Etelka, Aletta
1 °C
5 °C

Csak a pornót meg a gulyást ismertem

2013.09.25. 13:33
„Soha nem fogsz engem annyira szeretni, mint az anyádat” – vágja barátja fejéhez egy fiatal lány budapesti albérletükben. Malu holland, David olasz, két éve élnek távkapcsolatban, és sosem laktak együtt. A PLACCC Fesztivál projektjének keretében arra vállalkoztak, hogy Budapesten hat hétre összeköltöznek, folyamatosan dokumentálják élményeiket, és négy napra megnyitják lakásukat mindenki előtt. Péntekig tehát bárki, bármikor elmehet hozzájuk, és beleshet egy szerelmespár összekötözésének kulisszatitkaiba. A szereplőkkel, akik szerint a magyarok cukik, de azért elég bunkók, a pesti albérletükben beszélgettünk.

Mindig veszekedtek? Vagy ez csak a show kedvéért van?

David: Nem, tényleg sokat veszekszünk.

Malu: Igen, ez igaz, de úgy érzem, hogy ezek a veszekedések most hangosabbak és hangsúlyosabbak. Én nem voltam ilyen hangos és lobbanékony előtte, soha nem kiabáltam. Ez az első alkalom, hogy ennyi időt töltünk együtt, előtte, ha meglátogattuk egymást, valamelyikünk mindig vendég volt.

Gondolom az sem segít, hogy napokra össze vagytok zárva.

M.: Valóban, most négy napig nem hagyhatjuk el a lakást, bármikor jöhetnek hozzánk nézők, még éjjel is.

Az előadás plakátja kissé intimre sikerült, félmeztelenül álltok rajta, így lehet, hogy a nézők szexben is reménykednek.

M.: Szerintem a plakát nem a szexre utal, hanem az intimitásra. De nyilvánvaló, hogy a hozzánk érkezők intim helyzeteket is várnak, hiszen mi egy pár vagyunk, két átlagos ember, akik szeretik egymást, vagy éppen veszekednek. De pontosan azt csináljuk, amit amúgy csinálnánk, ha együtt vagyunk a lakásban Ha fáradtak leszünk, és van még itt valaki, akkor is lefekszünk. De aki szexben reménykedik, csalódott lesz.

ONE IN ONE: BUDAPEST

„A projektnek egyáltalán nem volt célja, hogy Malu és David itt maradjon, a mi célunk egy mesterséges élethelyzet létrehozása volt, ahol kiütközik a nemzeti identitás és mentalitás fontossága” – mondta el Ördög Tamás, a Dollár Papa Gyermekei nevű lakásszínház egyik alapítója. „Sokat gondolkodtunk, hogyan lehetne a beilleszkedésről és a nemzeti identitásról egy kötetlen, lakásszínházi formában beszélni. Eredetileg úgy gondoltuk, a hathetes együttélést egy színházi előadás zárja majd le, de végül a nyitott házat sokkal életszerűbbnek gondoltuk. Egy ilyen helyzet rengeteg kérdést vet fel, ami a nézőkre is nagy hatással van.” Ördög Tamás szerint a nézők nagyon vevők a projektre, már az első nap telt ház volt. Aki szeretne belesni Malu és David életébe, az még péntekig megteheti a Placcc Fesztivál keretében. Az általuk írt blog itt olvasható.

Hogyan hat ez a kísérlet kapcsolatotokra?

D.: Olyan, mint egy terápia. Segít őszintén beszélni a konfliktusokról.

M.: Ráadásul nagyon érdekes, hogy látod a saját életednek és konfliktusainak a teátrális oldalát. Ha mások is jelen vannak, más szemszögből is nézi az ember a dolgokat, szóval szerintem jó hatással van a kapcsolatra.

Milyen érzés, hogy idegenek jönnek a lakásba, és folyton bámulnak?

D.: Én nem érzem magam kényelmetlenül. Mi otthon, Nápolyban is mindig így éltünk. A barátaim meg a testvéreim barátai állandóan jöttek mentek, nem volt gond, ha valaki éppen vacsora közben esett be, vagy ott akart aludni. Ilyen az olasz mentalitás.

M.: Tőlem ez egy kicsit azért távolt áll. Érzem, hogy nehéz megtalálni magamat, hogy tényleg úgy viselkedjek, ahogy szoktam. De azt nagyon élvezem, hogy ennyi ember idejön, érdekes nézni, hogyan reagálnak, és ez egy nagyon jó lehetőség, hogy megismerjünk magyar embereket. Attól kicsit féltünk, hogy a lakás majd egy bulihellyé alakul, és az emberek itt fognak hajnali kettőkor unikumozni.

Mióta laktok pontosan Budapesten?

