„Minket nem annyira a gyár, mint inkább az elveszett munkaközösségek foglalkoztattak” – mondja Ardai Petra, a SPACE művészeti csoport egyik tagja, arra a kérdésre, hogy miért is kezdtek bele ebbe a programba. A módszer egyébként egyszerű, és ettől zseniális: az ember kimegy Csepelre, megáll a Csepel Művek bejárata előtt, és okos telefonjára rátölti az oda kihelyezett QR-kódot, és már indulhat is az egyórás túrára, melyen a letöltött kép és hanganyag kíséri. A főbejárat mindig nyitva van, így a kiállítás bármikor megtekinthető. A kilenc pont fel is van festve a gyár területén, így senki nem tudja eltéveszteni, hol kell megállnia, és hallgatni a helyszínhez tartozó szövegrészt. A kiállítás anyaga ráadásul angolul is letölthető, így turistáknak is ideális elfoglaltság lehet.
A Volt Egyszer egy Csepel Művek című kiállítás a hétvégén zajló Placcccsepel Fesztivál keretében mutatkozik be, várhatóan szeptembertől azonban a kiállítás bárki számára egyszerűen letölthető és elérhető lesz. Az egyórás túra alatt valóban nagyon sokat megtudunk a gyárról a visszaemlékezésekből, és a hozzá kacsolódó, telefonon közben nézhető videókból (a Placcc ideje alatt a túrára jelentkezők kapnak egy kis táblagépet). Az interjúkat a SPACE maga készítette, de levéltári anyagokból is dolgoztak. Az anyag valóban az ott tevékenykedő közösséget eleveníti meg, a munkásokat, a gyár hangjait idézi vissza, így nem kifejezetten az ipari épületek szerelmeseit célozza meg, építészeti érdekességeket ne várjunk. A SPACE egyébként már csinált egy ilyen túrát egy holland hajógyárban, és itthon is több helyszínen tervezik a folytatást.
A csepeli túrán személyes történeteken keresztül elevenedik meg az egykori gyár kemény, de a visszaemlékezések alapján valahogy vidám világa. Kiderül, hogy a gyárban kasztok vannak, hogy nem lehet csak úgy akárhogyan ide bekerülni, hogy esztergályos bárki lehet, de a sípgépen csak a tehetségesebbje dolgozhat, és hogy nem csak Brezsnyev, de még Nixon és Gagarin is kilátogatott a gyárba. És persze ennél megdöbbentőbb dolgokat is megtudunk, hogy hiába fért el például 15 ezer ember a csepeli bunkerekben, azt a 28 zsidó munkaszolgálatost mégsem engedték be
A szöveg azonban sokszor annyira le van rövidítve és egyszerűsítve, hogy nem is érthető. Félbe maradnak történetek, és sokszor nem követhetők a szereplők sem. A rettentően rövid tőmondatok is hiányt keltenek. Emellett a színészek sajnos semmit sem tesznek hozzá a narrációhoz, sőt inkább elvesznek belőle. Az egész szöveget úgy olvassák, mintha gyászmisére hangoltak volna, és pontosan ezen a hangszínen olvassák fel például egy munkásgyerek lelkes gyereknapi beszámolóját is a bohócról meg a vattacukorról.
A gyár maga érdekes, sok mindenre rácsodálkozik az ember, elnéz a túra hatására olyan irányba, ahová amúgy nem nézne, de azért marad bennünk hiányérzet: valóban ez volt a hatalmas komplexum legérdekesebb része? Hiszen amit bejárunk, az látványban sehol sincs például a diósgyőri Vasgyárhoz képes, ami vöröstéglás monumentalitásával egyszerűen földhöz vágja az embert. Természetesen érthető, hogy egy nyitott túrához nem lehet belső helyszíneket is hozzácsapni, de azért a hiányérzet ott marad. Emellett a túrázóban számos kérdés nyitva marad, szívesen hallanánk még részleteket a munkafolyamattal és a gyárélettel kapcsolatban, több interjút és persze nőkkel is. Míg a képanyag valóban leköti az embert, a szöveg kissé csapongó, pedig erről a témáról egy nagyon erős hatvan percet lehetne összehozni.
Bár a SPACE érezhetően nagyon törekedett a semleges hangnemre, az egész csepeli gyári túrát mégis átlengi a nosztalia. Ami azért nehéz dolog. Mert tudjuk, hogy régen minden jobb volt, de a Csepel Művekről egyszerűen nehéz elképzelni, hogy ott valaha jó lehetett. „Utólag tudjuk meg, mikor éltünk jól” mondja az egyik interjúalany, és nyilvánvalóan abban igaza van, hogy ez a gyár 30 ezer embernek tudott munkát adni, mára viszont ez a réteg elveszett. Tény, hogy keresni nagyon jól lehetett, „már az első évben 2500 Ft-ot keresünk, míg apánk, ki már 40 éve dolgozik, 800-at” – halljuk a hanganyagon. Másrészt azért itt emberek mentek tönkre, süketültek meg, kaptak reumát a nagy hőingadozástól, betegedtek meg az iszonyatos fizikai munkában, (volt, aki egy műszak alatt 4 kilót is fogyott), lettek alkoholisták, szakadtak le a kezük, esett rájuk a mázsás cső, nem beszélve a sok szennyező anyagról. Van-e bármi okunk arra, hogy nosztalgiával tekintsünk erre az időre? Ez a kérdés azonban semmit nem von le a projekt művészeti értékéből és a kezdeményezés fontosságából.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
