A láncfűrészes művész Budapestre jött

Bukta Imre kiállítása már akkor érdekes volna, ha semmit nem tudnék a festőről, aki falun él, képein a magyar vidéket dolgozza fel, de bukolikus idill helyett karcos, ironikus, és találó képeket gyárt, mégpedig magok, fadarabok, és láncfűrész beillesztésével. A Műcsarnok kiállítás megnyitóján ugyanis olyan összetételű tömeg jött össze, amelytől elhomályosulna a nagy nemzeti összeborulást vizionáló Bajnai Gordon tekintete is. Egy légtérben nyüzsgött: jobb- és baloldali megmondóember, fideszes kultúrpolitikus és LMP-s kultújságíró, fiatal botrányképzőművész és befutott sztárfestő. Egykori demszkysta háttérember és Tarlós közeli karrierpolitikus. Sőt, a budapestiek mellett rengeteg vidékről érkezett, a kultúrához lazán, Bukta Imre festőhöz viszont barátilag kapcsolódó látogató is volt.

A népfrontos hangulat oka, hogy Bukta Imre művészetében tényleg mindenki talál magának érdekeset. A pesti értelmiség a neoavantdgárd hagyományokon nyugvó művekért, a Szépművészetiből áttévedők a találó életképekért, a hipszterek a barkácsmegoldásokért, a falusi romantikába feledkezett második kerületiek a csuhébabákkal borított falért, az igazi vidékiek a képekbe applikált terményekért, a szociológusok pedig a tűpontos társadalomábrázolásért rajonghatnak.

Bukta nem azért ilyen népszerű, mert elemezte a piacot, majd műveivel ügyesen targetálta célközönségét. Az ő sikertörténete ritka kívétel: őszintesége és önazonossága vezetett elismeréséhez. Nem megjátssza a vidékit, mint egyszeri jobbikos az erdélyi tájszólást: ő tényleg mezőszemerei lakos, aki az ezer fős Heves megyei  faluban él, gazdálkodik, polgárőrködik, és a jegenyesor kivágása ellen szervez összefogást. Tapasztalatait pedig harminc éve foglalja össze képekben, szobrokban, installációkban.

Állatok fejjel lefelé

Talán a várostól tartott távolságának köszönhető, hogy nála nyoma sincs a kortárs képzőművészetben oly népszerű tudálékos komolyságnak. Bukta legfájdalmasabb témáiban is ott az irónia, a humor, és persze a szeretet, ami az ellentmondásos, sokszor lehangoló, kiüresedő falusi léthez fűzi.

A városi embernek szerencséje van. Ezúttal nem kell összekoszolnia a cipőjét, ha meg akarja ismerni a vidéket, és a vidéki ember lelkiállapot-változását. Bár a kurátor és Műcsarnok igazgató Gulyás Gábor szerint nem életmű kiállítást látunk, hiszen azt 2008-ban rendezték meg a debreceni Modemben, a tárlat azért végigvezet Bukta művészetén.

Néhány képben megjelennek a Bernáth(y) Sándorral készült fotómunkái, majd klasszikus korszaka, amellyel elnyerte a mezőgazdasági művész stílusbesorolást. Képeibe a vidéki élet tárgyait illesztette be: magokat, gallyakat, gyufaszálakat. Kilencvenes évekbeli munkái játékosak, elemeltek, viccesek. És szinte kivétel nélkül nagyon jók.

A Műcsarnokban nem csak a táblaképei jelennek meg, mint például a Délibáb című munka, amelynek falapokból összerótt felületén megfigyelhetjük a korszak jellemzőit: egyszerű alakokat (tehén, disznó), a repetitív motívumokat (a füvet szimbolizáló vonalkák), a beillesztett tárgyakat (magok), a képsík áttörését, és a finom humort (fejjel lefelé lebegő állatok).

Helyet kaptak itt a nagyméretű művek is, mint az apszis egész falát kitöltő Okos táj című megainstalláció: kukoricacsutka babák végtelen sora, amelyek saját kukoricaszemeiket tartalmazó zacskókat tartanak maguk elé, felajánlva nekünk magukat. A látványtól furcsa módon egyszerre lettem vidám és szomorú.

A láncfűrész kora

A jelenhez közeledve Bukta munkái egyre konkrétabbakká válnak. A figurális festményeket a táj felett lebegő geometrikus alakzatok emelik el. Mintha a motívumokkal rámutatna: a tradicionális falusi képbe láthatatlanul már befurakodott az a másik, városokból, tévéből, internetről ismert világ. Az absztrakt hatás láthatatlanul nyomakodik be a hátsókert enyésző lomjai közé.

A kísérletező kedvet a jelenhez közeledve Bukta éleslátása, iróniája helyettesíti: a Vidéki polgármester plázamakettel című képet nézve szinte hallani a falusi elöljáró ízes beszédébe keveredő biznisz zsargont: projekt, büdzsé, fejlesztés, amelyekkel előadja, miért lesz jó a környéknek a bazinagy építkezés.

Egyre több művön jelenik meg a láncfűrész, mint a magyar vidék új jelképe. Olcsó, gyorsan tarol, és már is a piacra.

A közelmúlt munkáinál nem a direkt, néhol didaktikus megközelítés a furcsa, hanem a festmények száma. A 2012-es alkotások tömegét látva szinte elképzelhetetlen, hogyan lehet ilyen ütemben gyártani a műalkotásokat. Születnek összecsapott munkák, például az általunk is bírált, Jobbik-közeli, rendpárti érpataki polgármester festménye, amiről nem tudtam eldönteni: Bukta kritizál, vagy éppen dicsőít.

Mintha kapkodna. Igyekezne utolérni az egyre gyorsuló eseményeket. Már nincs ideje a kifejtésre, dokumentálnia kell, és fordulni a következő témához. A munkamódszer néhol azonban betalál.

Vidéki kockaház életnagyságú installációját látjuk. A ház mindegyik oldala egy-egy jellemző falusi stílust idéz meg. A tükörberakással díszített hetvenes évekbeli egyenházat. A fehérre vakolt muskátlis parasztházat. A kocsmárosék citromsárga, kőlábazatos, ízléstelen otthonát. Az ablakok LCD képernyők, amelyeken látjuk, ahogy lebben a függöny, kinéz a ház lakója, majd visszahúzódik. Aztán éles csörömpöléssel valami bezúzza az üveget.

Csak a negyedik oldal csendes. A toldozott, foldozott vályogfalon, a putri ablakán golyó ütötte lyuk, a függönyt is kiszakította. Semmi nem mozdul. A túlsó oldalról hallatszik át a csörömpölés. Bukta Imre töri be földijeinek ablakát, hogy jöjjenek már ki, mert nagy baj lesz, ha továbbra is a négy fal közt ülnek, és a tévében nézik, mi történik körülöttük.