A gazdasági válság csökkenti a szorongást

"A válság jó” – kezdte meglepő kijelentéssel előadását Jaksity György, pénzügyi szakember. A Szorongás és válság című előadás apropója a nyugat alkonyával foglalkozó festészeti kiállítás volt Debrecenben, sok nemzetközi sztárral, és érdekes módon egyáltalán nem tragikus végkicsengéssel. De ne rohanjunk előre, a Concorde vezetőjének szövege ugyanis segített a művészi ráhangolódásban is, már ami a problémák sajátos megközelítését illeti.

A pénzügyi szakember úgy nézte a világot megrázó folyamatot, ahogy a tudós vizsgál két egymást marcangoló, színes bogarat. „A válság a rendszer stresszreakciója″ – szögezte le tényszerűen, hogy nem kell megijedni, ami zajlik, normális. „Amikor felborul az egyensúly, a rendszerek szeretnek egyensúlyba kerülni, és ehhez kell a válság.”

De a válság praktikus is, mint a svájci bicska, nem csak kültérben, de otthon is remekül használható. A krízis a globális folyamatok mellett ugyanis az embereknek is segít. „A válságról azt gondolnánk, hogy növeli a szorongást, pedig nem. Éppen hogy csökkenti.” Jaksity szórakoztató példákkal bizonyította be, hogy a globális krízis nem stresszt hozott a mindennapokba, hanem éppen ellenkezőleg. Megkönnyebbülést. „Mikor volt a legnagyobb elégedetlenség Magyarországon? – kérdezte – 2006-ban. Mikor volt a legmagasabb az életszínvonal Magyarországon? Szintén 2006-ban. A válság viszont elhozta a szorongásoldást.” – mutatott rá arra, hogy a prosperitás az egyéni életben nem feltétlen hozza el a boldogságot.

„A saját cégemből is mondok példát. A brókereink abban az időben feszültek voltak, folyamatosan dolgoztak, közben lerágták a fülünket, hogy lesz-e céges Porsche. Mondtam, hogy nem lesz Porsche. Akkor megveszik a saját pénzükből. A cég nyeresége most nagyjából az ötödén van, bár 2010-re helyreállítottuk a nyereségünket, csak azóta unortodox gazdaságpolitika állt be. Ami nyereségünk maradt, azt befizetjük bankadóban. És ha most bejön valaki hozzánk, akkor azt látja, hogy vidám a légkör. Pár éve még be kellett csuknom a szobám ajtaját, mert olyan üvöltözés volt a brókerek szobájában, telefondobálás, stressz. Most behoznak egy gitárt, dalolgatnak, zéró a forgalom, erről verseket írnak, nincs jutalom, ezen poénkodnak. Hirtelen minden konkréttá vált.”

Jaksity elmélete szerint, ha tudjuk, milyen dolgoktól félünk, például a hitellel, fizetésünkkel, munkahelyünk megtartásával foglalkozunk, akkor nem szorongunk. „A szorongás oldásának eszköze a konkretizálás. Előfordul, hogy reggel szorongva ébredek. De akkor elgondolkozom, hogy mi a probléma? És eszembe jut mondjuk, hogy van ez az új jogszabály, amit a mi kiváló Gyurink vezet be már megint. Végiggondolom, benn megbeszéljük, és megpróbálunk kitalálni valamit rá. Megoldjuk, vagy ha nem tudjuk megoldani, akkor bezárjuk egy fiókba, és nem foglalkozunk vele többet. De a stressz lement.”

Csinálja az ellenkezőjét, mint a magyar kormány

A közös gitározás megnyugtatja ugyan a lelket, de nem oldja meg a gazdasági válságot. A világ jelenlegi struktúrájába ugyanis kódolva van a krízis. „Pár évtizeden belül több nyugdíjast kell eltartanunk, mint amennyien dolgozni fognak. – evezett konkrétumok felé az előadó.  Egyszerű matematikai problémával állunk szemben: ez nem működik.”

„Két út áll előttünk. Az egyik, amit a japánok csinálnak, hogy bezárkóznak, és robotokat gyártanak, hogy legyen, aki behozza nekik a teát öregkorukra. A másik az amerikai példa, hogy azokban a szakmákban, ahol hiány van, gyorsan lehet zöldkártyát szerezni. Amerika a látszat ellenére az elmúlt évtizedekben több 10 millió bevándorlót engedett be. Azokat, akik nem tudnak termelni, pedig elküldik Irakba. Bár ez a fejlődési modell is elérte a határait.”

