Így fog kinézni az Erkel Színház

Az Erkel színház előtt néhány munkás ténykedik és egy utcaseprő autó veri fel a koszt. A por mögül különösen puritánnak és robusztusnak tűnik Budapest mindmáig legnagyobb színháza. A gigantikus méretű épület építését 1911 márciusában kezdték meg Márkus Géza, Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján az akkori Tisza Kálmán téren. A falakat hamar felhúzták, az építkezés csupán kilenc hónapig tartott, míg az Operaház például csaknem kilenc éven át épült. Magyarország legnagyobb befogadóképességű színházában kezdetben 3167-an fértek be, majd ez a szám az évek során 2400-ra csökkent.

Az akkori Népopera alapítója és első igazgatója Márkus Dezső karmester volt – a tervezők egyikének, a többek közt a kecskeméti Cifrapalotát is megálmodó Márkus Géza fivére. A telket a főváros ötven évre ingyen biztosította, a színház megépíttetése viszont magánfinanszírozásban zajlott, így az negyven éven keresztül önálló intézményként működhetett. A városvezetés, a szívességért cserébe, szerződésben szabta meg az intézménnyel szembeni elvárásait: állandó magyar társulatot kellett alkalmaznia, maximalizálták a külföldi vendégjátékok számát, és egyúttal arra kötelezték a működtetőket, hogy hetente legalább öt magyar nyelvű előadást tartsanak, amelyek műfaja többnyire opera, operett, balett, színdarab vagy olykor hangverseny volt. Az igazgató széles közönségréteg igényes szórakoztatását tűzte ki célul, és törekedett arra is, hogy a jegyárakat alacsonyan tartsa. A hatalmas mennyiségű nézőt befogadni képes színházban 50 fillér és 3 korona között alakultak a belépők költségei, vagyis már akkor is töredékei voltak az Opera árszínvonalának.

  A nép operája

1911 december 7-én, a nyitóelőadáson egy kortárs francia szerző, Jean Nouges „Quo vadis” című, meglehetősen jelentéktelen operáját adták elő, azt megelőzően pedig maga Márkus vezényelte Erkel Ferenc „Hunyadi László” című művének nyitányát.

Az első világháború után fővárosi kezelésbe került intézmény 1917 szeptemberétől a Városi Színház, később, a második világháború ideje alatt (1940 és 45 között) a Magyar Művelődés Háza nevet viseli. A színház az évtizedek alatt nemcsak néhány névváltoztatáson, hanem különböző átalakításokon is átesett. Volt varieté, művelődési ház és mozi is működött itt. Sőt, a harmincas években még bokszmérkőzések is rendeztek a falak közt! A színház 1951 szeptemberében került az Operaház kezelésébe, és két évvel később már a Himnusz megzenésítőjének nevét felvéve működik tovább az Opera másik játszóhelyeként. Ekkor kezdődik az Erkel történetének legnyugodtabb, legsikeresebb és legtöbbet emlegetett időszaka, amelyre máig nosztalgikus boldogsággal gondolnak vissza az egykori színházlátogatók. A kommunista kultúrpolitika ugyan számos ponton vitatható és bírálható, kevés erényeinek egyikeként viszont céljának tekintette, hogy a jutányos árú belépők révén széles tömegek juthassanak el színházba, a legtöbb esetben megtöltve a közel 2500 férőhelyes nézőteret. Ezáltal a plebs, az istenadta nép is könnyedén hozzáférhetett a kultúrához.

A problémák a rendszerváltozást követően jelentkeztek: a kilencvenes évek elejétől például folyamatosan csökkent a rendelkezésre bocsájtott állami támogatások összege, a kereskedelmi tévék megjelenésével pedig egyre kevesebben jártak színházba.

A több mint százéves épület nézőtere utoljára 2007-ben telt meg. Az akkor megjelentek egy búcsúkoncertenl temették el a bontásra ítélt Erkel Ferenc színházat. Az épület mégis megmenekült. A rekonstrukció első üteme mostanra fejeződött be.

A próbaüzem március első napján kezdődik, és június elejéig tart majd. A nyolcvannégy este során népszerű nagyoperákkal, gyermekbarát kínálattal, valamint balettelőadásokkal készülnek. A felújítás június 9-én folytatódik, amikor is kifestik a színháztermet, kialakítják a rendezvényhelyszíneket, megtörténik a hátsószínpad-technika gépesítése, a lámpapark felújítása, valamint a színpad deszkáit is kicserélik. És akkor újítják fel a homlokzatot is. A hivatalos átadásra november 7-én, Erkel születésnapján kerül sor.

