást, és mégis a legmélyebben beavatkoznak egymás életébe".