„A kettő közt van Európa, ami elszenvedi az immigrációt. Nincs tudatos bevándorlási politika, és erős az idegengyűlölet. Itt több megoldás van: az egyik, hogy nem adjuk oda a nyugdíjat. De mivel a legnagyobb szavazótábor a nyugdíjasoké, ezért a pénzt rejtett úton szokták a politikusok elvenni. Az egyik ilyen út az infláció, amit valószínűleg a következő évben tapasztalunk is Magyarországon. A másik a nyugdíjkorhatár növelés. És van egy robosztusabb megoldás, hogy annyira rossz egészségügyet működtetünk, hogy az elpusztítja a potenciális nyugdíjasokat. Akkor nincs nyugdíjválság csak egészségügyi válság. Ezt is ismerjük.”

Az üzletember mégis úgy látja, hogy szűk keretek közt is lehetne 6-8 százalékkal növekedni, ahogy ez a környező kelet-európai országok példái bizonyítják. Jaksity szerint nem is nehéz kitalálni, milyen módszerrel másszunk ki a gödörből: „Mi a jó gazdaságpolitika Magyarországon? Nagyon egyszerű. Meg kell nézni, mit csináltak nálunk az elmúlt 10-12 évben, és mindig az ellenkezőjét kell tenni.”

A politikusok nem szoktak csendben gondolkodni

Végül Matolcsy mikrovalóságától a transzcendens felé lebegtünk: „Nem lehet gyorsabban nőni, mint ahogy gazdasági és természeti adottságok ezt lehetővé teszik. Ezt minden épeszű ember megérti, ha este egyedül csendben végiggondolja a szobájában. A politikusok nem szoktak csendben gondolkodni a szobájukban, ezért a gazdaságpolitika mindig hajtani fogja a növekedést, azon túl, mint amit ezek a rendszerek elviselnek.”

„A válságok oka valamilyen túltermelés. Túl sok hitel, túl sok kapacitás, túl sok beruházás, túlzottan hajtott növekedés. Lin-csi apát viszont azt mondja, hogy a több az felesleges. Nem sok kell ugyanis, hanem elég.”

Amiben Kelet-Európa nagyhatalom

Az még érthető volt, hogy egy bróker, akinek a krach közepette is van legalább egy béna Audi TT-re valója, képes a buddhista nyugalmával figyelni az eseményeket. Érdekes volt ugyanakkor, hogy a műkereskedelem visszaesésével nyilván már a napi spanglijukra, kevertjükre is spóroló képzőművészek sem sodródtak depresszióba.

A kortárs figurális festők munkáiból válogató tárlat korunk alapérzésével foglalkozott, tehát olyasmivel, ami a feltételezés szerint tragikus képeket hív elő minden érzékeny alkotóból. Az Asimov-novellára utaló cím, az Alkony is lehangoló élményt ígér: a sci-fi egy olyan vidám, napsütötte bolygóról szól, amely váratlanul örök homályba burkolózik.

Hiába azonban a nyugati ember elbizonytalanodása, értékeink viszonylagossá válása, a gazdasági válság, az égbe szökő zsírkrétaárak: a művek inkább melankolikusak voltak. Tűnődő emberek, csendes és rendetlenségbe merevedett enteriőrök, és groteszk, néha szinte vicces beállítások jelezték, hogy a művészek számára a korszakváltás inkább apropó az elgondolkodásra, lelassulásra, a részletekben való elmerülésre.

Az anyag azért is érdekes, mert a brit kurátor, Jane Neal elismert nyugati gyűjteményekből, múzeumokból is válogatott (londoni White Cube, Eigen and Art Leipzig/Berlin, a Los Angeles-i Mihai Nicodim Galéria), így került a Modembe sok olyan nemzetközi sztár, akiket a magyar közönség még nem nagyon láthatott (Neo Rauch, Hernan Bas, Daniel Richter, David Schnell). Ennek ellenére a kiállítás alaphangulatát nem ők, hanem a kelet-európai alkotók határozták meg. Az egyre elismertebb kolozsvári iskola (Victor Man, Berszán Zsolt, Mircea Suciu), Szűcs Attila, vagy a moldáv Alexander Tinei. Ami jelzi, hogy ha letargiáról, válságról van szó, akkor Kelet-Európa tanítja a világot.