Fekete György nagyon ügyesen barkácsol

Rég éreztem magam annyira zavarban, mint Fekete György életmű-kiállításán. Hiszen kevés annyira sikeres kommunikátor működik a magyar kulturális iparban, mint az MMA-vezér. Alig kezdte meg tevékenységét a kultúra élén, máris köztudott, hogy szerinte mi számít művészetnek (ami keresztény, jobboldali és politikailag értelmezhető), mit ítél el (a kritikus hozzáállást), kik nem remélhetnek állami támogatást (akik az országot vagy az egyházat bírálják). Sőt, még az is tudható, ki készíti ikonikus frizuráját (ő maga). Egyedül annyi maradt homályban, hogy milyen művész ő maga. Az interneten, de a könyvtárakban is kevés az információ, így nem tudható, mi alapján lett Munkácsy-díjas (1966), majd Érdemes művész (1981) a szocializmus alatt, majd milyen érdemei miatt részesült idén Kossuth-díjban.

A bizonytalanság nem véletlen, Fekete György a rendszerváltás előtt, de különösen utána inkább politikai elkötelezettsége miatt számított igazodási pontnak. Idén, az általa vezetett Művészeti Akadémia alkotmányba írásával egy időben rendeztek ugyan számára egy megakiállítást, de hiába volt ez az Iparművészeti Múzeumban, a sajtónak, az MTI-t leszámítva, nem tűnt fel. Szerencsénkre a kiállítást végül a mester szülőhelyére, Zalaegerszegre szállították, és átvágtam fél Magyarországon, hogy megtudjam, milyen lesz a magyar művészet 2013-tól.

Hogy a helyszínen aztán gyorsan elveszítsem lábam alól a talajt. Úgy éreztem magam, mint akit meghívnak egy kisváros barkács- és művészkörének év végi kiállítására, ahol a lelkes klubtagok felsorakoznak faragott ládikáik, gyöngyberakásos kerámia hamutartóik, domborított bőrből készült fali díszeik mellett, és várják, hogy őszintén elmondjam a véleményem. A jóérzésű ember ilyenkor nem kezdi csapkodni a térdét, hogy teli szájjal röhögve mutogasson a naiv alkotások suta megoldásaira. Hanem mond valami bátorítót és kedveset. De mit mondhatnék akkor, ha ezeket a dolgokat a Legfőbb Magyar Művész rangjára emelt férfi művelte?

Így úszta meg Fekete György a Gulágot

A tájékozódást az időbeliség sem segítette. Bár életmű-kiállításról volt szó, a legtöbb munka az utóbbi két évben készült, mintha Fekete most jött volna rá, milyen remek dolog, hogy különböző anyagok összebarkácsolásával kifejezheti akár a lelkében dúló érzéseket is.

A hetvenes éveket csupán néhány tájkép, rajzos akt, és lambériából szerkesztett falidísz jelzi. Belsőépítészeti munkáiról kiállított képek tanúsága szerint Fekete a lambériával borított falak mestere volt: a rácsozott falapokat időnként hullámvonalakba rendezte, esetleg kör alakú fakorongokat helyezett el rajtuk díszítésként. Az üveglapok csillogása miatt ezekről nehezen lehetett fotót készíteni, de aki járt már régen felújított művelődési házban, az nem maradt le semmiről.

Fekete érdeklődése a nyolcvanas években az érdekes alakú faágak felé fordult. Ezek beemelésével épített falra akasztható dísztárgyakat.

A rendszerellenes jegyek megmaradtak Fekete György saját összeállítású önéletrajzába zárva, az aktuálpolitika és a művészet keresztezése akkoriban még nem izgatta a művészt. Egyetlen kikacsintós munkáját állították ki, a Nemzeti színek újraszületése címmel. Fekete három évvel a rendszerváltás előtt sem érezte, hogy itt lenne az ideje a bátor fogalmazásnak, ezért nem lyukas zászlót lengető forradalmárt készített. Munkája egy konstruktivista-posztmodern fali dísz, amelynek fehér dugósorai felett piros, alatta zöld háromszög látható. Érthetetlen, hogy egy ilyen bátor vallomással miként úszhatta meg a Gulagot 1986-ban.

Fekete végül egy évvel a rendszerváltás előtt ráérzett a forradalom ízére, és ekkor készítette el a bevállalós Ítélkezett a kommunizmus című művét, ami már szakít a fehér dugósorok elemeltségével. Az installáción egy vörös szöggel átszúrt Jézus szobor látható. Az érthetőség kedvéért Jézus a Biblián fekszik.

Sylvia hegedűje

Míg más művészekre itáliai utazások, vagy az alkotótársak hatnak, Fekete művészetszemléletét MDF-es kulturális államtitkári, majd KDNP-alelnöki munkássága alakította. Ez idő alatt nem nagyon készített alkotásokat, 2010 környékén azonban előállt azzal a stílussal, amely kiállított anyag jó részét jellemzi: szakmányban kezdte gyártani a falioltárszerű munkákat, barokk kerettel, historizáló és népies motívumokkal, továbbá hatalmas őszinteséggel. Fekete nem rejti véka alá gondolatait: amennyiben a munka címe Jákob lajtorjája, akkor azon szerepel Jákob, meg persze a létrája is. Ha feleségének akar kedveskedni, akkor olyan minioltárt készít, amin neje és saját sziluettje látható, aranykeretben. A kép címe: Mi ketten.

A Sylvia hegedűje című mű pedig egy hegedű darabkáit erősítette fel ügyesen egy fakockákból összeállított felszínre. Sylvia egyébként onnan jön, hogy nejét Sunyovszky Szilviának hívják, és nem csak a művészet köti össze őket, hanem a munkájuk is: Sylvia volt például Orbán Viktor tanácsadója, de korábban KDNP-s politikus is.

A művek közös jellemzője, hogy azokat Fekete apró fakockákból, kis tárgyakból szerelte össze. Mindegyiken rengeteg tükördarabot, porcelán díszt, fém figurát, fafaragást, egyéb mütyűröket fedezhet fel a lelkes látogató. Az amatőr jelleget az olyan kedves megoldások hangsúlyozzák, mint az Ihlető alapanyagaim felirat mögé helyezett üvegkehely, amibe a munka után megmaradt fadarabokat helyezte el okulásunkra.

Összességében tehát csak a legjobbakat lehet mondani Fekete György alkotásairól. Nagyon ügyesen passzintotta egymás mellé a különböző anyagokat, nincs rés a kis fakockák közt, a tükördarabok precízen illeszkednek, akkurátusan domborította ki fémből az apró magyar koronát. Fali díszei tetszetősek, és kritikailag talán két megjegyzést lehet tenni: mivel az oltárok előtt nincs üveg, könnyen porosodnak. Továbbá, hogy ezek alapján Fekete Györgyöt hamarosan kizárják az MMA-ból. Saját meghatározása szerint a tagsághoz ugyanis nem csak nemzeti érzés és a közéleti tevékenység kell, hanem „művészileg elismert életmű” is. Ez pedig még az MMA sztenderdjei szerint is legfeljebb csak lakberendezés.