A színház megújulása a kormányhatározat szerinti 1,7 milliárd forintos költségvetésből történik, amiből ezidáig mindössze kb. 250 millió forintot költöttek el. Ez azt jelenti, hogy a felújítási munkálatok zöme még hátra van.

'61 óta ugyanaz a vécé

Az épület oldalából nyíló művészbejárón át első utunk a kései Kádár-érát idéző bútorokkal berendezett büfébe vezet, ahonnan rövid lepakolást követően el is kezdjük sétánkat a nyolcadik kerületi épületben.

Utunk mindjárt a színpadra vezet. Arra a színpadra, amelyen száz év alatt olyan világhírű művészek fordultak már meg, mint például Bartók Béla, Bruno Walter, Toscanini és mindjárt az első évadban az Orosz Cári Balett. Kísérőnk itt, az éppen zajló fénytechnikai munkálatok közepette meséli el a felújítás részleteit a víz- és villanyvezetékek kicserélésétől a színpad deszkáinak ideiglenes rendbehozataláig, amíg a nyári tatarozás során végleg ki nem cserélik azokat. Pillantásunkat a nézőtérre vetve, feltárul a hatalmas tér, amely jelenleg majd’ 2000 fő befogadására alkalmas. Az ülések frissen tisztított kárpitját világos leplek óvják az esetleges szennyeződésektől. Nyáron a széksorokat a mostani helyükről elmozdítva, a jelenleg érvényben lévő tűzvédelmi szabályoknak megfelelően rendezik majd el.

A nézőtér enyhe emelkedőjét megmászva az aulába érkezünk, melynek közepén Erkel Ferenc szigorú tekintetű mellszobra fogadja a látogatót – természetesen a szocialista realizmus jegyeit magán viselve. Az előtér egy sávban már fényesen csillog, a padló nagy része viszont még felcsiszolásra vár. A lepusztult és régi mellékhelyiségek korszerűsítésével eltűnik az épület legnagyobb szégyenfoltját orvosolta. A mosdókat, amelyek nagy valószínűséggel az 1961-es renoválás óta nem voltak felújítva, minden emeleten rendbe hozták. A színészek öltözői szintén nem voltak már alkalmasak arra, hogy benne művészeket lássanak vendégül. Egyelőre ideiglenes bútorzattal ugyan, de használhatóvá tették az apró helyiségeket.

A közönség számára kialakított emeleti nagybüfé változásai nem túlságosan látványosak, a padló alatti csövezések viszont annál fontosabbak az épület további egészségének megőrzése szempontjából. Mivel Bernáth Aurél freskói, melyek a nyúlánk terem két végében találhatóak, műemlékvédelem alatt állnak, így a munkálatok során nem bolygatják majd azokat. Az egyik a Szentivánéji álmot, a másik pedig Az ember tragédiáját örökíti meg. Köztük az épület többi pontjához képest kiemelkedően látványos aranyozott mennyezeti rozetták képeznek hidat.

A színházat úgy igyekeznek emberközelivé tenni, hogy a vendégek akár nappal is bátran betévedhessenek majd az épületbe. A közösségi térré változtatást kiállítóterem és kávézó kialakításával tervezik megvalósítani.

Az Erkel célja, hogy mindenki elérhető áron juthasson hozzá a balett és az operett élményéhez. A legolcsóbb, kedvezményes jegyek már akár 101 forintért elvihetőek, de a legmagasabb jegyárak sem kerülnek majd többe 3000 forintnál, így jó eséllyel tömegével érkeznek majd a látogatók. A vezetés legalábbis ebben bízik.

„A szerepkiosztás tekintetében az Erkel ráadásul teljesen egyenrangú az Operával” – büszkélkedik sétánk vezetője, majd folytatja: „Egyébként fontosnak is tartom kiemelni, hogy aki ide vesz jegyet, mondjuk a Turandotra vagy a Don Giovannira, az ugyanúgy a legjobb operaénekesek és balett-táncosok előadásában kapja meg azt az élményt, mintha az Operába jönne.”