A vidék kedvence lenyomta Budapestét

„A mamám azt szokta mondani, hogy az élet olyan, mint egy doboz bonbon” – dadogtam magamban, amikor megálltunk Encsen a posta és a bolt között, az Anyukám Mondta étterem előtt, és átsétáltunk a kis sarki ajtón, ami mögött egy ahhoz képest meglepően tágas belső tér fogadott. Az étterem először egy sarokbár volt, majd pizzériává, később pedig a mostani étteremmé nőtte ki magát.

Lunch metal

Amíg a polgári (= nem modern) hangulatú pesti Rosenstein díszítése esetlennek tűnt, addig itt hiába vannak későnaiv stílusú romantikus kőfalidíszek és virágmintás székhuzatok, a fagerendás étteremben az összhatás mégsem idegesítő. A légkör felszabadultabb, itt nem egyedülálló a szakadt farmerem, de a pincérek sem gigaroppanásig begombolt ingben, hanem fehér pólóban mászkálnak fel-alá, mégis egyértelmű, hogy ez is egy csúcsétterem, és nemcsak a halk smooth jazz miatt.

Az egyetlen, ami zavart, az a szomszéd asztalnál ülő idősebb társaság volt, ami miatt random pillanatokban ejtettük el az evőeszközöket, amikor a nénik az Iron Maiden aranykorát idézve sikítottak fel örömükben, pedig nem voltak olyan közel, hogy belelássunk a tányérjaikba. De ha egyszer ez a hely a vidék kedvence, akkor ezt az árat meg kell fizetni.

Párizsi színvonal

A nagy adagok vonzzák a dagikat – és a hátrafelé dőlő széktámlák is az ő emésztésüket szolgálják –, de akinek már az étlap láttán nem jön meg a kedve minden fogásból legalább három ételhez, az akár kereshet is a pincében egy jó erős kötelet. Mi egy-egy kis adagot (előételt), nagy adagot (főételt) és desszertet ettünk. Bár a borkínálat erős – van Anyukám Mondtá-s Szepsy-bor is –, mi kocsival jöttünk, úgyhogy rostos, házi málnaszörpöt ittunk, és nem bántuk meg.

Az Anyukám Mondtában tudják, hogy a legfontosabb az első pár falat, ha ez megvan, onnantól nagyjából nyert ügyük van, ezért itt az előételek a legötletesebbek és a legfinomabbak. A köretek az alapanyag-beszerzéstől függően változhatnak, így a kemencében sült házi sajtomban pirított pisztácia helyett dió volt, de így is első osztályú volt, az orosházi hízott kacsamáj mangószósszal és sütőtökkel pedig párizsi színvonalú volt, akármit is jelentsen ez. Az intelligens kenyér is nagy meglepetés: tapintásra túl keménynek tűnik, de a szájban már puhább, mint a diktatúra 89-ben.

Well done

A kis adagok annyira meggyőzők voltak, hogy csak ezért megérte több mint két órát utazni, de ilyen erős kezdés után várható volt, hogy gyengébb lesz a folytatás, csak az volt a kérdés, hogy mennyivel. Szerencsére alig maradt el a várttól, talán csak az volt a hiba, hogy az étlap nem írt arról, hogy a mangalicapofához nemcsak sült cékla és pirított nudli járt, ami egyébként zöld volt, hanem borban főzték.

De mivel az én chimichurri-mártásos, hat hétig érlelt charolais-marhasteakemhez is járt bazsalikom, ezért úgy tűnik, hogy itt a hagyományos ételeket egy bónuszcsavarral dobják fel. A steak egyébként úgy volt medium, ahogy Christian Panthera – szó szerint vért kívánt, mert inkább medium well volt, de Encsen emiatt idegeskedni olyan felesleges, mint egy Békemenet a választások után. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy a hozzáadott sült krumplin egy kicsit sok volt a só, mert a puha steak úgyis megkívánta.

Degesz

A desszert már alig fért el, de eb, aki a harmadik fogást meg nem eszi, ami nálunk egy lágy tiramisu ristrettóval – ami a rövidebb presszó fontoskodó elnevezése – és egy sajttorta golgotagyümölcs-szósszal és perui hamis borssal volt. Ezekben sem találtunk hibát, viszont ha legközelebb itt eszünk, valószínűleg több előételt próbálunk ki, vagy hagyunk helyet egy pizzának.

Az adagok tényleg jó nagyok, a steak legalább hétszeletes volt, de a malacpofa is három nagy húsdarab, tehát a vidék kedvencébe nem gasztromaszturbálni, hanem jóllakni járnak. Talán ez az, amit az anyuka tanított, mert a többit Olaszországban és New Yorkban szedhették fel: a méretnél szerencsére a minőségre még nagyobb hangsúlyt fektetnek, ezért nemcsak az lesz boldog, aki úgy jön ide, hogy hazafelé már a hátsó ülésen aludjon.

Győztek a népiek

A vidék, bár eleve könnyebb helyzetben volt, mert kisebb volt rajta a nyomás, fölényesen nyert a fővárosi kedvenc előtt. Például azért, mert nem kellett annyit várni (másfél óra alatt megebédeltünk), és mert az Anyukám Mondta nem erőlteti a haldokló polgári hangulatot, hanem ki meri tenni a kődíszeket. Persze „van úgy, hogy az embernek nincs elég köve”.

De leginkább azért nyerő, mert a 3-3 fogás két házi szörppel és két kávéval borravaló nélkül csak 13 ezer forint volt. Mondjuk, ha számolunk az utazási költséggel is, már többe kerül, de ha idevesszük a kellemesebb hangulatot, és hogy a tulajdonosoknak jobban sikerült feldobni az ételeket a külföldi know-how-val, akkor belefér a kétórás autóút. Mindkét helyen finomat ettünk, de az egyértelmű, hogy a profibbat ott találtuk, ahol a bejárattól nem messze egy mackónadrágos, bőrkabátos férfi őrizte a tízéves kocsiját.

Bár azt nem próbáltam, de látatlanban is azt mondom, hogy jobb, mint az Anyám Pitája.