Sorozatgyilkosnak Dél-Amerikában jó lenni

Amikor a tárlatvezető a legmodernebb technológiával felszerelt Murder - A gyilkos tárlat című kiállítás második termében egy zsinór és a jobb keze segítségével kezdte el mozgatni az egyik tereptárgyat a Vlad Tepesről szóló installáció közben, tudtam, hogy kitűnően fogok szórakozni. Igaz, nem úgy, ahogy azt a kiállítás szervezői szerették volna, de sebaj, mindenki másképp értelmezi a művészetet és az ismeretterjesztést. A kiállítás meglehetősen lelkes marketingesei és sajtósai miatt hamar a köztudatba került, hétvégén kígyózó sorok álltak a Vörösmarty téri üvegpalota előtt, arra várva, hogy a szigorú beléptetési procedúrán átesve részt vehessenek a soha nem látott élményt nyújtó interaktív kiállításon.

A tárlat sajtóanyagában rendkívüli izgalmakkal és szájtátással kecsegtetik az embert, ilyen még nem volt soha Magyarországon, derül ki belőle. Holovetítés, ködképernyő, páravetítő, pneumatikus szobamozgatás, élménytermek, kézzel készített korhű jelmezek, élethű bábuk és professzionális filmes díszletek között járhatjuk körül a leghírhedtebb gyilkosságok és sorozatgyilkosok történeteit, ígérik, hát persze, hogy rácsap az ember, különösen úgy, hogy még érdekli is a téma. És ez ezzel a kiállítással ez a legnagyobb baj. A 25 teremben látható, kissé ad hoc jelleggel összedobott tárlat ugyanis csak azoknak lehet érdekes, akik nem láttak még tévéhíradót, nem olvastak újságot, és úgy egyébként semmit nem tudnak a történelemről.

Minden érettségizett tudja, ki volt Vlad Tepes és miről volt híres Báthory Erzsébet, nem ismeretlen előtte a Ku Klux Klán, még emlékszik arra, hogyan lőtték le Abraham Lincoln amerikai elnököt és nem döbben meg azon sem, hogy az amerikai sorozatgyilkosok között riasztóan magas számban vannak jelen a kannibálok és embertársaik kikészített bőréből csákót hajtogató elmebetegek. Ha pedig valamivel nincsenek tisztában, ott a kismillió ismeretterjesztő tévéműsor, vagy legrosszabb esetben a Wikipédia, amely amúgy a kiállítás szervezőinek is a legjobb barátja lehet.

A kiállítás ezer négyzetméteres területét a fejünkön szorosra húzott fejhallgatóban járhatjuk be, az egyes szobákba belépve pedig az adott témához kapcsolódó hanganyagot kapunk, amiből megtudjuk, hogy Tepes nagyon sok ember húzatott karóba, sőt, nem vetette meg a kibelezést vagy csonkítást sem, ha büntetés-végrehajtásra került sor. Mindezt azért, mert megtehette, legalábbis ez derül ki a szövegből, ami tulajdonképpen egy zanzásított wikipedia-szócikk, amit egy mesemondó hangú és stílben beszélő narrátor búg a fülünkbe.

Ettől nem megrettenünk és/vagy elborzadunk, hanem elálmosodunk, pedig még csak az első két termen vagyunk túl, még jön Csikatyiló, azaz X polgártárs, a Szovjetunió legendás kannibálja, és az ilyen kiállítások és dokumentumműsorok olyan kihagyhatatlan elemei, mint Jeffrey Dahmer, válogatás nélkül minden rasszból áldozatokat szedő sorozatgyilkos, John Wayne Gacy, a bohócjelmezes hobbikertész, aki nagyon hitt a természetes komposztálásban, így a kert végében ásta el áldozatait. Nem marad ki Ted Bundy, a bostoni fojtogató és Hasfelmetsző Jack sem, az alapanyag tehát adott volt.

A kiállítás szervezői viszont nem akartak véres fülekkel és a szomszéd gyerekbe töltött húspéppel sokkolni, így egy olyan száraz tárlatot hoztak össze, amin csak azért nem aludt el az ember, mert folyamatosan mozgásban tartották. A beígért "forradalmi" audiovizuális élmény az Elvarázsolt kastély és a Tanúban látott szocialista szellem hullámvasútja izgalmait keverte az idétlen viaszbábukkal, amikben annyi élet nem volt mint egy közepesen izgalmas kocsmai késelés során a pultnak támasztott félhalott alkoholistában. Érthetetlen, miért mutatták meg Al Capone életének egyik legkevésbé véres eseményét (valami rivális nyíratott ki), és  mit keresett a tárlatban a Ku Klux Klán, ha csak annyit tudtunk meg róluk, hogy sokan voltak, és fehér csuklyában vegzálták a feketéket.

Voltak azért érdekes megoldások, a Hasfelmetsző Jack rémtetteit bemutató szobában a párafügönnyre vetített kép nagyon hatásos volt, és vicces érzés volt az is, amikor egy bazinagy hűtőnek berendezett szobában állva hallgattuk, ahogy  Jeffrey Dahmer rémtetteiről beszél két rendőr, majd egyikük kinyitja az ajtót, és egy két méter magas fej néz velünk farkasszemet. Az utolsó, az Andok mészárosa nevet kiérdemlő Pedro Alonso López története közben egy lanovkának berendezett szobában állunk, és úgy hallgatjuk a rémtörténetet az állítólag 400 (bizonyítottan 110) kislányt megerőszakoló, majd ecuadori börtönéből hely- és pénzhiány miatt elbocsátott elmebetegről. Érdekes, de a sorozatgyilkosok toplistáját négy dél-amerikai legény vezeti, Lopez csak második egy kolumbiai fazon mögött. Ezt két másodperces guglizás után tudtam meg, ingyen.

A kiállítás legijesztőbb szobája az utolsó, ahol meditációra kényszerítik a látogatót, és a fülébe olyanokat suttognak, hogy most már ön is tudja, hogy a sorozatgyilkosok nem születnek, hanem kinevelik őket, és ha nem vigyáz a kölyökre, kiírtja az egész lakótelepet. Aztán bibliai idéztek jönnek, az ember meg ül döbbenten, és nem érti, mit követett el, hogy a 3500 forintos belépti díjért cserébe még kéretlen és erőszakos hittérítéssel is meg kell küzdenie. Másfél óra alatt sokkal érdekesebb és alaposabb információkat lehet összeszedni minden legendás sorozatgyilkosról, igaz, nem ül mellettünk egy társadalmi felelősségről papoló, megnyúzott koldust formáló viaszbábu, és a fülünket sem nyomorítja össze a fejhallgató.