M.: Hat hete. A dokumentációt már otthon elkezdtük, aztán itt életünkben először összeköltöztünk, és ezt is folyamatosan követjük a blogon. Eredetileg Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás (A Dollár Papa gyermekei nevű lakásszínház alapítói) tették közzé a felhívást, hogy olyan művészpárokat keresnek, akik távkapcsolatban élnek, és szívesen összeköltöznének Budapesten. Mi már két éve ismerjük egymást, de sosem voltunk még együtt két hétnél többet, így nagy lehetőségnek tűnt ez a projekt, főleg azért, mert ez mindkettőnknek egy semleges terep, egyikünk sem volt még előtte Budapesten. Nagyon sokan jelentkeztek, és Emőke meg Tamás végül minket választottak. Így hát idejöttünk, megpróbálunk itt élni, munkát keresünk. A projekt része, hogy négy hét után, négy napra kinyitjuk a lakásunk ajtaját.

Mennyire tűnik ez jó választásnak hat hét után?

D.: Azt hiszem, nekem egy kicsit nehezebb, mert szorosabb a kapcsolatom Olaszországgal, mint Malunak Hollandiával. Ráadásul én színész vagyok, nekem nagyon fontos a nyelv, és a munkalehetőségeim is korlátozottak. Bár érdekes volt, mert a múltkor, amikor hazarepültem egy munka miatt, és jöttem vissza, a Deák téren hirtelen olyan érzés tört rám, hogy otthon vagyok. Pedig még csak másfél hónapja lakom itt.

Találtatok már munkát?

D.: Én voltam néhány castingügynökségnél, Malu pedig fordított. De a színházi évad még csak most indul be, így lehet, hogy ősszel több lehetőség lesz. Azt hiszem, inkább tanítani tudnék, angolt vagy olaszt.

Mit tudtatok előtte Magyarországról?

M.: Szinte semmit. Ismertem Bartók Bélát meg Márai Sándort. Nekem kicsit Berlinre hasonlít a város, csak egy sokkal bonyolultabb nyelvvel és történelemmel, és kedvesebb emberekkel.

D.: Én ismertem a magyar pornót meg a gulyást, meg tudtam valamit a történelemről. Persze nem vagyok büszke rá.

És hogy tetszik Budapest meg a magyarok?

D.: Tetszik, arra viszont nem tudok válaszolni, hogy milyenek a magyarok. Párként költözni valahova ráadásul jóval nehezebb, mint egyedül, kevésbé érzi az ember sürgetőnek, hogy kimozduljon és ismerkedjen. A kocsmákban meglepően kedvesek az emberek, és látszik rajtuk, hogy szívesen ismerkednek és beszélgetnek másokkal. Akkor úgy éreztem, tudnék ebben a városban élni. Mindenki a magyarok depressziójáról és melankolikusságáról beszél, de a másik oldalon ott van az irónia és a szarkasztikus humor is.

Érzitek is ezt a melankóliát, amikor magyarokkal vagytok?

M.: Igen. Meg a durvaságot is, nagyon bunkók tudnak lenni, főleg azokkal, akik nem beszélik a nyelvet. Volt sok pozitív tapasztalatunk, például a bevándorlási hivatalnál, ahol nem győztek a kedvünkbe járni, és néhány nagyon rossz is. Például ma szerettem volna meghosszabbítani a buszbérletemet, és úgy éreztem magam, mintha valami bűnt követnék el. A nő az ablak mögött folyamatosan pofákat vágott és ordibált, és természetesen nem tudott egy szót sem angolul.

Mit vártok ettől a négy naptól?

M.: Ez lehetőség arra, hogy többet megtudjunk magukról és a magyarokról. És hogy ebben az abszurd helyzetben sokat tudunk magunkon nevetni. Talán megértek valamit abból az érdekes kapcsolatból, ami a magyarokat összeköti. Itt nem érzem magam kívülállónak, amikor végig megyek az utcán, mint például Olaszországban, ahol egyértelműen a tudtomra hozzák, hogy soha nem lehetek igazi olasz. Itt ezt nem érzem, azt viszont igen, hogy a magyarok között van valami kapocs.

D.: Nagyon sok dolgot megtudhatunk magunkról, ha máshol lakunk, az ember annyiszor felteszi magának a kérést, hogy máshol boldogabb lenne-e? Sok budapesti is panaszkodik az országról, és amikor azt kérdezzük, miért nem megy egy el, rögtön rávágja, hogy itt akar maradni.

Mi a terv? Itt maradtok?

M.: Hivatalosan ezután a négy nap után vége a projektnek, és hazamegyünk. De fogalmunk sincs még, mit csinálunk. Ha kicsit bírjuk még anyagilag, és találunk valami munkát, akkor lehet, hogy maradunk.

Tudnátok itt élni?

M.: Igen, határozottan, megszerettük a város. Komolyan elkezdtünk azon gondolkodni, hogy keresünk egy nekünk való lakást, és itt maradunk.

15%

Jo Nesbo Szomjúság

3980 Ft
3383 Ft
15%

Pan-dji Vádirat

3499 Ft
2975 Ft